CR7-ék előtt és után – Deák Zsigmond publicisztikája

Balatonföldváron most fejeződik be a vitorlás finndingi-hajóosztály világbajnoksága, Balatonfüreden pedig a szörf raceboard Eb. Ezek „tömegvonzása” némiképp specifikus, de nem lebecsülendő, a szakmai sikere pedig – főképp Berecz Zsombor, illetve Gádorfalvi Áron révén – borítékolható volt. S ezzel nagyjából le is zárult a 2017-es hazai rendezésű világversenyek sora, amelyek közé unortodox módon a portugálok elleni futball vb-selejtezőt is beleveszem. A többi eseménnyel ellentétben ugyan ezt a meccset nem pályázaton lehetett elnyerni, a sors(olás) hozta úgy, hogy eljött hozzánk a földkerekség legnépszerűbb sportágának regnáló Európa-bajnok csapata, illetve jelenlegi legjobb játékosa, Cristiano Ronaldo.

Ez máris egy indok kiemelkedő sportesemények rendezésére, arra, hogy más sportágak Cristiano Ronaldóit is testközelből láthassák a magyar versenyzők és a szurkolók. Az igazi CR7 ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, az érte összesereglett autogramvadász- és rajongóhadat egy fél mosollyal elintézte, de a Groupama Aréna telt házát alkotó szerencsések mellett három kisfiúnak szintén örök élményt szerzett: egy súlyosan betegnek, akivel közös fotót készített, valamint akinek kidobta a nézőtérre a melegítőjét és akivel kisétált a gyepre. A bulvársajtót más szempontból is kiszolgálta, hiszen állítólag escortlányokkal múlatta az időt, hiába, a rossz reklám is reklám, nem csak a jó. A lényeg, hogy mindenkit ellátott napokra-hetekre munícióval, a Nemzeti Sportban mi is többet foglalkoztunk vele, mint bárki mással, a kattintás- és a példányszám alakulása alapján joggal.

A portugálok elleni labdarúgó vb-selejtező egyébként alapjaiban nem különbözött a többitől, legfeljebb a bevételeket lehetett volna Ronaldóra alapozva feljebb srófolni, ha az MLSZ az andorrai szégyen után nem annyira gáláns, hogy a lettek mellett erre a derbire is ezerforintos jutányos egységáron adja a jegyeket. Szerencsénk volt, hogy itt volt, de hangsúlyozom, őt és ezt a „világversenyt” nem kellett megszerezni, jött magától. Ebbe a sorba illeszteném bele a Formula–1-es Magyar Nagydíjat, amely 1986 óta vonz százezreket a Hungaroringre, a fővárosi szállodákba és a tévéképernyők elé, s noha jelentős a licencdíja, 2026-ig biztos a pozíciója a versenynaptárban. Így, ha nem is magától jött, már-már automatikus a megléte.

A többi idei viadalnak viszont nem, azokat meg kellett szerezni, egyrészt önmagukért, másrészt kimondva-kimondatlanul egy magasztosabb közös célra, a 2024-es olimpiarendezésre gondolva. Nos, a két legnagyobb falat, a vizes és a cselgáncs-világbajnokság egyaránt nagyszerűen sikerült, Hosszú Katinkát vagy épp Teddy Rinert, a dzsúdó immár kilencszeres francia vb-győztesét ugyan senki sem látta a pesti éjszakában témát adva a lesifotósoknak, a két rangos esemény mégis vonzotta a nézőket és a sportvezetőket. Nyugodtan rám süthetik az elfogultság bélyegét, Duncan Mackayre, az olimpiai és paralimpiai mozgalommal foglalkozó tekintélyes insidethegames.biz szakportál szerkesztőjére már kevésbé, ő mégis azt írta, Budapest a sikeres rendezéseknek és a jelenlévő potentátoknak köszönhetően a surranópályán befuthatott volna a Nemzetközi Olimpiai Bizottság jövő heti limai döntésénél. Mivel azonban egy heves belpolitikai taszítással mi magunk ugrottunk le a vonatról, ráadásul – dicséretek ide vagy oda – semmi sem garantálta volna, hogy a NOB az erős francia és amerikai lobbit megkerülve minket választ, ezt a tervet momentán el kell engednünk.

Ettől függetlenül azért idecitálom a lelki beteg páciensről szóló viccet: „Doktor úr, olyan bizonytalan vagyok! Vagy mégsem?” Akad ugyanis olyan értő barátom, aki szerint éppen most kellene a legkomolyabban venni az ötkarikás rendezés ideáját 2032-re, 2036-ra, hiszen időnk, mint a tenger, lehet hosszú távra tervezni, gondolkozni, építeni, megvalósítani, elő- és utóhasznosítani mindent, amire egyébként is szükség lehet. Ha nem az olimpiára, akkor lapszerkesztőnk, Szűcs Miklós a napokban megfogalmazott gondolatának megfelelően a Magyar Játékokra, illetve más jelentős sporteseményekre, de főképp a mindennapjainkra.

Nyilvánvaló, hogy az ilyesmihez jelentős támogatás, konkrét politikai döntés szükséges. Úgy néz ki, ebben nincs hiány, hiszen amikor Orbán Viktor kormányfő a cselgáncs-világbajnokság végén az Országházban fogadta Thomas Bachot, a NOB német elnökét, megerősítette, hogy Magyarország elkötelezettsége és támogatása töretlen az olimpiai mozgalom iránt. Budapest nemzetközi sportvárossá vált, olyan hellyé, amely a jövőben is örömmel fogadja a világ sportolóit, ennek megfelelően Magyarország készen áll és pályázni fog további világszintű sportesemények megszervezésére – fogalmazott a miniszterelnök.

Egyértelmű szavak, de mást nehezen is várna az ember egy olyan ország miniszterelnökétől, ahol a sport deklaráltan stratégiai ágazat. Nyilván, ha 2018-ban, a papírformát felborítva az ellenzék valamelyik ereje kerülne hatalomra, csak azért is megváltoztatná a prioritásokat, az MSZP máris világgá kürtölte, nála az oktatás lenne az, ami most a sport. Nem vagyok szakértő, de háromgyerekes családapaként enyhén szólva is örülök a gyakorlatilag ingyenes tankönyveknek és iskolai étkeztetésnek, nincs az a hithű szocialista, aki annál olcsóbban elintézné, ahogy most van; az oktatás színvonalát pedig leginkább a gyermekeim tanárain keresztül ítélem meg, és számomra alapvetően ebben sincs hiba. Ha javasolhatok valamit amúgy pártsemlegesen, az a könyvek és munkafüzetek egységes mérete, hogy a borítókat ne kelljen órákon át összevissza vagdosni az aktuális tanév előtt…

Az oktatás és a sport egyik közös metszetét, a mindennapos testnevelést is nagyszerű ötletnek tartom, főképp ha folyamatosan megtöltik tartalommal. Hiszen akinek így gyerekként fontossá válik a sport, a mozgás, annak felnőttként jó eséllyel megmarad az elhivatottsága egyrészt szabadidő-sportolóként, másrészt szurkolóként. A vizes vb telt házas eseményei tökéletes példát adtak arról, hogy a magyar ember mennyire szereti a sport adta közösségi élményt, a tavalyi labdarúgó és az idei férfi kosárlabda Európa-bajnokság meccsei – vagy korábban a régióbeli kézi- és hokiesemények, esetleg a motoros Talmácsi Gábor brnói futamai – pedig azt bizonyították, hogy ezért több száz kilométert is utazik. Több ezret viszont már a többség képtelen, ezért is érdemes lehetőség szerint minél több sporteseményt hazahozni. Az idén ebben nem volt hiba, a különböző világ- és Európa-bajnokságokon (vizes, cselgáncs, ritmikus gimnasztika, vitorlázás, szörf, motorcsónak), a Hungaroring „benzingőzös” eseményein (Formula–1, túraautó, kamion), a női kézilabda és a férfi vízilabda Bajnokok Ligája négyes, illetve hatos döntőjén, az európai ifjúsági olimpiai fesztiválon, az EYOF-on, a Gyulai István Memorial atlétikai Magyar Nagydíjon kívül asztaliteniszben, vívásban, birkózásban, öttusában, tornában, rövid pályás gyorskorcsolyázásban rendeztek-rendeznek world tour-, világkupa- vagy Grand Prix-viadalt Magyarországon.

A következő években folytatódik a sor többek között a birkózó-, a vívó-, az öttusa-világbajnoksággal, az úszó Európa-bajnoksággal, a labdarúgó Eb-vel (amelynek három csoportmérkőzése és egy nyolcaddöntője zajlik majd 2020 nyarán az új Puskás-stadionban). Utóbbi a legnagyobb durranás, előbbieken igazi „magyaros” sportágakban prognosztizálható a hazai siker, s ha tisztán pénzügyileg nem is jön vissza a teljes ráfordítás, a dobogón, valamint a lelkekben bizonyosan. Nyilván persze csak annak, aki nyitott rá. Az egykori hippi életérzés diktálta „Szeretkezz, ne háborúzz!” szlogen mintájára a Sportolj! és a Szurkolj! kezdetű mondatot jó szívvel propagálom, s boldog vagyok, ha erre minél több honfitársamnak – a küzdő- és a nézőtéren, egymást erősítve – lehetősége nyílik. Ehhez kellenek a hazai világversenyek, önmagukban, de messze nem csak önmagukért.