Pál tanár úr – Szabó László publicisztikája

Valahogy elkezdődik. Ha akarnánk, mindannyian pontosan elemezhetnénk, hogyan is vált életünk fontos részévé a sport. Gondolom, a legtöbbünknél a szülők vagy a nagyszülők miatt alakult így, nagyapánk-nagymamánk vagy édesapánk-édesanyánk sportoló vagy sportszerető volt, és kézenfekvően fertőzte meg vele gyermekeit, unokáit. Másoknál talán a barátok, a játszótéri, iskolai haverok adták a mintát. Megint másokat egy pedagógus, jellemzően a testnevelő tanár indíthatott el a sport szeretete felé, még jobb esetben művelése útján. Manapság pedig már különösen belejátszhat ebbe egy film, egy történet vagy egy televízión látott sportélmény is.

Az én szüleimet a vívás hozta össze, élsportolók voltak mindketten, nálunk a családi sportszeretet adva volt, még úgy is emlékszem apámra, ahogy leveszi a sisakját egy-egy vívóversenyen. Mégis, a sport tekintetében a legnagyobb hatást nem ők tették rám. Sőt, még csak nem is a tapolcai vívóklubot a háború után újraalapító nagyapám, aki 2008 forró júliusában a halálos ágyán, a kezemet fogva is csak azt hajtogatta, hogy meglátod, minden rendbe jön, az olimpiát már együtt hallgatjuk majd. Az öreg teljesen megvakult élete utolsó éveire, a Kossuth rádió volt a legfontosabb tájékozódási pontja, a sporthíreket egy nap sem hagyta volna ki.

Szóval rám – és szerintem a Veres Pálné Gimnázium sok száz fiú diákjára – a sportban a legnagyobb hatást Pál tanár úr tette.

Pál József birkózó és súlyemelő volt, az iskolai legendárium szerint évtizedekig ő tartotta az egykezes nyomás rekordját a TF-en. Nagydarab, hatalmas ember, ősz haj, méretes szemöldök, sztentori hang: éppen ahogy az iskolai tornatanárt elképzeli az ember.

Univerzális sportember lévén Pál tanár úr az iskolai sportélet minden lehetséges szerepét betöltötte: kőkemény edzője volt az iskolai labdarúgócsapatnak, minden második délután súlyemelőszakkört tartott a tornateremben, a közbenső napokon meg a légpuskás lövésztanfolyamot vezette. Országos diákolimpiai döntőig kormányozta a Veres Pálné Gimnázium sakkcsapatát. Atlétika, kézi- és röplabda, szertorna, úszás: mindenben otthon volt. Tán egyedül a kosárlabdát nem szerette, nőies sportnak tartotta, rá is hagyta a testnevelő kolleginákra.

Ő volt az egy szem férfi testnevelő a suliban, a gimnázium összes fiú diákját ő tanította, vaskos kockás (vö. négyzethálós) füzeteket töltött meg osztálynévsorokkal, a nevek mellett a tanév eleji és tanév végi felmérések egyénenkénti eredményei: kislabdadobásban, négyütemű fekvőtámaszban, súlypontemelkedésben, 50 méteres futásban meg medicinlabda-hajításban. És miután megtartott napi hat-hét tanórát, meg hozzá a kora délutáni sportfoglalkozásokat, a késő délutáni edzéseken a BKV Előre csöppnyi súlyemelőterméből a moszkvai olimpia bajnoki címéig vezette a 2008-ban ötvenhat évesen elhunyt Baczakó Pétert.

Tőrőlmetszett tanár volt. A Jóisten annak teremtette: ösztönös nevelőnek. Az alternatív pedagógiai modellek hittérítői a hajukat tépnék a módszereitől, látszatra erőszakos és önfejű volt, kicsikart mindent, amit csak kitalált: diák, kolléga, igazgató, kerületi sportvezető hódolt be neki, bármiről is lett légyen szó. És mégis, vagy éppen ezért: nála őszintébb, szellemesebb és emberibb tanárral soha életemben nem találkoztam. A rend és a rendszer volt a mindene. Tanítás vagy sport: ő csak a rendben, a fegyelemben és a munkában hitt.

Megszámlálhatatlan gimnáziumi sztorink fűződik hozzá, őszintén remélem, hogy most is minden iskolában tanít legalább egy olyan tanár, akire legendás történeteit emlegetve emlékeznek majd a diákjai az osztálytalálkozókon. Pál tanár úr felfestette velünk az iskolai udvar távolugrógödre mellé a kilencméteres jelzést is, mondván, le ne maradjunk a világcsúcsról, ha „valakinek kijön a lépés". Habozás nélkül avatkozott bele az osztályozó konferenciákon egy-egy bizonyítvány fizika- vagy magyarnyelvtan-jegyébe is, ha azon múlott valamelyik jó sportoló diákja egyetemi felvételije. És persze a cinkosunk is volt: számtalan lógásunkat igazolta azzal, hogy persze, hát vele voltunk edzésen. Ha péntek délután valamiért mennie kellett, ránk hagyta a szertárkulcsot: „Ha végeztetek az udvaron a focival, zárjátok be a labdát meg a kiskapukat, hétfőn a góllövőket is kikérdezem." Bízott bennünk, mert tudta, hogy a sport közös szeretete által összecsomózott bennünket saját magával. És így is volt. Ki nem hagytuk volna az iskolai focicsapat meccseit, mentünk a futóversenyekre, ötpróbára, kerületi lövészbajnokságra. Emlékszem, a '86-os futball-vb éjszakai mérkőzéseit az iskolai táborban vele együtt néztük, hiszen ha focimeccs volt a tévében, akkor semmi sem számított, legkevésbé a korábban szigorúan tíz órára kihirdetett takarodó.

A magyar sport sikerei nagyban múltak a Pál József tanár urakon. Azokon a testnevelőkön, akik tűzön-vízen keresztül harcoltak a testnevelésórákért, azok iskolán belüli megbecsültségéért, azért, hogy minden egyes diákjuk a saját testén meg az iskolai csapatokon keresztül értse meg, mennyiben múlik saját maga elhatározásán az egészsége, a versenyszelleme, a tűrőképessége. Milyen szép a nyelvünk, milyen kifejezően köt össze két szót egy hivatássá: testnevelő. Sőt, mi már tudjuk, a legjobbak közülük nem pusztán testnevelők, bátran lehetne léleknevelőknek is hívni őket. És ez most sincs másként: meggyőződésem, hogy a magyar sport jövőbeli sikere rajtuk múlik. Különösen igaz ez a mindennapos testnevelésórák – nagyon helyesen – bevezetett szabálya óta. Ott, az iskola meghatározott rendszerében lehet megértetni a gyerekekkel a sport fontosságát. Megmutatni sokszínűségét, hozzásegíteni minden diákot, hogy megtalálja, melyik mozgásforma illik hozzá. Maguknak az egyes sportágaknak is erejük jelentős részét az iskolákra kell(ene) koncentrálniuk: még a futballnak is. Matthias Sammer, a Német Labdarúgó-szövetség egykori sportigazgatója nem véletlenül győzködte – sikerrel – Angela Merkel kancellárt arról, hogy minden német gyerek, fiú és lány egyaránt, iskolai órákon tanulja a futballt. Ne csak focizgasson, hanem tanulja a sportágat. Őrületes különbség.

Pál József, a Veres Pálné Gimnázium testnevelő tanára generációkkal szerettette meg a sportot. Nyolc éve hunyt el. Életem egyik legnagyobb megtiszteltetése volt, hogy a temetésén én mondhattam a gyászbeszédet. A búcsúzó szöveg sajnos valahogy elveszett, de arra emlékszem, hogy azzal fejeztem be: ha a Jóistennek odaát valamiért testnevelő tanárra volna szüksége, biztosan őt, Pál tanár urat fogja választani. Halála után néhány tucatnyian, volt diákjai megalapítottuk a Pál Tanár Úr Díjat, amelyet minden tanév végén a Veres Pálné Gimnázium egyik, a tanulásban és a sportban egyaránt élenjáró diákja kapja meg.

Furcsa és más lett a világ, sok minden megváltozott benne, mi pedig kárhoztatjuk, hogy miért, mivé és hogyan alakult át. Pedig a mi döntéseink, a mi elhatározásaink alakítják. Szükséges hát, hogy a döntéseinkkor támaszkodjunk arra, amit megtapasztaltunk: a fontos és szép élményeinkre. A Pál tanár urak és az általuk képviseltek nem veszhetnek el. És nem csak a sportban van rájuk nagy szükségünk.