Bölcs belátás – Ballai Attila publicisztikája

JEGET A CSUKLÓRA, a homlokra, közeleg az Év Sportolója Gála. Január 13-án, jövő hétfőn a budapesti Operaházban hirdetik ki és ünneplik a győzteseket – kategóriánként egyet. Mert a sportban egy versenyszámban, egy futamban általában egy győztest avatnak. És fájdalom, csak hárman állhatnak fel a dobogóra. Akkor is, ha sokkal többen érdemesek rá, ha többen tettek meg és áldoztak fel mindent a sikerért, ha többeket tekintünk joggal bálványnak, példaképnek. Egyrészt tudom, mindez magától értetődő, semmiféle magyarázatot nem igénylő tény, másrészt mégis esztendőről esztendőre azt tapasztalni, éppen a gála kapcsán, hogy díjazottak, szavazók, sportolók, újságírók, továbbá tét és kompetencia nélkül okoskodók, hőbörgők képtelenek ezt az egyszerű faktumot megérteni és elfogadni.

A gálával kapcsolatban olykor mintha a homéroszi kor mondavilága elevenedne meg. Azért persze ezt kissé illik kifejteni. Eriszt, a viszály istennőjét ugyebár nem hívták meg egy esküvőre, ezért bosszúból úgy döntött, megmérgezi a hangulatot, és „A legszebbnek” feliratú aranyalmát dobott az ünneplők közé. Aphrodité, Pallasz Athéné és Héra – ha úgy tetszik, a három dobogós – mindjárt ádáz vetélkedésbe kezdett, végül Parisz ítélete alapján Aphrodité nyert, majd e döntés következményeinek itt nem részletezendő láncolataként kirobbant a trójai háború. Ettől most azért nem kell tartanunk, de az „almát” mi, sportújságírók is minden évben bedobjuk, persze nem a viszálykeltés, hanem az ünneplés, klasszisaink, idoljaink elismerésének szándékával. Ráadásul a mi almánkat még a körtével, azaz merőben más sportágakkal is össze kell vetnünk; egyesek szerint nem is a körtével, hanem a lopótökkel. Csoda-e hát, hogy amin az olümposzi istenek is összekaptak, az nekünk, egyszerű, földi halandóknak is okoz némi nyavalyákat? Amelyek persze kiküszöbölhetők. Hogy egy másik ógörög klasszikust idézzek: bölcs belátás többet ér minden más adománynál.

Mindjárt jó és rossz példával is szolgálok erre a közelmúltból.

A Nemzeti Sportrádió és a Nemzeti Sport közösen rendezte meg tavaly decemberben A Nemzet bombázói-voksolást, amelyen a huszadik századi magyar labdarúgás emblematikus góljait versenyeztettük egymással. Az olvasók, hallgatók szavazatai alapján Esterházy Mártonnak az 1984 őszén Rotterdamban, a hollandoknak rúgott gólja végzett az élen, ám a szavazók és a zsűri összesített véleménye változtatott a sorrenden: holtversenyben nyert Bene Ferenc és Farkas János 1966-os, brazilok elleni találata, ugyancsak holtversenyben jött be harmadiknak Esterházy említett remeke és Puskás Ferenc hátrahúzós csele utáni lökete az 1953-as londoni 6:3-ról. Esterházy nehezményezhette volna, hogy a szakma eggyel hátrébb sorolta, ehelyett a Nemzeti Sportnak a következőket mondta: „Amikor olvastam, hogy Bene Ferenc és Farkas János nyert, mögöttük holtversenyben Puskás Ferenc és Esterházy Márton végzett, majdnem visszakérdeztem: kicsoda? Hatalmas megtiszteltetés ez számomra. …A helyén kezelem a karrierem. …hogy Puskás Ferenc, Bozsik József, Kocsis Sándor, Tichy Lajos, Albert Flórián között jelölt lett az én gólom, már azt is nagyon megtisztelőnek éreztem. Lukács Sándor színművész üzent: Marcikám, gratulálok a harmadik helyezéshez! És még rengeteg barát, korábbi társ, évek óta nem hallott ismerős írt, hívott, üzent. Fantasztikus karácsonyi ajándék volt ez nekem.” Ezek pedig fantasztikus szavak egy kiváló futballistától és úriembertől.

Így kell ezt megélni. Persze lehet másként is. Csak nem érdemes. Mint mondjuk Hegedüs Csaba teszi, akivel egy bulvárlap készített interjút ugyancsak az óesztendő végén. Az 1972-es müncheni olimpia birkózóbajnoka nem először értetlenkedett és borongott azon, miért nem kapta még meg a Nemzet Sportolója tagságát és az azzal járó elismerést, de ezúttal minden korábbinál továbbment, és át is lépte a vörös vonalat, amikor kijelentette: „Én igenis a nemzet sportolójának tartom magam. Még úgy is, hogy néhány tisztességtelen embernek köszönhetően hivatalosan nem kerülhettem be közéjük. Jó ideig ez seb volt a lelkemben, de már túl vagyok rajta.” Mint a fentiekből is kiderül, egyáltalán nincs túl rajta, az ő egója ezt eleve kizárja, ezért is közlöm szomorúan, hogy bár a nemzet sportolójának tarthatja magát, de nem az. Oda, maguk közé, azoknak kellene beemelniük, akiket tisztességtelennek nevezett. Hiszen ők tesznek javaslatot, alfabetikus rendben haladva, most Balczó Andrástól Wladár Sándorig. Vagy legutóbb, amikor éppen Wladárt választották be, Vaskuti Istvánig. Ők lennének a tisztességtelenek? Az interjú születésekor még közéjük tartozott Hegedüs szerint Keleti Ágnes is, akinek elhunytával most megüresedett egy hely? Gondolom, Hegedüs jelentősen növelte saját esélyeit e „tisztességtelenek”, nem mellékesen egykori sport- és bajnoktársai körében.

Hiszen ők is emberek, miként – visszatérve eredeti témánkhoz – az Év Sportolója Gála minden aktív és passzív szereplője. Ezért is várom kíváncsian a legjobb férfi sportoló kategória végeredményét, amelyben három egyéni olimpiai aranyérmes, de hatásában, lényében három gyökeresen eltérő személyiség versenyez: Kós Hubert, Milák Kristóf és Rasovszky Kristóf. Vigyázat, ez is „csak” ábécérend. És nincs, nem is kell, nem is lehet kikezdhetetlenül rögzíteni, kinél mely szempont milyen súllyal érvényesüljön. Bevallom, két színtéren nálam egyértelmű a végső győztes kiléte: a nőknél Gulyás Michelle, az egyéni sportágak csapatversenyében a férfi párbajtőr-válogatott. Az edzőknél és a hagyományos csapatoknál már várható némi turbulencia. Előbbieknél azért, mert a külső szemlélő és szavazó számára az egyéni sportágaknál nem feltétlenül kristálytiszta, kinek mekkora része van a sikerben, utóbbiaknál azért, mert a Fradi pólósai tavaly mindent megnyertek, és ennél nincsen feljebb, ők az etalon, a kézis lányok viszont a nemzetet képviselik, és éppen a karácsonyi ünnepkört aranyozták, azaz „bronzozták” be, ráadásul a konkrét eredményt is felülmúlta a kisugárzásuk.

Ami engem illet, legkevésbé az év sportpillanatai jelöléssel értek egyet. Például ha már egy ölelkezés dobogós lehet, nekem nem a magyar és a német kajakos lányoké, hanem a Szajnában, azé a két „srácé” villan be, de ettől még nagyon nyugodtan alszom, és senkire egy szemernyit sem neheztelek. A többség így döntött. Ez ilyen egyszerű.

Amikor eleink 1958-ban létrehozták az Év sportolója-díjat, bizonyosan nem Eriszt és az ő viszályt szító almáját akarták új életre kelteni. Ennek szellemében, tudatában kellene készülnünk az idei gálára, majd nem sokkal később a Nemzet Sportolója tagságának legújabb jelölésére, valamint A Nemzet bombázói folytatására, a XXI. század magyar góljának megválasztására.

Egyszer, Ausztriában, Murauban, akaratlanul is részese lehettem egy helyi gyermeksíverseny eredményhirdetésének, amelyet a moderátor így konferált végig: a nyolcadik számú győztes X (taps, üdvrivalgás), a hetedik számú győztes Y (taps, üdvrivalgás), a hatodik számú győztes Z (taps, üdvrivalgás). Ez a professzionális versenysportban, különösen az olykor kis túlzással életre-halálra menő magyar változatában természetesen életszerűtlen, kivitelezhetetlen, nem is követendő. Igenis mindent meg kell tenni a győzelemért a pályán, a páston, vízen, szárazon. Ám utána jöhet a játék, a szórakozás, az ünneplés, még ha komoly is. Mint az ifjú osztrák síelőknél. Ahol a második, a negyedik, a nyolcadik helyezettnek nem veszíteni kell megtanulnia, hanem elfogadnia, megértenie, megéreznie, hogy igenis ő is győzött.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!