Magyar Játékokat! – Szűcs Miklós publicisztikája

Néhány nap és hivatalossá válik, amit már úgyis tudunk, azaz 2024-ben Párizs, négy évvel később Los Angeles rendezi meg a nyári olimpiát, bár ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság jövő heti limai kongresszusán netán fordítva osztják ki a szerepeket, akkor sem történik semmi. Két pályázó két dátumra, legyünk őszinték, innen nézve teljesen mindegy a sorrend. Azzal, hogy a momentumos ifjak még az év elején kihúzatták Budapestet a 2024-re pályázók listájáról, nemcsak az idehaza olimpiát rendezni vágyóknak, de a NOB nagyurainak is alaposan keresztbe tettek, kényszerpályára irányítva a reformokat hirdető, ám az elképzeléseket egy mamut gyorsaságával megvalósító szervezetet. Mindez csak azért fájó, mert az elmúlt hónapok bizonyították, igenis tudunk mi, ha arról van szó, odatesszük magunkat, a pazar győri EYOF és budapesti cselgáncs-világbajnokság mellett minden igényt kielégítő csúcskategóriás vizes vb-t rendeztünk, amelynek végén Julio Maglione, a FINA uruguayi elnöke minden idők legjobbjának minősítette az eseményt. Higgyék el, nemcsak udvariasságból mondta, mert ez a szokás, valóban így is gondolta. Természetesen fogalmam sincs, mennyire volt tisztában az eseményt megelőző honi politikai szájkaratéval, ám az tény, hogy a versenyt körülvevő fantasztikus hangulat, a magyar érmek, a rekordok, a világot elárasztó lenyűgöző képek a fővárosról és a Balatonról takarék üzemmódba helyezték az ellendrukkereket.

Persze felfogható ez amolyan elegáns gesztusnak is, ha már ránk figyel a világ, ne köpködjük a sajátjainkat, ám inkább hajlok arra, hogy felmérték, abban a valamivel több mint két hétben öngól lett volna károgni, ugyanis a Duna Arénában, a Margitszigeten, a Városligetben és Balatonfüreden megteltek a lelátók, világnézettől, politikai meggyőződéstől függetlenül mindenki együtt szurkolt, énekelt, dobolt, élvezte a pillanatot. Jó volt látni, hogy nemcsak az aranyat, az érmeket, a helyezéseket, a selejtezős szereplést, egyszóval magát a teljesítményt értékelte a lelátó népe, amely – és ez a nyáron megkérdőjelezhetetlenül igazolást nyert – igenis vágyik arra, hogy büszke lehessen, s világgá kiálthassa: ezt megcsináltuk, mert képesek vagyunk rá.

Az olimpia is ilyen lett volna.

Abban a tizenhét napban – feltéve, hogy a NOB mellettünk dönt – a hírek nem a túlárazott létesítményekről, az alkalmasság megkérdőjelezéséről, a politikai szócsatákról szóltak volna, hanem a csúcsokról, az aranyakról, a sikerekről, a drámákról, a sportról és persze Budapestről, Magyarországról. Ez a lehetőség azonban elúszott, s reálisan nézve egyhamar nem is tér vissza, 2032-nél, de inkább 2036-nál előbb esélyünk sincs a rendezésre, már ha egyáltalán szóba jön, bár ahogy most állnak a dolgok, még ez is kérdéses. Ennek ellenére azt gondolom, ne tegyünk le arról, hogy valami olyat csináljunk, amire odafigyel a világ, s ami ezt a sportot a végtelenségig imádó országot, nemzetet úgy összehozza, mint a vizes világbajnokság.

Rendezzük meg az első és egyben hagyományt teremtő Magyar Játékokat!

Hogy mi a csudáról írok?

Olyasmiről, ami még sohasem volt, s amivel nemcsak a sport iránti elkötelezettségünket, hanem alkalmasságunkat egy nagyszabású, világméretű multisportesemény megrendezésére is bizonyíthatjuk. E sorok olvasói bizonyosan hallottak már az egykori brit gyarmatbirodalom országainak fesztiváljáról, a Nemzetközösségi Játékokról, de talán nem mindannyian tudják, hogy az 1930 óta létező, az olimpiához hasonlóan négyévente megrendezendő eseményt a sportolók úgy élik meg, mintha az ötkarikás játékokon vennének részt. Jövőre az ausztráliai Gold Coast, 2022-ben a dél-afrikai Durban lesz a házigazda, 2026-ra pedig – tessék megkapaszkodni – nem kettő, nem három, hanem hat(!) város nyújtotta be rendezési szándékát.

A hátteret ismerők számára nyilván ebben nincs semmi meglepő, elvégre itt nem egy megújulni képtelen, korrupciótól megrendülő szervezet önigazoló marketingrendezvényéről van szó, a Nemzetközösségi Játékok a britek és az egykori gyarmatbirodalmak békéjének, összetartozásának jelképe. A mi nagy játékunk is valami hasonló szerepet tölthetne be az Ausztráliától Kanadáig a világ különböző zugaiban élő magyarok lelkében. Gondoljanak csak bele: négyévente összejönnénk, és együtt ünnepelnénk a magyarságunkat, azt, hogy bárhová sodort bennünket az élet, bármit is gondolunk a világról, jobbról vagy balról nézzük a dolgokat, ugyanaz a gyökerünk, az anyanyelvünk, a nemzeti identitásunk. A Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak benyújtott pályázatban szereplő létesítmények egy része már áll, egy részét pedig az elkövetkező években felépítjük. Van sportarénánk, uszodánk, sportcsarnokunk, lesz futball-, atlétikai és kerékpáros-stadionunk, ne mondja nekem senki, hogy ezekre nem lenne érdemes olyan multisporteseményt alapozni, amely ugyan nem olimpia, mégis különleges, csak a miénk, s ami négyévente újra meg újra megtöltené a lelátókat.

Mert ne legyen senkinek kétsége, így lenne.

Ezzel nemcsak a szűkebben vett környezetünkben, határainkhoz közel, Erdélyben, a Délvidéken, a Felvidéken, Kárpátalján élőknek kínálnánk lehetőséget arra, hogy eljöjjenek az anyaországba, s megmutassák magukat, sportjukat, kultúrájukat, hanem a távolabb élő, európai, észak- és dél-amerikai, ausztráliai magyarság is négyévente visszatérő vendégünkké válna. Olyan vendéggé, aki az uszodában, az atlétikai pályán, a stadionban, a kézilabdacsarnokban vagy a pingpongteremben ugyan szlovák, román, ukrán, amerikai, argentin, esetleg ausztrál színekben versenyez, de a célba érkezését követően, a mindent eldöntő mérkőzés, asszó, játszma utáni gratulációt köszönömmel fogadja. Mégpedig magyarul.

Nagy álom?

Kétségkívül.

Megvalósíthatatlan?

Nem hinném.

Nyilván számos kérdést vet fel az ötlet, az első talán mindjárt az, mikor is legyen az első Magyar Játékok. Való igaz, a rendkívül sűrű versenynaptár nem könnyíti meg a helyzetet, de ha a britek lassan kilencven éve találnak alkalmas időpontot a Nemzetközösségi Játékok megrendezésére – de példaként hozhatnám a területi alapon megszervezett Ázsiai, Pánamerikai, Összafrikai, Csendes-óceáni vagy újabban az Európai Játékokat –, akkor ez nekünk sem okozhat gondot. Javaslatom is van. Közeleg a trianoni diktátum évfordulója, ami mindannyiunkon örökké fájó, gyógyíthatatlan sebet ejtett, s a szerződést ugyan 1920 júniusában írták alá, ám egy évvel később, 1921. július 31-én lépett életbe, azaz 2021 nyarán lesz éppen száz esztendeje annak, hogy magyar családok szakadtak el egymástól, egy nyelvet beszélők kerültek a nagyhatalmak döntése következtében a határ egyik vagy másik – fogalmazhatnék úgy is, hogy szerencsésebb vagy szerencsétlenebb – oldalára.

Az első Magyar Játékoknak nem is lehetne méltóbb időpontot találni 2021-nél.

Tökéletes, mi több, elegáns válasz a múlt sérelmeire. A magyarokat mindig is felvillanyozó sport ürügyén összejövünk, szurkolunk, megismerjük egymást, majd elköszönünk, de csak időlegesen, azzal a tudattal, hogy négy év múlva ismét találkozunk. Hogy milyen sportágakban méri össze erejét magyar és magyar, tulajdonképpen mindegy is (na jó, annyira azért nem, okosan összeállított listára és a kultúrákat is bemutató kiegészítő fesztiválprogramra van szükség), elvégre nemegyszer láttuk már, hogy mifelénk a futballtól kezdve a cselgáncson, a kézilabdán, az öttusán át az úszásig minden jöhet, a lényeg a jó hangulat és siker.

A magyar siker.

Ami persze a Magyar Játékokon – még, ha nem is ez a lényeg – mindenképpen garantált.