Cigánykerék – Csinta Samu publicisztikája

Szívszorító érzés látni, amint valaki élete derekán túl kezdi újra tapasztalni saját identitását. Pláne olyan ember, akinek pályája többnyire a rivaldafény közelében futott, éveken át egyenesen a kereszttüzében.

Amikor a biztos anyagi körülmények között élő sokszoros olimpiai bajnoknak egyre fojtogatóbban kezd hiányozni a szülőföld, az a nyelvi-kulturális-lelki közeg, amely gyűjtőszavának leginkább a nemzet felel meg.

Valahol itt tart most az ötvenedik életéve küszöbén lévő Szabó Kati. Aki a szívéhez kap, hogy de hát most volt, amikor az 1983-as világbajnokságon talajon az a pöttöm lány elvarázsolta a Budapest Sportcsarnok közönségét, s nyert aranyérmet, annak igaza van. Valóban, alig harmincnégy év telt el azóta, hogy az első felnőtt versenyzői évében lévő pici lány csak nézett, és nem egészen értette, miért örül neki annyira oly sok ezer ember. Mert szó se róla, jó volt a gyakorlat, de úgy ünneplik, mintha a sajátjuk lenne... Reménytelenül kereste a valahol a sokaságban meghúzódó anyját, nagyanyját és testvérét, akiknek először – és utoljára – adatott meg, hogy külföldi versenyen láthassák szemük fényét.

Így aztán mindenkinek szólt a könnyes integetés. Forgács Róbert, a tornaszövetség akkori főtitkára, a szervezőbizottság elnöke pedig elégedetten súgta a mellette ülőnek: na, mégiscsak van egy aranyunk, ha már Guczoghy Gyurinak nem sikerült.

Mindez az érthetetlen értetlenség persze nem fordulhatna elő manapság. Kati viszont alig volt hatéves, amikor megérkezett a román torna bölcsőjének számító, Nadia Comaneci-et „kitermelő” Onestire, amelyet már akkor is csak az öregek és a környék csángó lakossága nevezett Ónfalvának.

Nagycsoportos óvodásként kallódott ide-oda, csinálta, amit a többiektől látott, s amikor nem volt a tornateremben, sírt. És mivel a nap jelentős részét a tornatermen kívül töltötte, nagyon sokat sírt. És mivel a nyári vakációt is bentlakásosként kellett töltenie, még annál is többet sírt. A Károlyi házaspár a tornateremben meg sem szólalt magyarul, azon kívül pedig alig találkoztak. Egyetlen ember akadt, aki megértette Katit és a könnyeit: Mária néni.

A Gorzafalván – a könnyebb azonosítás kedvéért: az Ojtozi-hágó utáni első moldvai település, ma Oituz – Józsinak született, majd Mártonra módosított családnevű magyar csángó asszony a tornalíceum kollégiumában az ágyneműk mosásával-vasalásával megbízott alkalmazottként egy személyben „tehet" róla, hogy Kati nem szökött meg Ónfalváról. A napjait anya, család nélkül, számára érthetetlen nyelvi környezetben morzsolgató hatéves kislányt le sem lehetett vakarni az asszonyról. A nyolcvanhatodik életévét taposó Mária néni nevetve idézi fel, amint Kati elkerekedett szemmel kérdezte tőle: honnan tud magyarul itt, ahol senki sem tud? Általa Kati számára is értelmezhetőbbé vált a világ, amelyből addig csak a tornaszerek tűntek ismerősnek. Még énekelt is neki, a Cifra palota, zöld az ablaka többször is elhangzott vigasztalólag a kollégiumi szobában vagy Mária néni tömbházlakásában.

A kedves, közlékeny kislány nyelvi „furcsaságait" a többiek is megszokták, volt, aki halandzsázva igyekezett utánozni a mulatságosnak tartott beszédet. A csángó asszony mindannyiuk pótanyukája volt, minden gyakorlati teendőre ő tanította meg a kislányokat: tisztálkodni, kimosni a saját holmijukat, copfot kötni. Titkos szövetségesként ő csempészett be apró pluszfalatokat a szigorú étrenden tartott gyerekeknek, kekszet, fánkot, jaj, csak nehogy meglássa az edző... Az otthonról érkező csomagokat is a kollégiumi vasalószobában rejtették el, majd közösen ették meg a hazai finomságokat. A fürdőkádban egymás mögé ültette őket, mindegyik az előtte lévő fejét mosta, majd megfordultak. Közben mindenki mondott egy verset vagy történetet. Lefekvés előtt Mária néni mesélt nekik, elsősorban bibliai alakokról,

Mózes volt a nagy kedvenc. A karácsonyi ünnepek táján megtanította kolindálni, azaz házról házra járva betlehemezni a lányokat, még a pénzükre is vigyázott, ha megkérték rá. Odáig vetemedett, hogy esetenként az orvosi rendelő kulcsát is odaadta, hogy keserűsót „vételezzenek", ha valamelyiküknek gondja támadt a testsúlyával.

Aztán elérkezett a pillanat, amikor valahová Katalinként érkezett és Ecaterinaként távozott. A franciaországi Lyonban rendezett ifjúsági Európa-bajnokságon a szállodai szobában Károlyi Kati fájós sarkát kezelte, közben telefonon beszélt valakivel. Kati meg egyszer csak arra lett figyelmes, hogy mintha róla beszélnének, de a keresztnevét románul emlegetik. Különösebben azonban nem érdekelte a dolog, kicsi volt még, tudatlan. A név mindenesetre a tudta nélkül változott, soha senki nem kérdezte meg tőle, mit is gondol róla. Utólag rekonstruálva a születési évét is akkor módosították 1968-ról 1967-re.

A sors furcsa fintora: a magyarok nélküli Los Angeles-i olimpia legeredményesebb versenyzője egy magyar tornászlány volt. A négy arany- és egy ezüstérem ellenére Szabó Kati nevére szóló dosszié is fellelhető a Securitate irattárát vizsgáló bizottság nyilvántartásában. Elsősorban azért, mert a kommunista rendszer logikája szerint valamennyi külföldi versenyre utazó sportoló potenciális disszidens volt, a bizalmatlanság fennmaradásának okai között az is szerepelt, hogy férjét követve testvére 1986 decemberében az Egyesült Államokban telepedett le. Esztendővel későbbi visszavonulását is erőteljesen meghatározta, hogy menet közben egyre inkább bebizonyosodott: nincs tovább. Utazási lehetőségek, „vízum" nélkül, motiváció, kedv nélkül? Pedig egy év múlva újabb olimpia következett, a csapatnak szüksége volt Katira, a logika valamennyi kívülállónak azt diktálta, hogy ezt az utolsó eresztést még biztosan kisajtolja az évtizedes befektetésből. A rotterdami világbajnokságon azonban leugrott a gerendáról, és soha nem kívánkozott többé vissza.

Az idén tavasszal elszabadult cserfes fruskacsapatként viharzottak végig a kolozsvári sportcsarnok folyosóin. Világversenyek érmeinek képzeletbeli csilingelése hallatszott utánuk, a torna Európa-bajnokság közönsége csak úgy bámult: ni, ott Silivaș, láttad, az meg Szabó Kati? A bátrabbak megállították őket, szelfiztek velük, aláírást kértek, aztán a „lányok" már repültek is tovább, mintha edzés után lennének, útban egy cukrászda, az édes élvezetek, az elkövetendő izgató bűnök felé. Nem látszott rajtuk a hosszú évek éhezése, pokoli kemény edzésmunkája, az edzők, Károlyi Béla, Octavian Belu tenyerének nyomai. Csak az összetartozás érzése, amely a memória valamelyik hátsó sufnijába söpri a kellemetlen emlékeket. Élvezték, hogy ott lehetnek, hogy együtt lehetnek.

Kati azt mondja, amikor 2016 őszén az erdélyi diáksport-olimpia meghívott díszvendégeként a kolozsvári opera színpadára lépett, újra 1983-ban, a Budapest Sportcsarnokban érezte magát.

Ugyanaz a tomboló taps, véget érni nem akaró ünneplés, ő meg könnyei függönyén át nézte a nézőtéren helyet foglaló, többnyire a nagy fia korosztályához tartozó fiatalokat.

A hajdani zágoni bábaasszonytól eredő történet szerint naponta lejátszódott a következő párbeszéd:
– Katikám, vess egy cigánykereket!
– Nem retek – válaszolt kissé beszédhibásan az alig hároméves kislány.
– Kapsz egy lejt.
– Akkor retek.

A ma Franciaországban élő Szabó Kati a hajdani zágoni Katit keresi. Azt a kislányt, aki alig tanult meg járni, folyamatosan más dimenzióban mozgott, mint a többi ember. Aki nagyobb valószínűséggel meg lehetett találni a szekrény tetején, a gerendákon, a kapuk hegyén, mint a földön. A Teremtő kifelejthette belőle a veszélyérzetet. A magyarságát biztosan nem.