Családban marad – Deák Zsigmond publicisztikája

Egy újszülött kislány képes olyan motivációra, mint Csernus Imre vagy egy teljes sportpszichológiai team.

Még mielőtt a szakmabeliek tudományosan alátámasztott, de annál indulatosabb átkokat szórnának rám, leszögezem, semmi gondom a (sport)pszichológusokkal. Bizonyos helyzetekben kifejezetten nagy szükség lehet rájuk, máskor viszont nem, mert az élet, ezen belül a család megoldja a sportoló lelki gondját-baját, feloldja a stresszhelyzetet.

Mint például napjaink egyik legjobb magyar birkózója, Lőrincz Tamás esetében. Az olimpiai ezüst- és immár kétszeres vb-bronzérmes, háromszoros Európa-bajnok kötöttfogású klasszist néhány napja a párizsi világbajnokság 75 kilós elődöntője során, vezető pozícióban fatális balszerencse érte, egyszerűen összeakadtak a lábai, gyakorlatilag hanyatt esett, orosz riválisának csak rá kellett ugrania. „Legutóbb tízévesen kaptam ki tussal” – mondta az immár harmincon túl járó Lőrincz, majd azt is elárulta, egy hónapos kisbabája, Dóra segítségével tudta magát összeszedni e letaglózó kudarcélmény után a bronzmérkőzésre. Mármint úgy, hogy a felesége (Szabó Emese, maga is egykori kiváló, Eb-ezüstérmes birkózó) folyamatosan küldte a mobiltelefonjára a képeket a csöppségről különböző, „Hajrá, apa!” és „Te vagy a legjobb!” feliratú rugdalózókban. És apa, aki a vb-felkészülés edzőtábora miatt szinte alig látta a gyermekét, vagy ha „ellógott” egy-egy éjszakára, pihenni nem tudott rendesen az éjszaka is háromóránként éhes lányka miatt, azt mondta magában, hanyatt esés ide vagy oda, akkor is haza kell vinnie neki azt az érmet. Haza is vitte, talán fáradtabban, álmosabban a szokásosnál, de érzelmektől túlcsorduló szívvel.

A leglogikusabb érv a gyermek motiválta-segítette szülői sikerekre, hogy a kicsi világra jövetele felér egy adrenalinfröccsel, és miközben az apuka-anyuka világlátásában, értékrendjében ő lép a legelső helyre, az addig nehéz teherként megélt sportbéli eredménykényszer ha nem is válik mellékessé, de elmarad a görcs, a túlizgulás, jön a felszabadultság. A nőknél emellett még élettani változások is hathatnak előnyösen. Szülőként magas szinten sportolni persze ettől függetlenül rengeteg áldozatot kíván, számos történetet hallhattunk például családos kínai versenyzőkről, akiket hónapokig elszakítottak gyermeküktől s edzőtáborba vezényeltek az eredményes felkészülés érdekében, a családot háttérbe szorítva. Természetesen ehhez kell a távol-keleti kulturális környezet, az emberi kapcsolatok évszázadok alatt kialakult speciális helyi viszonyrendszere, ám ettől még egy anyának-apának ott sem túl szívderítő skype-on nézni kisbabája fejlődését.

Mifelénk mindezt nehéz lenne elfogadtatni, nyugatabbra még kevésbé, inkább az fordul elő, hogy a versenyző anyuka-apuka viszi magával az edzésre a kicsit, aki addig szaladgál, bukfencezik, pancsol mellette, míg szintén a vérévé válik a sportág. Kérdés, mennyire. Azt szokták mondani, ebben a szituációban a szülő akkor rontja el a dolgot, ha sikeres sportolóként erőszakkal ugyanezt várja el a gyerekétől, vagy ha kevésbé sikeresként a maga eltékozolt lehetőségeinek, álmainak megvalósítását követeli meg tőle.

A nagy bajnok sarjából nem feltétlenül lesz szintén az, néhányszor mégis előfordul. Magyarország 298 eddigi olimpiai bajnoka közül négy szülő-gyermek párt találunk. Az 1932-ben és 1936-ban a vízilabdacsapattal győztes Homonnai Márton lánya, Szőke Kató 1952-ben a helsinki úszómedencében szerzett szintén két aranyat 100 méter gyorson és a 4x100-as gyorsváltóban. Németh Imre 1948-as londoni kalapácsvetés-diadalához hasonlót fia, Németh Miklós 1976-ban, Montrealban gerellyel valósított meg. Szívós István 1952-ben és 1956-ban, ugyanerre a névre hallgató fia 1976-ban volt részese a pólósok győzelmének. (S ha Szivós Mártonnak Londonban vagy Rio de Janeiróban összejön, ők lehettek volna az első háromgenerációs olimpiai bajnok magyar család.) Csipes Tamara 2016-ban lépett édesapja, az 1988-ban Szöulban első Csipes Ferenc örökébe, előbbi a K–4 500 méteren nyert, utóbbi K–4 1000 méteren.

Persze a hét olimpiai aranyával csúcstartó Gerevich Aladárnak, a magyar kardvívás legfényesebb csillagának sem kellett szégyenkeznie, hogy egyik fia, Pál „csak” kétszeres ötkarikás bronzérmes, illetve négyszeres világbajnok lett. (Másik fia, György pedig Szilágyi Áron és Nemcsik Zsolt nevelőedzője.) Hasonló példa a hatszoros első Kovács Pálé, akinek mindkét fia, Attila és Tamás is vb-diadalig vitte. Bóbis Gyula a birkózószőnyegen szerzett aranyat (1948, London), lánya, a tőrvívó Bóbis Ildikó a páston három ezüstöt 1968 és 1976 között. A háromszoros bajnok pólólegenda, Gyarmati Dezső és az 1952-ben 200 méter mellúszásban diadalmaskodó Székely Éva lánya, Gyarmati Andrea 1972-ben Münchenben a dobogó második és harmadik fokára állhatott fel. A Münchenben diadalmaskodó súlyemelő, Földi Imre a lányából, Csillából nevelt ötszörös összetett Európa-bajnokot a saját sportágában.

E példák sorában akad olyan speciális – Csipesék, Földiék esetében –, amikor a szülő edzőként is működik. No, ez megint egy olyan bonyolult viszonyrendszer, sőt labirintus, amelyben bizony könnyebb eltévedni, mint kijutni belőle. Saját szerény, de számomra azért emlékezetes birkózókarrieremből felrémlik jó néhány apa-fiú, egyben edző-versenyző szituáció, és a legtöbbnek az lett a vége, hogy a fiú összeomlott a súly alatt, egészen pontosan legfeljebb a diák-, serdülőkorosztályban ment neki jól, utána korán kiégett. Túl nagy terhet kapott fizikailag-pszichikailag, mert az apja többet várt tőle, mint a többiektől, több munkát is végeztetett vele, s ennek nem lehetett jó vége.

Nehéz megtalálni a megfelelő arányokat, néha azonban sikerül. Idősebb és ifjabb Balzsay Károlyt több mint két évtizede ismerem, s mikor utóbbit, az amatőrként Európai-bajnoki ezüstérmes, profiként világbajnoki címig jutó ökölvívót megkérdeztem, hogy lehet ilyen harmonikus a kapcsolata az apjával, egyben felkészítő trénerével, kissé rejtélyesen válaszolt: „Ne viccelj, pontosan ugyanazon a napon születtünk, épp harminc év különbséggel…” Szép dolog a számmisztika, de az eredményességhez azért kellett mindkét fél intelligenciája, amivel az óhatatlanul fellépő feszültségeket úgy tudták kezelni, hogy az ne menjen se a szoros családi kötelék, se az eredményesség rovására. Érdekes egyébként, hogy Karcsi épp akkor érte el legjobb eredményét 2002-ben a permi Eb-n, amikor apja nem volt ott, erre viszont Szántó Imre szövetségi kapitánynak volt egy szenzációs beszólása: „Úgy viselkedtem a gyerekkel, mint egy gonosz mostoha…” Poénnak jó, elemzés gyanánt pedig az emelhető ki, hogy az „öreg” Balzsay érezte, mikor kell, lehet elengedni a fiát, hogy még magasabbra lépjen. Profiként szintén így volt, mindig elmondta a véleményét, de nem rondított bele gyermeke és Fritz Sdunek nagyszerű mester-tanítvány kapcsolatába.

Még mielőtt a szakmabeliek tudományosan alátámasztott, de annál indulatosabb átkokat szórnának rám, leszögezem, semmi gondom a (sport)pszichológusokkal. Bizonyos helyzetekben kifejezetten nagy szükség lehet rájuk, máskor viszont nem, mert az élet, ezen belül a család megoldja a sportoló lelki gondját-baját, feloldja a stresszhelyzetet.

Mint például napjaink egyik legjobb magyar birkózója, Lőrincz Tamás esetében. Az olimpiai ezüst- és immár kétszeres vb-bronzérmes, háromszoros Európa-bajnok kötöttfogású klasszist néhány napja a párizsi világbajnokság 75 kilós elődöntője során, vezető pozícióban fatális balszerencse érte, egyszerűen összeakadtak a lábai, gyakorlatilag hanyatt esett, orosz riválisának csak rá kellett ugrania. „Legutóbb tízévesen kaptam ki tussal” – mondta az immár harmincon túl járó Lőrincz, majd azt is elárulta, egy hónapos kisbabája, Dóra segítségével tudta magát összeszedni e letaglózó kudarcélmény után a bronzmérkőzésre. Mármint úgy, hogy a felesége (Szabó Emese, maga is egykori kiváló, Eb-ezüstérmes birkózó) folyamatosan küldte a mobiltelefonjára a képeket a csöppségről különböző, „Hajrá, apa!” és „Te vagy a legjobb!” feliratú rugdalózókban. És apa, aki a vb-felkészülés edzőtábora miatt szinte alig látta a gyermekét, vagy ha „ellógott” egy-egy éjszakára, pihenni nem tudott rendesen az éjszaka is háromóránként éhes lányka miatt, azt mondta magában, hanyatt esés ide vagy oda, akkor is haza kell vinnie neki azt az érmet. Haza is vitte, talán fáradtabban, álmosabban a szokásosnál, de érzelmektől túlcsorduló szívvel.

A leglogikusabb érv a gyermek motiválta-segítette szülői sikerekre, hogy a kicsi világra jövetele felér egy adrenalinfröccsel, és miközben az apuka-anyuka világlátásában, értékrendjében ő lép a legelső helyre, az addig nehéz teherként megélt sportbéli eredménykényszer ha nem is válik mellékessé, de elmarad a görcs, a túlizgulás, jön a felszabadultság. A nőknél emellett még élettani változások is hathatnak előnyösen. Szülőként magas szinten sportolni persze ettől függetlenül rengeteg áldozatot kíván, számos történetet hallhattunk például családos kínai versenyzőkről, akiket hónapokig elszakítottak gyermeküktől s edzőtáborba vezényeltek az eredményes felkészülés érdekében, a családot háttérbe szorítva. Természetesen ehhez kell a távol-keleti kulturális környezet, az emberi kapcsolatok évszázadok alatt kialakult speciális helyi viszonyrendszere, ám ettől még egy anyának-apának ott sem túl szívderítő skype-on nézni kisbabája fejlődését.

Mifelénk mindezt nehéz lenne elfogadtatni, nyugatabbra még kevésbé, inkább az fordul elő, hogy a versenyző anyuka-apuka viszi magával az edzésre a kicsit, aki addig szaladgál, bukfencezik, pancsol mellette, míg szintén a vérévé válik a sportág. Kérdés, mennyire. Azt szokták mondani, ebben a szituációban a szülő akkor rontja el a dolgot, ha sikeres sportolóként erőszakkal ugyanezt várja el a gyerekétől, vagy ha kevésbé sikeresként a maga eltékozolt lehetőségeinek, álmainak megvalósítását követeli meg tőle.

A nagy bajnok sarjából nem feltétlenül lesz szintén az, néhányszor mégis előfordul. Magyarország 298 eddigi olimpiai bajnoka közül négy szülő-gyermek párt találunk. Az 1932-ben és 1936-ban a vízilabdacsapattal győztes Homonnai Márton lánya, Szőke Kató 1952-ben a helsinki úszómedencében szerzett szintén két aranyat 100 méter gyorson és a 4x100-as gyorsváltóban. Németh Imre 1948-as londoni kalapácsvetés-diadalához hasonlót fia, Németh Miklós 1976-ban, Montrealban gerellyel valósított meg. Szívós István 1952-ben és 1956-ban, ugyanerre a névre hallgató fia 1976-ban volt részese a pólósok győzelmének. (S ha Szivós Mártonnak Londonban vagy Rio de Janeiróban összejön, ők lehettek volna az első háromgenerációs olimpiai bajnok magyar család.) Csipes Tamara 2016-ban lépett édesapja, az 1988-ban Szöulban első Csipes Ferenc örökébe, előbbi a K–4 500 méteren nyert, utóbbi K–4 1000 méteren.

Persze a hét olimpiai aranyával csúcstartó Gerevich Aladárnak, a magyar kardvívás legfényesebb csillagának sem kellett szégyenkeznie, hogy egyik fia, Pál „csak” kétszeres ötkarikás bronzérmes, illetve négyszeres világbajnok lett. (Másik fia, György pedig Szilágyi Áron és Nemcsik Zsolt nevelőedzője.) Hasonló példa a hatszoros első Kovács Pálé, akinek mindkét fia, Attila és Tamás is vb-diadalig vitte. Bóbis Gyula a birkózószőnyegen szerzett aranyat (1948, London), lánya, a tőrvívó Bóbis Ildikó a páston három ezüstöt 1968 és 1976 között. A háromszoros bajnok pólólegenda, Gyarmati Dezső és az 1952-ben 200 méter mellúszásban diadalmaskodó Székely Éva lánya, Gyarmati Andrea 1972-ben Münchenben a dobogó második és harmadik fokára állhatott fel. A Münchenben diadalmaskodó súlyemelő, Földi Imre a lányából, Csillából nevelt ötszörös összetett Európa-bajnokot a saját sportágában.

E példák sorában akad olyan speciális – Csipesék, Földiék esetében –, amikor a szülő edzőként is működik. No, ez megint egy olyan bonyolult viszonyrendszer, sőt labirintus, amelyben bizony könnyebb eltévedni, mint kijutni belőle. Saját szerény, de számomra azért emlékezetes birkózókarrieremből felrémlik jó néhány apa-fiú, egyben edző-versenyző szituáció, és a legtöbbnek az lett a vége, hogy a fiú összeomlott a súly alatt, egészen pontosan legfeljebb a diák-, serdülőkorosztályban ment neki jól, utána korán kiégett. Túl nagy terhet kapott fizikailag-pszichikailag, mert az apja többet várt tőle, mint a többiektől, több munkát is végeztetett vele, s ennek nem lehetett jó vége.

Nehéz megtalálni a megfelelő arányokat, néha azonban sikerül. Idősebb és ifjabb Balzsay Károlyt több mint két évtizede ismerem, s mikor utóbbit, az amatőrként Európai-bajnoki ezüstérmes, profiként világbajnoki címig jutó ökölvívót megkérdeztem, hogy lehet ilyen harmonikus a kapcsolata az apjával, egyben felkészítő trénerével, kissé rejtélyesen válaszolt: „Ne viccelj, pontosan ugyanazon a napon születtünk, épp harminc év különbséggel…” Szép dolog a számmisztika, de az eredményességhez azért kellett mindkét fél intelligenciája, amivel az óhatatlanul fellépő feszültségeket úgy tudták kezelni, hogy az ne menjen se a szoros családi kötelék, se az eredményesség rovására. Érdekes egyébként, hogy Karcsi épp akkor érte el legjobb eredményét 2002-ben a permi Eb-n, amikor apja nem volt ott, erre viszont Szántó Imre szövetségi kapitánynak volt egy szenzációs beszólása: „Úgy viselkedtem a gyerekkel, mint egy gonosz mostoha…” Poénnak jó, elemzés gyanánt pedig az emelhető ki, hogy az „öreg” Balzsay érezte, mikor kell, lehet elengedni a fiát, hogy még magasabbra lépjen. Profiként szintén így volt, mindig elmondta a véleményét, de nem rondított bele gyermeke és Fritz Sdunek nagyszerű mester-tanítvány kapcsolatába.

Számomra igen érdekes még a nagy magyar kajaktehetség, Kopasz Bálint esete, akit nem az édesapja, hanem az édesanyja edz. Néhány nappal ezelőtti helyszíni riportunk kiválóan érzékeltette, amikor Kopaszné Demeter Irén az edzés végén nem trénerként, hanem anyukaként itatta meg fiát, vagy az, hogy szoros kapcsolatukat tetőzendő, kikapcsolódásképpen rendszeresen együtt keresnek ásványokat Ausztriában. Más kérdés, hogy majd ha eljön az idő, hogyan lép ki az élete teljes szegmensét beborító „anyai búrából” az ifjú titán, de azt hiszem, ez már egy másik írás témája lehet.

Most maradjunk annyiban, hogy az apák és fiúk, anyák és lányok, apák és lányok, anyák és fiúk a sportban is nagyszerűen megférnek egymás mellett, nem feltétlenül mesterként és tanítványként, hanem csak úgy, szerető családot alkotva. Nincs annál nagyobb öröm, ha a szülő azt látja, ami neki fontos és értékes, az a gyermeke számára is azzá válik, s igazából az eredményesség csak hab a tortán. Kivéve olyan sportágakban, amelyekben fogyasztani kell, mert ott nincs torta, nincs hab, és erre a zord apa (anya) is figyel.