Határhaszon – Iglói Nagy István publicisztikája

Szomorú évforduló közeleg. Szeptember 5-én lesz 45 esztendeje, hogy a sporthírek közé beerőszakolta magát a terrorizmus. 1972-t írtunk, München adott otthont a XX. nyári olimpiai játékoknak. A nyugatnémet házigazdák feltehetően azt akarták sugallni, hogy a versenyzők, a kísérőik, a nézők a szabadság országába érkeznek, és ezen elképzelést oly módon is igazolni akarták, hogy enyhén szólva is lazán kezelték a biztonsági intézkedéseket, mindenki nagyjából arra jött és ment, amerre csak gondolta. És ebbe a békés idillbe rondított bele a Fekete Szeptember nevű szélsőséges palesztin szervezet. Fegyveresei behatoltak az izraeliek szálláshelyére, túszul ejtettek 11 sportolót.

A hetvenes évek elején jártunk, a történtek mindenkit felkészületlenül értek, a nyugatnémet biztonsági rendszer lebénult, a katonáknak, rendőröknek fogalmuk sem volt, mit tegyenek. Két versenyző még a szálláson az életét vesztette, kilencen pedig egy botrányosan amatőrre sikerült reptéri „mentőakcióban” haltak meg. Korabeli krónikák még azt is feljegyezték, hogy a sok érdeklődő miatt kialakult káosz miatt csak majd' egyórányi késéssel érkezett meg a fegyveres erősítés a fürstenfeldbrucki katonai reptérre, ahova a németek a szabadítási hadműveletet tervezték.

Csaknem fél évszázad alatt nagyot változott a világ. A katonák, a rendőrök, egyéb biztonságiak kapcsán fel sem vetődhet, hogy elkéssenek… – hiszen nagyon is jól láthatóan ott vannak a közelben.

Mindenhol.

Sadiq Khan, London polgármestere állítólag józanul, értelme teljes tisztaságában, azt találta mondani: a terrortámadások a nagyvárosi élet részei lettek, a metropoliszoknak erre fel kell készülniük, még olyankor is, amikor az emberek a legkevésbé számítanak az „efféle dolgokra”.

Mit mondjak, a franciák meghallgatták a brit főváros elöljárójának a szavait. A napokban két jelentős párizsi sporteseményre indultam, ám a helyszínen háborús helyzetbe csöppentem, igaz, a háttérben, mellékesen zajlottak a birkózó-világbajnokság eseményei, illetve a PSG nevű kirakat-futballcsapat bajnoki mérkőzésen szerepelt a Toulouse ellen. Manapság amire az ember eljut oda, hogy átadhassa magát a sport élvezetének, egyenruhások hadán, többszörös kordonon kell átverekednie magát, átvizsgálják a táskáját, kutyák szaglásszák, testdetektorokkal „simogatják". Miután a figyelmes rendezők jó előre felhívják az érdekeltek figyelmét, hogy a megszokottnál sokkal korábban érkezzenek a stadion, a sportcsarnok közelébe, mert a beengedés a szigorú biztonsági intézkedések következtében hosszadalmas lehet, tehát ideje van, és ha képessége is, akkor elmélkedhet azon, hogy vajon kell-e ez neki, megéri-e a tortúra. És most nem arra gondolok, hogy a vizsgáló emberek udvariatlanok lennének, netán túllépnék a hatáskörüket, a szükségesnél keményebben lépnének fel.

Szó sincs erről, ezúttal semmi ilyesmit sem tapasztaltam, bizonyosan azért, mert – jogi nyelven szólva – úgy viselkedtem, ahogy az az adott helyzetben elvárható. Feltettem a kezem, ha kérték, faarccal viseltem el, hogy újra és újra válltól bokáig és vissza végigtapogassanak, tizedszerre is betekintést engedtem méretesnek nem mondható válltáskámba. A posztjukra vezényeltekre panasz sem lehetett, tették a dolgukat, úgy, ahogyan azt feletteseik előírták. De azért engedtessék meg a magamfajta, az átlagosnál semmiképpen sem pacifistább lelkű halandónak, hogy némi félsz vegyen rajtam erőt, amikor néhány fekete ruhás, golyóálló mellénybe bújt, állig felfegyverzett, géppuskás szoros védőőrizetében ellentmondást nem tűrő hangon kér meg egy „Rendező” vagy éppen „Security” feliratú mellényt viselő ember, hogy óvatosan emeljem az ég felé a két karomat.

Miután több tízezredmagammal, több ellenőrző ponton is sikerrel átjutottam, egészen közel kerültem a Parc des Princes Stadionhoz. Tőlem néhány méterre a bejárat, amelyen bejutni reméltem a futball szentélyébe, ugyanis ezt a helyet jelölték meg az akkreditálást visszaigazoló levélben. Ez az elmélet, de mivel – most már kiokosodtam biztonsági téren is – zónák vannak, és az egyenruhások ellentmondást nem tűrő felvilágosítása kapcsán fel sem vetődött bennem, hogy zónasértést kövessek el, hiába láttam a „Presse” feliratot, újabb több száz méteres séta következett. Már bántam, hogy nem kispályás mérkőzésre jöttem, akkor egyszerűbb lett volna az arénakerülés, ám félórás baktatás után már ott állhattam a kapunál, amelyet nem sokkal korábban a zárt zóna másik oldaláról már volt szerencsém megpillantani. Mondanom sem kell, hogy megint több helyen alá kellett vetnem magam a kontrollnak, hiába is mondtam volna a marcona őröknek, hogy a társaik más helyütt már tüzetesen átvizsgáltak, és rajtam mindent rendben lévőnek találtak. Kisvártatva megérkeztem, már csak a sajtónak kijelölt ajtónál szolgálatot teljesítők kérését kellett teljesítenem, de miután tapasztalt motozott voltam, önként cselekedtem. Ez is hosszú perceket vett igénybe, a médiamunkások nagy számban tették tiszteletüket az eseményen, de röpke egy órával azt követően, hogy kiléptem a stadiontól nagyjából kétszáz méterre lévő metróállomásról, már a nyakamba is került a Parc des Princes kijelölt zónájában szabad mozgást biztosító akkreditációs kártya. Kezdődhetett a sportesemény. Láthatóan minden jegytulajdonos sikerrel vette az akadályokat, hiszen zsúfolásig megteltek a lelátók, következhetett a futball élvezete.

Nem árulok el nagy titkot, hogy a mérkőzést követő napon a birkózó-világbajnokságnak otthont adó Bercy-sportcsarnokban is hasonló élményben volt részem. A környékbeli utcák lezárva, a zónák bejáratánál a már megszokott látvány, géppuskások, rendezők sokasága őrködött a rend felett. De – a költő Batsányi János szavait némileg módosítva – vigyázó szemünket ne csak Párizsra vessük, igazságtalanság lenne csupán a franciákkal példálózni, bár a helyzet kialakulásában betöltött szerepük nem csekély…

Szóval, vizes vagy dzsúdó-vb Budapesten, labdarúgó Európa-liga-meccs Felcsúton, a helyzet hasonló, legfeljebb a hozzánk szólók anyanyelvünkön mondják el udvariasan a biztonsági kéréseiket. Mindezek ellenére az emberek megtöltik a Duna Arénát, a Papp László-sportarénát, a Fejér megyei stadiont, mert szeretik a sportot.

Egy közgazdasági teória, a „határhaszon-elmélet” – leegyszerűsítve, hétköznapi nyelvre lefordítva – annyit állít: eljön az a pillanat, amikor a nyert előny egyensúlyba kerül a feláldozott előnnyel, azaz a sportban eljöhet az a pillanat, amikor még a nagyon elvakult szurkoló is azt mondja magában: a fenének van kedve két órával korábban elindulni, utálom, ha rendőrök tapogatnak, gépfegyveresek sorfala között jutok el kedvenc csapatom pályájára, elég volt, feladom. Pedig tudja, hogy mindez miatta van, ahogy a régi rendőrviccben mondták: „Érted jöttünk, nem ellened…” Ránk vigyáznak, nem ellenünk irányul a védelem.

Visszatérve a müncheni túszdrámához. Akkor hangzott el Avery Brundage NOB-elnök híres mondata: „The Games must go on”, azaz az olimpiának folytatódnia kell. És azóta sincs megállás, tavaly Rióban már a XXXI. nyári ötkarikás játékokat rendezték meg, és sorra következnek majd a világ- és Európa-bajnokságok, a kiemelt fontosságú futballmérkőzések. Rövidesen hivatalosan is bejelentik – nekünk különösen szomorúan hangzik majd –, hogy 2024-ben Párizs újra olimpiát rendezhet. Tapasztaltam, a franciák már biztonságosan gyakorlatoznak, hét év múlva minden bizonnyal az összes zónában rend lesz. Mert ugyebár a londoni polgármester is megmondta, ez van, ezt kell szeretni, és Brundage elnök is a folytatásra biztatott. Mi lesz azonban a szurkolókkal, akik közgazdasági ismeretek nélkül is felállítják saját határhaszon-elméletüket?

Nekik nem lesz annyira magától értetődő, hogy ez van, ezt kell szeretni!