Nők a volán mögött – Tóth Anita publicisztikája

„Meg szeretném találni a megfelelő nőt, aki fekete, jól néz ki, lehetőleg zsidó vagy muszlim és spanyolul beszél.” A fenti kijelentést Bernie Ecclestone tette néhány éve, amikor arról kérdezték, vajon milyen lenne az ideális női Formula–1-es pilóta.

Az „öreg” véleménye nyilván már a maga idejében is kiverte a biztosítékot – bár tőle megszokták az efféle nyers beszédet –, manapság pedig pláne nem üti meg a szintet, de rávilágít egy lényeges kérdésre: a száguldó cirkusz korábbi vezére kizárólag különleges volta, eladhatósága miatt gondolkodott el egyáltalán azon, hogy nő betegye a lábát szeretett sportágába. Nyilván nem csupán rajta múlt, hogy nem is tette az utóbbi évtizedekben.

De vajon miért nincs női pilóta a Formula–1-ben?

Miért telt el 42 év azóta, hogy egy nő elrajtolt világbajnoki futamon?

S miért van az, hogy a világbajnokság 1950 óta íródó történetében a gyengébbik nem képviseletében mind-össze öten (!) jutottak el az F1-ig, s közülük csak kettő próbálhatta ki magát versenykörülmények között?

Nehéz kérdések, amelyekre talán nincs is rövid válasz.

Kezdjük azzal, hogy az autózás eleve sokkal több fiút érdekel, mint lányt – ha százalékos formában akarjuk kifejezni, azt mondhatjuk, hogy míg az előbbiek kilencven százaléka érdeklődik a sebesség, a kisautók iránt, az utóbbiaknál ugyanez az arány maximum tíz százalék, és még az ő lelkesedésük sem feltétlenül éli meg a kamaszkort, hiszen nagyrészt azzal szembesülnek, hogy hobbijuk nem felel meg a társadalmi normáknak. Így már gyerekkorban is csak a legelszántabbak tartanak ki (vagy azok, akik autósportos családból származnak), s végül közülük is csak a legerősebbek mennek végig az úton.

A fizikai terhelést kibírják, ezt már többen, többször bizonyították, mentálisan azonban teljesen másként vannak „összerakva”, mint a férfiak, s erre a Dakar egyetlen női győztese, a német Jutta Kleinschmidt világított rá a lapunknak nemrégiben adott interjújában, amelyben elmondta: a fiatal fiúk készen állnak arra, hogy kockáztassanak. Mindig készek az előzésre, nem számít, mi lesz a következménye, hogy esetleg összetörik az autót. A lányok egészen mások. Ők precízebbek, de óvatosabbak is. Fizikailag ők is rendben vannak, a technikai könnyítéseknek köszönhetően mára a nyak az egyetlen, ami hatalmas terhelést kap az F1-ben, de azt speciális gyakorlatokkal meg lehet erősíteni, inkább mentálisan kellene változtatni… A legfontosabb, hogy szívből utáljanak veszíteni! – legyen szó autósportról, kártyáról, társasjátékról…

Az olasz Maria Teresa de Filippis volt az első nő, aki rajthoz állt világbajnoki futamon (1958), s tizedik helye Spában szinte szenzációnak számított, mert abban a korban, amikor szinte minden futam emberéletet követelt, már teljesíteni is nehéz volt a versenytávokat.

A szintén olasz Lella Lombardi az egyetlen, aki pontot szerzett a száguldó cirkuszban (1975, Spanyol Nagydíj), ahol három szezont is eltöltött. Utánuk szerződést kapott még a brit Divina Galica (1976, 1978), a dél-afrikai Desiré Wilson (1980) és az olasz Giovanna Amati (1992), de ők csak az edzésekig jutottak, mert nem tudták kvalifikálni magukat a futamra.

Azóta semmi…

Azaz voltak nők, akik eljutottak a tesztpilótaságig (például Toto Wolff felesége, Susie Wolff a Williams tesztpilótájaként részt vett négy szabadedzésen), de kézzelfogható közelségbe nem kerültek a versenyzéshez. Néhány éve felvetődött az Amerikában szép sikereket elérő Danica Patrick neve, de neki meg nem fűlött a foga a kontinensváltáshoz – azóta meg vissza is vonult.

Ami Magyarországot illeti, nos, nálunk még férfiak sem kerültek túl közel a száguldó cirkuszhoz (a tragikusan fiatalon, versenybalesetben elhunyt Kesjár Csabát és a Formula–1-be végül eddig egyetlen magyarként valóban eljutó és ott másfél szezont eltöltő Baumgartner Zsoltot kivéve), nemhogy nők. Ez részint annak tudható be, hogy nincs magyar autógyár, csak külföldi márkák itteni üzemei, illetve, hogy a bejáratott úton végigmenni meglehetősen drága, ráadásul nálunk nemigen vannak olyan cégek, amelyek milliárdon felüli összeget szeretnének költeni egyetlen versenyzőre, egyetlen szezonra. A női pilóták közül a kilencvenes években Forró Judit jutott a legközelebb a tűzhöz – akivel még Frank Williams is tárgyalt –, de végül ő sem nyert bebocsátást a száguldó cirkusz kapuján.

Ha azt kérdeznék, pillanatnyilag a világon ki az a hölgy, akinek a legnagyobb esélye van a Formula–1-be jutáshoz, már csak annak okán is a kolumbiai Tatiana Calderónt kellene említenünk, hogy a GP3-ban versenyez és a Sauber tesztpilótája, vagyis ő van leginkább szem előtt. Dél-Amerikából Európába költözött, hogy megvalósítsa álmát, de már ő is pontosan tudja: egy nőnek sokkal többet kell tennie azért, hogy kivívja a tiszteletet ebben a férfias világban, mint egy férfinak. Elfogadta, próbál vele együtt élni. Mint ahogy azzal is, hogy a nők izomtömege kevesebb, mint a férfiaké, ezért többet kell edzeniük, főleg a GP3-ban, ahol nincs az autókban kormányszervó. Calderón nem tréfál, speciális edzésekkel kilenc centivel (!) növelte a nyaka körméretét, hogy bírja a terhelést. Hogy erőfeszítéseit siker koronázza-e? Nehéz lenne megmondani. A női lobbi mellette szól, a férfi riválisok szemlélete, a hagyomány meg ellene.

Néhány éve alakult egy bizottság a Nemzetközi Automobil-szövetségen belül „Nők és a motorsport” néven, amelynek célja, hogy olyan sportkultúrát hozzon létre, amely megkönnyíti és értékén kezeli a hölgyek teljes körű részvételét a motorsport minden területén. Az elnöke nem más, mint a francia Michele Mouton – az egyetlen nő, aki ralivilágbajnoki futamot tudott nyerni –, tagjai között pedig ott van Jutta Kleinschmidt.

A papírmunkát az idén tett követte, kiírtak egy tehetségkutató sorozatot a gyengébbik nem számára: gokarttal tehették próbára gyorsaságukat, rátermettségüket. Megvan a hat kiválasztott a világ minden tájáról, a kérdés csak az, hogy mi lesz a következő lépés. Ha ugyanis elengedik a kezüket, ugyanott tartunk majd, mint eddig; lesznek be nem váltott ígéreteink a nők között is.

Akadnak olyan vélemények, amelyek szerint női bajnokságot kellene kiírni annak érdekében, hogy a résztvevőknek ne kelljen már az első éles szezonjukban szembetalálniuk magukat az előítéletekkel, s hogy csapaton belül megkapják a maximális támogatást. Közszájon forognak ugyanis a történetek, amelyek szerint a nőket csak azért nem engedik (akár baleset árán sem) előzni a férfiak, mert nem akarnak alulmaradni egy lánnyal szemben. Vagy hogy csapattársként mindig hátrányban vannak férfi kollégáikkal szemben. Egy száz százalékig női sorozatban azonban koncentrálhatnának kizárólag a versenyzésre, s közben elsajátíthatnák, miként kell megjelenniük a sajtóban – mert napjainkban a PR legalább annyira fontos, mint maga a tempó.

Visszatérhetünk tehát eredeti felvetésünkhöz, hogy milyen lenne az ideális női F1-es pilóta?

Legyen gyors, elszánt, kőkemény küzdő, utáljon veszíteni, tudjon nyilatkozni és ami a férfiak esetében nem szempont: ne nézzen ki úgy, mint a Notre Dame-i toronyőr. De az sem baj, ha inkább Claudia Schifferre, vagy hogy visszautaljunk Ecclestone gondolatára, Naomi Campbellre hasonlít.

Nos, hölgyeim! Fel van adva a lecke…