Erő? Egészség? – Malonyai Péter publicisztikája

Elterjedt a Vérhalom téren, hogy a legjobb a vékony talpú tornacipő (egyszerűbben: dorkó), mert abban jobban érezzük a labdát. Már aki – teszem hozzá ma –, hiszen ez (is) alapvetően tehetség dolga. Mindenesetre én is a vékony talpra esküdtem, amikor a bitumenes dühöngőben napi rendszerességgel fociztunk.

A „csukát” mindenre használtuk – amikor futni kezdtem, azzal róttam első köreimet a Margitszigeten –, fogalmunk sem volt arról, hogy nem mindegy a talpvastagság, léteznek ilyen meg olyan stabilizátorok. Fiatalok, gyerekek voltunk abban a korban, amikor még azt sem tudtuk, mi az a sérülés.

Akkor láttam először, hogy létezik kifejezett futócipő, amikor az Adidas cég a magyar olimpikonok hivatalos támogatója lett a mexikói olimpia előtt. Olyannyira bennem maradt a márkanév, hogy amikor anyám megkérdezte, mit hozzon nekem Prágából, mondtam, hogy egy „cseh Adidast”, amin természetesen az arrafelé híres Botast értettem.

Ez itt nem a reklám helye, a tények rögzítése. A Botas utáni élményem az úgynevezett „Honvéd-Adidas”, amelyet a klub zseniális főcipésze, Leitold úr készített. Fantasztikus találmány volt. Laikusként írom le a lényeget: a talp az akkoriban divatos vietnami papucs volt, arra építette föl a remeket, ha jól emlékszem, bőr volt az anyaga, s még három csíkot is az oldalára ragasztott a „márkahűség” kedvéért.

Aztán már jöttek a valódi futócipők, amelyek persze nem foghatók a ma létező csodákhoz. Aminek – de főként a vékonytalpú korszaknak – köszönhetően izmaink, ízületeink, csontjaink nem biztos, hogy egészségesen kapták a terhelést. Következményeit mostanában már egyre erősebben érezzük, nem véletlen, hogy itt fáj, ott fáj – helyrehozhatatlanul.

Így aztán a sportolást – meglehet, túlzással – a káros szenvedélyek közé (is) sorolom. Hogy nálam, nálunk, az hagyján, ám az élsportban, a legmagasabb szinten is. Kockázata van a teljesítménynek, és nem vagyok biztos benne, hogy kiszűrésére mindent megtesznek az arra hivatottak.
Már ha egyáltalán csökkenthető a rizikó.

Feltűnt például, hogy egyre több a fáradásos törés. Utánanéztem, akkor következik be, amikor az izmok az ismétlődő terhelést nehezen tűrik, ezért fáradtan áthárítják a csontokra, és hamarosan kész a baj. Váratlanul jön, de az elitben jó esély van rá, hiszen tudjuk, mekkora erőfeszítés, mennyi és mennyire intenzív munka kell ahhoz, hogy valaki a világ legjobbjai között álljon helyt.

Ami a legfontosabb, a sportolónak éppen úgy, mint a körülötte (belőlük) élőknek. Visszatérő jelenet a futballban, amikor a rúgást kapó játékos lábát fagyasztják. Hogy ne érezze a fájdalmat. Hétköznapi logikám azt diktálja, hogy a megoldás több kárral jár, mint haszonnal, hiszen csak annyit érnek el vele, hogy a futballista ne érezze, hogy baj van, miközben a terhelésre nem válaszol a láb. Vizuális típus lévén szinte látom magam előtt, ahogy a folytatásban roncsolódik a sérült rész, de lehet, hogy túlbecsülöm a veszélyt.

Ahogy a táplálékkiegészítőknél is. Biztosan szükség van rájuk, de nagyon nehéz meghatározni, hogy kinek, miből, mennyi… Meg aztán ha nem is gyógyszerekről, a tablettákról, a kapszulákról van szó, amelyeknél természetes az úgynevezett vivőanyag, ki tudja, milyen mellékhatásokkal. Meggyőződésem, hogy nincs univerzális szer, kinek ez jó, kinek az – szervezete válogatja.

Az edzéseknél is. A csapatjátékoknál megszokott, hogy a keret valamennyi tagja ugyanazt gyakorolja (plusz-mínusz lábadozók, esetleg idősebbek), ez így egyszerűbb, logikusabb, pedig itt is igaz, hogy ahány ember, annyiféle. Nem tudom, meghatározható-e egyáltalán, hogy kinek mire van szüksége ahhoz, hogy maximálisan pörögjön, amikor kell.

És – mi tagadás – gyakran kell.

Nézem a kosarasokat, a kézilabdázókat, ahhoz képest, hogy egészséges fiatalok, közülük meglehetősen sok visel ilyen-olyan „gépet”, szalagokat annak következtében, hogy a hirtelen érkezés, elrugaszkodás a műfaj sajátja, és a talaj nem kímél. Ahogy nálam, nálunk, náluk is később jöhet a feketeleves, a szervezet mindig sokkal logikusabban működik, mint a gondolkodás.

És persze a dopping… Amely – ez meggyőződésem – mindig volt, mindig lesz. Az utóhatásaival együtt. Most hagyjuk a látványos következményeket („szakállas” egykori úszónők), úgymond, kicsiben, folyamatában is észlelhető a kár. Sokat erről nem tudhatunk, a tiltott szerek használatáról érthetően senki sem beszél szívesen, de léteznek, meséltek róluk eleget. Csak abban bízhatunk, hogy az orvostudomány fejlődésével a meg nem engedett megoldások is finomodnak, legalábbis az egészség oldaláról nézve.

Ezzel együtt a veszély állandó, hiszen nem azt tiltják a listák, ami káros, hanem azt, ami fokozza a teljesítményt, magyarán nem az egészség, hanem az esélyegyenlőség (ha van ilyen…) oldaláról közelítenek.

Emlékszem egy-egy öttusabajnokságra, amikor a versenyzők többsége a borús idő ellenére napszemüvegben távozott a lőtérről. Egyikük elárulta, hogy a gyógyszerek miatt van, nyugtatók nélkül senki sem képes a valós tudása szerint lőni. Két piros, egy sárga – ezt szedte beszélgetőtársam, aki jól lőtt, ám a gyógyszerek miatt zavaros lett a tekintete, bántotta szemét a fény. De sietett megnyugtatni, hogy semmi dopping, hiszen a „két piros, egy sárga” nincs rajta a listán.

A gyógyszerek azóta még inkább főszereplők lettek – nem csak az elitben. Tessék csak megnézni, milyen reklámok ömlenek ránk a televízióból akár egy-egy sportműsor előtt, közben vagy után is. A többségük gyógyszert, de minimum gyógyhatású készítményt hirdet, fél füllel odafigyelve is lassan-lassan érezni kezdem az ízületeimet, a prosztatámat, szívpanaszaim támadnak, a torkom, a fejem fájni kezd, az emésztésem megzavarodik, még szerencse, hogy a hüvelyszárazságot eredendően kizárhatom. Meglehet, a magyarázat egyszerűbb, mint gondolnánk, például azok a cégek hirdetnek, amelyek eléggé nyereségesek a reklámbombázáshoz, az sincs kizárva, hogy eltúlzom az arányokat, mindenesetre érdekes, hogy sportadások környékén gyakorlatilag betegségre buzdítanak. (Ez is túlzás, vállalom.)

A sport tehát veszélyes üzem. A hétköznapokon is. Ott van például a futás, mert ugyebár – a legendás Peterdi szerkesztő úr örökzöldjét idézve – „a láb mindig kéznél van”. Igen ám, de egyes kutatások szerint a heti négy órán felüli futás kifejezetten káros, egy-egy maratoni után pedig hatszor nagyobb a megbetegedés esélye, mint egyébként. Most legyen okos az ember! Mert el kell döntenie, hogy kinek hisz, annyiféle az elmélet. Aztán persze leginkább saját magára hallgat, talán jól is teszi. Én például hiszek abban, hogy az ember egyszerűen érzi, mire van szüksége.

A fiatal szervezet persze mindent kibír(hat), ám visszaélni vele nem etikus (fogalmazok finoman). Megoldást persze nem tudok, csak a veszélyt észlelem. Ugyanakkor a másik oldal, a sportmentesség sem ajánlatos, hiába idézik sokan szívesen Sir Winston Churchillt a hosszú élet titkáról szólva: „No sport…!” Vagy mondta, vagy nem, mindenesetre azzal együtt, hogy a szivar és a whisky a mindennapjaihoz tartozott, ifjan lovagolt, lovaspólózott, iskolájában vívóbajnok volt. Lovaspólóban indiai bajnokként ünnepelték, ráadásul a döntőben sérülten küzdött, kiugrott válla később sok gondot okozott neki (hogy visszatérjünk az erőhöz, egészséghez).

Leszögezem, senkit sem kívánok lebeszélni semmiről, rábeszélni sem, csak arra figyelmeztetek, amire nagyapám, amikor a szivarozása miatt rendre kioktatták: „A szivar az semmi, drágáim, az élet a legkárosabb szenvedély.”

A „csukát” mindenre használtuk – amikor futni kezdtem, azzal róttam első köreimet a Margitszigeten –, fogalmunk sem volt arról, hogy nem mindegy a talpvastagság, léteznek ilyen meg olyan stabilizátorok. Fiatalok, gyerekek voltunk abban a korban, amikor még azt sem tudtuk, mi az a sérülés.

Akkor láttam először, hogy létezik kifejezett futócipő, amikor az Adidas cég a magyar olimpikonok hivatalos támogatója lett a mexikói olimpia előtt. Olyannyira bennem maradt a márkanév, hogy amikor anyám megkérdezte, mit hozzon nekem Prágából, mondtam, hogy egy „cseh Adidast”, amin természetesen az arrafelé híres Botast értettem.

Ez itt nem a reklám helye, a tények rögzítése. A Botas utáni élményem az úgynevezett „Honvéd-Adidas”, amelyet a klub zseniális főcipésze, Leitold úr készített. Fantasztikus találmány volt. Laikusként írom le a lényeget: a talp az akkoriban divatos vietnami papucs volt, arra építette föl a remeket, ha jól emlékszem, bőr volt az anyaga, s még három csíkot is az oldalára ragasztott a „márkahűség” kedvéért.

Aztán már jöttek a valódi futócipők, amelyek persze nem foghatók a ma létező csodákhoz. Aminek – de főként a vékonytalpú korszaknak – köszönhetően izmaink, ízületeink, csontjaink nem biztos, hogy egészségesen kapták a terhelést. Következményeit mostanában már egyre erősebben érezzük, nem véletlen, hogy itt fáj, ott fáj – helyrehozhatatlanul.

Így aztán a sportolást – meglehet, túlzással – a káros szenvedélyek közé (is) sorolom. Hogy nálam, nálunk, az hagyján, ám az élsportban, a legmagasabb szinten is. Kockázata van a teljesítménynek, és nem vagyok biztos benne, hogy kiszűrésére mindent megtesznek az arra hivatottak.
Már ha egyáltalán csökkenthető a rizikó.

Feltűnt például, hogy egyre több a fáradásos törés. Utánanéztem, akkor következik be, amikor az izmok az ismétlődő terhelést nehezen tűrik, ezért fáradtan áthárítják a csontokra, és hamarosan kész a baj. Váratlanul jön, de az elitben jó esély van rá, hiszen tudjuk, mekkora erőfeszítés, mennyi és mennyire intenzív munka kell ahhoz, hogy valaki a világ legjobbjai között álljon helyt.

Ami a legfontosabb, a sportolónak éppen úgy, mint a körülötte (belőlük) élőknek. Visszatérő jelenet a futballban, amikor a rúgást kapó játékos lábát fagyasztják. Hogy ne érezze a fájdalmat. Hétköznapi logikám azt diktálja, hogy a megoldás több kárral jár, mint haszonnal, hiszen csak annyit érnek el vele, hogy a futballista ne érezze, hogy baj van, miközben a terhelésre nem válaszol a láb. Vizuális típus lévén szinte látom magam előtt, ahogy a folytatásban roncsolódik a sérült rész, de lehet, hogy túlbecsülöm a veszélyt.

Ahogy a táplálékkiegészítőknél is. Biztosan szükség van rájuk, de nagyon nehéz meghatározni, hogy kinek, miből, mennyi… Meg aztán ha nem is gyógyszerekről, a tablettákról, a kapszulákról van szó, amelyeknél természetes az úgynevezett vivőanyag, ki tudja, milyen mellékhatásokkal. Meggyőződésem, hogy nincs univerzális szer, kinek ez jó, kinek az – szervezete válogatja.

Az edzéseknél is. A csapatjátékoknál megszokott, hogy a keret valamennyi tagja ugyanazt gyakorolja (plusz-mínusz lábadozók, esetleg idősebbek), ez így egyszerűbb, logikusabb, pedig itt is igaz, hogy ahány ember, annyiféle. Nem tudom, meghatározható-e egyáltalán, hogy kinek mire van szüksége ahhoz, hogy maximálisan pörögjön, amikor kell.

És – mi tagadás – gyakran kell.

Nézem a kosarasokat, a kézilabdázókat, ahhoz képest, hogy egészséges fiatalok, közülük meglehetősen sok visel ilyen-olyan „gépet”, szalagokat annak következtében, hogy a hirtelen érkezés, elrugaszkodás a műfaj sajátja, és a talaj nem kímél. Ahogy nálam, nálunk, náluk is később jöhet a feketeleves, a szervezet mindig sokkal logikusabban működik, mint a gondolkodás.

És persze a dopping… Amely – ez meggyőződésem – mindig volt, mindig lesz. Az utóhatásaival együtt. Most hagyjuk a látványos következményeket („szakállas” egykori úszónők), úgymond, kicsiben, folyamatában is észlelhető a kár. Sokat erről nem tudhatunk, a tiltott szerek használatáról érthetően senki sem beszél szívesen, de léteznek, meséltek róluk eleget. Csak abban bízhatunk, hogy az orvostudomány fejlődésével a meg nem engedett megoldások is finomodnak, legalábbis az egészség oldaláról nézve.

Ezzel együtt a veszély állandó, hiszen nem azt tiltják a listák, ami káros, hanem azt, ami fokozza a teljesítményt, magyarán nem az egészség, hanem az esélyegyenlőség (ha van ilyen…) oldaláról közelítenek.

Emlékszem egy-egy öttusabajnokságra, amikor a versenyzők többsége a borús idő ellenére napszemüvegben távozott a lőtérről. Egyikük elárulta, hogy a gyógyszerek miatt van, nyugtatók nélkül senki sem képes a valós tudása szerint lőni. Két piros, egy sárga – ezt szedte beszélgetőtársam, aki jól lőtt, ám a gyógyszerek miatt zavaros lett a tekintete, bántotta szemét a fény. De sietett megnyugtatni, hogy semmi dopping, hiszen a „két piros, egy sárga” nincs rajta a listán.

A gyógyszerek azóta még inkább főszereplők lettek – nem csak az elitben. Tessék csak megnézni, milyen reklámok ömlenek ránk a televízióból akár egy-egy sportműsor előtt, közben vagy után is. A többségük gyógyszert, de minimum gyógyhatású készítményt hirdet, fél füllel odafigyelve is lassan-lassan érezni kezdem az ízületeimet, a prosztatámat, szívpanaszaim támadnak, a torkom, a fejem fájni kezd, az emésztésem megzavarodik, még szerencse, hogy a hüvelyszárazságot eredendően kizárhatom. Meglehet, a magyarázat egyszerűbb, mint gondolnánk, például azok a cégek hirdetnek, amelyek eléggé nyereségesek a reklámbombázáshoz, az sincs kizárva, hogy eltúlzom az arányokat, mindenesetre érdekes, hogy sportadások környékén gyakorlatilag betegségre buzdítanak. (Ez is túlzás, vállalom.)

A sport tehát veszélyes üzem. A hétköznapokon is. Ott van például a futás, mert ugyebár – a legendás Peterdi szerkesztő úr örökzöldjét idézve – „a láb mindig kéznél van”. Igen ám, de egyes kutatások szerint a heti négy órán felüli futás kifejezetten káros, egy-egy maratoni után pedig hatszor nagyobb a megbetegedés esélye, mint egyébként. Most legyen okos az ember! Mert el kell döntenie, hogy kinek hisz, annyiféle az elmélet. Aztán persze leginkább saját magára hallgat, talán jól is teszi. Én például hiszek abban, hogy az ember egyszerűen érzi, mire van szüksége.

A fiatal szervezet persze mindent kibír(hat), ám visszaélni vele nem etikus (fogalmazok finoman). Megoldást persze nem tudok, csak a veszélyt észlelem. Ugyanakkor a másik oldal, a sportmentesség sem ajánlatos, hiába idézik sokan szívesen Sir Winston Churchillt a hosszú élet titkáról szólva: „No sport…!” Vagy mondta, vagy nem, mindenesetre azzal együtt, hogy a szivar és a whisky a mindennapjaihoz tartozott, ifjan lovagolt, lovaspólózott, iskolájában vívóbajnok volt. Lovaspólóban indiai bajnokként ünnepelték, ráadásul a döntőben sérülten küzdött, kiugrott válla később sok gondot okozott neki (hogy visszatérjünk az erőhöz, egészséghez).

Leszögezem, senkit sem kívánok lebeszélni semmiről, rábeszélni sem, csak arra figyelmeztetek, amire nagyapám, amikor a szivarozása miatt rendre kioktatták: „A szivar az semmi, drágáim, az élet a legkárosabb szenvedély.”