Belső ruhatár – Malonyai Péter publicisztikája

Saját kérésére bontott szerződést a Fradi Martin Albertsennel, a női kézilabdázók edzőjével. A hivatalos közlésben ott van, hogy nem csupán az eredmények voltak siralmasak, hanem úgymond, elveszítette az öltözőt is.

Kérdés persze, hogy övé volt-e egyáltalán, de egyelőre legyen elég annyi, hogy az öltöző elveszítése lassan-lassan megszokott fordulat, már-már közhely magasabb sportkörökben.

Csak hirtelen rákeresve a világhálón, szinte azonnal előjön Kondás Elemér tavaszi esete a Vasas futballistáival, Rudi Garciáé a szaúdi Al-Naszr csapatánál (középpontban: Cristiano Ronaldo), állítólag a Manchester United mesterénél, Erik ten Hagnál is érik már a veszteség, de a ferencvárosi futballisták előző vezérénél, Sztanyiszlav Csercseszovnál is hasonló volt a helyzet, legalábbis Dibusz Dénes szavai („Tavasszal tört össze valami az öltözőben”) erre utalnak.

Miközben leszögezem, hogy az ember a zsebkendőjét veszíti el, esetleg a kulcsait, az öltözőt nehezebb, lévén ingatlan, jó néhány négyzetméteres, legfeljebb kártyán teheti fel akárki, de az különleges eset. Fontosabb, hogy az edzőké volt-e egyáltalán az öltöző? Pontosabban a játékosoké, mert alapvetően persze, hogy erről van szó. Az öltöző lakóiról.

Ezért is fogalmazok határozottabban: az öltöző mögé bújó mesterek egyszerűen megbuktak. Volt állomáshelyükön mindenképpen, ezt nehéz tagadni, legfeljebb mentegetni lehet. Még úgy is, hogy többnyire az eredmények, a sikerek hiánya fordítja a vezetőséget a menesztés felé, miközben az edzői lényegről van szó: a pedagógiáról, a kapcsolatteremtésről, az értékek képviseletéről és továbbadásáról.

Nem tudom, előfordul-e, hogy új edző szerződtetése előtt beszélnek a játékosokkal arról, hogy milyen mesterre van szükségük. Ahány ember, ahány kollektíva annyiféle, s bár nem kétséges kié a pénz, a hatalom, a sikerben, a kudarcban a csapaté a főszerep. Leginkább a játékosoké, elvégre ők mennek ki a pályára, ők viszik vásárra a bőrüket. Eszem ágában sincs idealizálni őket, de a megnyerésük fontos ahhoz, hogy partnerek legyenek. Ebben a körben nálam a húzóemberek, a hangadók (ez nem feltétlenül pejoratív szerep) megnyerése az igazán fontos.

Mert a játékosok vannak többen, mondhatni, sok lúd disznót győz (ez sem feltétlenül negatív fordulat). A tréner fogyóeszköz, lecserélése mindig látványos, sokan tartják, hogy a kirúgásával már meg is oldódtak a gondok. Hatásosabb marketing, mint a házon belüli rendcsinálás, amihez az is kellene, hogy a vezetőknek meglegyen az öltöző, s nem a hatalmuknál fogva.

Mert az öltöző ereje az igazi hatalom, nem csupán mostanság, mindig is az volt. Amióta csak léteznek csapatsportok. Mert ugyan 1971-ben az MTK-nál az úgynevezett „kilencek lázadását” a korszellemnek megfelelően sztrájknak titulálták és megbélyegezték, végül mégiscsak a Palicskó Tibor módszerei ellen tiltakozó futballistáknak lett igazuk. Hosszúnak ígérkező eltiltásukat fokozatosan, szinte egyenként törölték, és amikor csapat megmenekült a kieséstől, már mindannyian játszottak. Igazukat alátámasztotta, hogy Palicskó edző az utolsó három fordulóra felmentését kérte – egy lengyelországi szerződtetés kedvéért, nem vallott éppen elköteleződésre. Az öltöző igazi hangulatára pedig jellemző volt, hogy amikor a 19 esztendős Kunszt Jenő csatlakozni kívánt a lázadókhoz, a rutinos csapatkapitány, Dunai Lajos nyugalomra intette. „Még fiatal vagy – mondta –, nincs szükséged a zűrre, majd mi elvisszük a balhét.”

Ha már MTK, másfél évtizeddel később, 1986 nyarán Both József volt kénytelen felállni a kispadról, két forduló, két vereség után. Az edző felkészültségével, tudásával nem volt gond, nem véletlen, hogy az 1985–1986-os idényben a 7. helyre kormányozta a csapatot (előzőleg 14. volt), csak hát... Azt mondta, azért távozik, mert nem tudta megvalósítani elképzeléseit...

Ez árulkodó az előző, sikeres évad után. Aztán jött Verebes József és a bajnoki cím, ez is jelzés értékű. Arról mindenképpen, hogy ha esetleg az öltözőt nem is (sose mondták ki), az irodát mindenképpen elveszítette Both József. Már csak azért is, mert már a bajnokság előtt tárgyaltak Verebessel, csak éppen csúszott a megegyezés Somogyi Jenő MTK-vezérrel.

Az uszoda világa őszintébb volt akkoriban, ott többnyire a nevén nevezték a dolgokat. Ahogy 1997-ben Szolnokon, ahol egy pénteki napon a játékosok kijelentették, hogy ők bizony nem ugranak vízbe az OSC ellen, ha nem Sűrű Dezső véd. Aztán beugrottak, s kikaptak 13–7-re, igaz, a kedvenc kapusukkal, a kispadon pedig már nem Merész András ült. Pintér Ferenc ügyvezető, helyi pólólegenda gyorsan döntött: „A csapat további sorsát figyelembe véve, inkább a játékosok többségének akaratát érvényesítem” – indokolt.

Volt, amikor a drukkerek is beleszóltak volna az eseményekben, például 2002-ben Kispesten. Mintegy százan megjelentek az edzésen, s közölték a játékosokkal, hogy ha netán edzőbuktatásra készülnének, ahhoz nekik is lenne néhány szavuk. Nem lett. A Bp. Honvéd 4–0-ra kikapott Békéscsabán, Fitos Józsefet leváltották, hogy aztán az idény végéig sorrendben Ioan Patrascu, Szurgent Lajos, Őze Tibor és Duró József meccseljen, egészen a csapat kieséséig. Az öltözőről pedig annyit, hogy júliustól májusig 39 futballista játszott a csapatban

Az a Békéscsaba–Kispest-Honvéd azért is különleges a témában, mert Pásztor József edző, hiába volt már akkor legenda a városban, már előtte elveszítette az öltözőt. A meccs előtti napon telt be nála a pohár, addig bírta a vitát a futballistáival, akik közül néhányan – a Nemzeti Sport tudósítója szerint – egyszerűen kiutálták az öltözőből. Így aztán másnap a meccsre sem ment ki, pedig közel lakott a pályához.

És végül Bicskei Bertalan újpesti esete 2006-ból. Mindössze egy meccsre futotta a türelméből, igaz, olyan mérkőzésből egy is elég. Csapata az UEFA-kupa selejtezőjében 4–0-ra kapott ki a svájci másodosztályban nyolcadik liechtensteini Vaduztól. A lelátói tüntetés még újpesti mércével mérve is vehemens volt, olyannyira, hogy az edző azonnal vette a kalapját. „Egy meccsen sem kaptam ennyi szitkot a pályafutásom során” – mondta, mások meg azt, hogy „a túl kemény stílusban dolgozó szakember ellen játszottak a futballisták”. Kovács Zoltán a játékosok nevében kikérte magának az edzőbuktatás vádját, Bicskei pedig nyílt levelében arról írt, hogy nem volt véletlen a tüntetés ellene. „Alattomban kivártak. Az első fontos meccsig. Utólag azt is mondják, ezt nem maguktól találták ki. Felbiztatták őket” – magyarázta, s meglehet így volt. De kik? – kérdem én (miközben sejtem), ám a meghurcolt edző ezzel zárta levelét: „Valére Billen úr rendes ember és jó edző. A játékosok is szeretik.” Szerethették is, már a 0–4 másnapján.

A klubvezérek többnyire mindig azt hitték, hiszik, hogy a hatalomhoz szakértelem is párosul, kételyre pedig semmi szükség, így aztán idézhetem a hatvanas évekből Göröcs „Titi” és Rákosi Gyula véleményét a játékosuralomról. Azt mondták, nem a küzdelem eredményeként alakult úgy, a vezetők maguk adták fel a pozícióikat, pontosabban megalkuvásra késztette őket azoknak a helyzeteknek a sokasága, amelyeket képtelenek voltak megoldani.

Én csak annyit tehetek hozzá, hogy jó tudni: az öltöző nem ruhatár, inkább otthona a játékosoknak. Aki felhatalmazott gőgjében mégis annak tekinti, figyelmébe ajánlom Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztól! című filmklasszikusát, amelyben egy ellopott kabát áll a történet középpontjában. Azzal kezdve, hogy a felöltőjét kereső komoly úr (Major Tamás alakításában) így beszél: „Talán a belső ruhatárban van. Hol a belső ruhatár? Kell lennie egy belső ruhatárnak!”

Hát igen, „belső ruhatár” mindenütt akad. Aki rálel, máris otthonos – az öltözőben.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!