Kenyérsütés – Malonyai Péter publicisztikája

Az öttusa régi híveként (hogy pontos legyek: a régi öttusa híveként) lenyűgözött Földházi Zsófia és Kasza Róbert világbajnoki teljesítménye. Nem is az ezüstérem, hanem ahogy eljutottak a sikerig.
Önmagukkal kellett csatázniuk, ami mindig a legnehezebb, hát még amikor csak magukra számíthattak.
Önmagukkal kellett csatázniuk, ami mindig a legnehezebb, hát még amikor csak magukra számíthattak.

Kasza úgy maradt itthon a legutóbbi olimpiáról, hogy elsőként szerzett kvalifikációt a játékokra, biztatták, hogy ne törődjön semmivel, készüljön csak Rióra, aztán a másik két kvótát szerző magyart indították az öt karika jegyében. Földházi is megjárta a hadak útját, legyen elég annyi, hogy olyan sérülésből jött ki egészségesen, amely miatt – nincs rá jobb kifejezés – egyszerűen leírták.

Fantasztikus sportemberek azért is, mert akkor sem a sebeiket nyalogatták, amikor bennük volt a kés, hanem azt kutatták, hogyan állhatnak talpra. Nem használták mentségnek, még magyarázatnak sem a fájdalmaikat, minden bizonnyal tudták, érezték, bennük volt, hogy leginkább tettekkel vághatnak vissza legjobban az őket ért méltánytalanságokért.

Történetük megerősít abban, hogy tüsténkedhetnek akárhányan körülötte, a versenyző alapvetően egyedül van, a legtöbb azon múlik, hogy ő mennyire erős, mi van benne, a testében, a lelkében. Olykor apróságokon múlik, hogy előre- vagy hátramozdul. És nem feltétlenül szakmai dolgokon.

Hogy példával éljek, az 1978-as világbajnokságról három vereséggel tért haza a magyar futballválogatott. A kudarc már a felkészülés kezdetén borítékolható vagy legalábbis feltételezhető volt, legalábbis nálam. Történt pedig, hogy a selejtező kezdetén a szövetség kimondta, prémium csak akkor jár, ha kijut a csapat a vb-re, viszont – ez volt a csábító – a jutalom egy részét valutában kapják meg a játékosok. Nem is volt semmi baj, egészen addig, amíg nem fordult a szél a pártvezetőségben, ment a sportot felügyelő Biszku elvtárs, jött helyette Korom elvtárs, aki egyből közölte, hogy szó sem lehet dollárról, márkáról, jutalomnak jó a magyar forint is.

Mindebből azt láthatták a labdarúgók, hogy nem bízhatnak az ígéretekben. Miért érdekelte volna őket a háttér, nevezetesen: Kutas István MLSZ-elnök Biszku elvtárs embere volt, Korom elvtárs pedig jó funkciszokás szerint azonnal nyírni kezdte elődje pártfogoltjait. Mindez aligha sorolható a (futball)szakmai hibák közé, de ahhoz elég volt, hogy morgolódjanak a játékosok. Ráadásul igazságuk teljes tudatában.

Vagy ott volt a híres-nevezetes MTK-sztrájk 1971 nyarán. Amikor az úgynevezett „kilencek” (Hajdú József, Dunai Lajos, Becsei József, Strasszer László, Sárközi István, Oborzil Sándor, Koritár Lajos, Kiss Tibor és Török József) azért álltak le, mert rosszul tűrték, hogy az edző, Palicskó Tibor felesége(!) beleszól a csapat életébe. Mint azóta is mesélik, véleménye hatott a prémiumosztásnál, hangja pedig a lelátón: ott igyekezett megszabni a játékosok párjának, hogy mikor és mennyit – hogy mit, azt gondolom, kitalálták. Történt mindez akkor, amikor Palicskó irányításával hét év után kétszer végzett az első hatban (1970: 4., 1971: 5.) a csapat, magyarán: nem mindig a szakma a döntő.

Világéletemben sportoló-, játékospárti voltam, az edzői erőszak, a korbácsos főnök nem esetem, még úgy sem, hogy van bennem némi rendmánia (a kislányom után mindig azonnal elpakoltam, nem győzte újra elővenni a játékait). Meggyőződésem, hogy nem feltétlenül az a jó edző, akivel a legnagyobb sikereit éri el a sportoló, hanem az, akire évtizedek múltán úgy gondol vissza, hogy – jó volt vele. Emlékek vannak benne róla, s nem jegyzőkönyvek, helyezések, pontok, gólok. Hogy ezt kivívja egy-egy mester, ahhoz több kell, mint diplomák regimentje, ilyen meg olyan licenc, alapvetően empátia, érzékenység szükségeltetik, erről pedig nem szerezhető papír. És persze az sem árt, ha van önbizalma, mert bizony nagyon gyakran a parancsuralmi rendszer nem több mint kompenzálás. A jó edzőnek eszébe sem jut, hogy tekintélyt teremtsen, viszont igyekszik kivívni tanítványai megbecsülését, aminek egyenes következménye a tekintély. És a hitelesség.

Meglehet, kissé távol kerültem Földházitól és Kaszától, de ez csak a látszat. Ők ketten meglehetősen ingatag lelkiállapotban is képesek voltak önmagukra építve kijönni a gödörből. Ha olyan emberek uralják sportolói hétköznapjaikat, akik megérzik a bennük rejlő erőt, s csak a kisujjukat nyújtják segítségül, biztos könnyebb lett volna a talpra állás.

De nekik legalább sikerült. Kivételnek, kivételeseknek tartom őket, mert meggyőződésem, hogy rengetegen vannak, akik a hozzájuk hasonló helyzetekből képtelenek voltak kilábalni, feladták, eltűntek, nem látták értelmét a folytatásnak. Nem hibáztathatók érte, nem vagyunk egyformák, badarság emberfelettit várni mindenkitől.

Remélni persze lehet a lehetetlent. Modern korunkban erre szolgál a pszichológia. Az elmúlt esztendők híradásait olvasva, egyre inkább úgy tetszik: pszichológusok nélkül nem létezhet jelentős csapat – Magyarországon semmiképpen. Tisztelem és becsülöm azokat a nagy tudású embereket, akik a lélek dolgaiban olyan otthonosan mozognak, mint én az íróasztalfiókomban. Igaz, nem mindig találom meg, amit keresek, de ezzel ők is így vannak.

Példa lehet mindkét világbajnoki vízilabda-válogatottunk, a nők ugyebár a Kanada elleni negyeddöntőben blokkoltak le, a fiúk 0–4-gyel kezdték a hazai finálét, tekinthetem lélektani kudarcnak (is) a történteket, de nem ez a fontos. Leginkább az, hogy a lelki felkészítés éppen úgy edzői feladat, mint a szakmai, érzek némi restséget azoknál, akik a felelősséget oly kedvesen megosztó teammunka jegyében külső segítséggel igyekeznek érzelmi egyensúlyt teremteni.

Van ugyanis ellenpélda, a szolnoki pólósok mestere, Cseh Sándor. Aki mellőzte a pszichológiai segédletet, a csapatépítő tréningeket is azzal az indokkal, hogy egy jó együttesnél mindenkinek önmagáért kell felelnie, vállalnia tetteit, a következményeket. Mindez természetesen rá is vonatkozott. Nem mellékesen, a szolnoki vízilabdázók bajnokként és Bajnokok Ligája- meg Magyar Kupa-győztesként zárták az idényt, többet nem hozhattak ki belőle. Idézek is Cseh Sándortól, figyeljék csak: „Visszatértünk a gyökerekhez, a vízilabda olyan sport, ahol a legjobb pszichológus maga a játékos és a társai. Több játékosban elveszett, hogy »Nekem oda kell mennem, tiszta erőből kiemelkednem, és átlövöm az ellenfél blokkját«. Fontos az egyéni játék, az egyéni felelősség, hogy mindenki érezze, súlya van annak, amit tesz.”

Szó sincs arról, hogy lebecsülném a pszichológusok munkáját, ám lehetnek akármilyen nagy tudásúak, nem cselekedhetnek a páciensek helyett, esetünkben a sportolónak magának kell eljutnia odáig, hogy magától értetődően, gátlások nélkül tegye meg, amit kell. Ehhez pedig az edző adhatja meg a legtöbb segítséget, hiszen ő szabja meg a feladatokat, ő tűzi ki a célt. Sőt. Neki kell segítenie. Más kérdés, hogy nem mindegyikük képes rá.

Egy öreg péket hallgattam nemrégiben. Elmondta, hogy a jó kenyérhez nem kell más alapanyag, csak víz, liszt és só. Ehhez képest napjaink pékipari remekeiben – olvasom – találhatók még aszkorbinsav, lecitinek, zsírsavak, az ecetsav és a borkősavak származékai, ecetsav, tejsav és ezek származékai, propionsav és származékai, szorbinsav és származékai, határozott mikrobaölő tulajdonságú tartósítószerek – úgymond szeszélyes területi elosztásban, fajtája válogatja. Ez aztán a teammunka! Az pedig mindent elárul: szabály kell arra, hogy például a rozskenyereknél 40 százalékról 60 százalékra nőjön a rozstartalom.

Ismétlem: víz, liszt és só. Ez kell csak a jó kenyérhez. A sportnál pedig a játékos, a versenyző a nélkülözhetetlen elem, ő nemcsak víz, liszt és só, hanem a három együtt.

Ő a legfontosabb. Törődni kell(ene) vele.

Nem lesz mindenkiből Földházi Zsófia vagy Kasza Róbert.