Nagy a tyúkól – Csurka Gergely publicisztikája

A marketingnek ugyebár van az a jól ismert szabálya, hogy nem elég a tojást megtojni, kotkodácsolni is kell hozzá. Honi sportberkekben erre azért végül is ráébredt szinte mindenki, ha rém lassan is, bár sokan még mindig csodálkoznak, hogy ott a tojás, megy a kotkodácsolás, csak hát szörnyű nagy a tyúkól, és mások is folyamatosan járatják a csőrüket, a jobbak még a szárnyukkal is verdesnek.
Szóval végül mindenkit elért a felismerés, hogy ebben a szép új világban a sport ugyanolyan termék, mint a szórakoztatóipar bármely más produktuma, és bizony versenyezni szükséges, hogy a szurkoló (lásd még: vásárló) téged válasszon. Azaz egyfelől nem baj, ha minőséget kínálsz neki, másfelől az sem, ha minőségi kiszolgálást, klasszikusan ideális esetben mindkettőt. Szarkasztikusan megjegyezhetném, hogy – mondjuk – NB I-es összecsapást nézni egy új stadionban mégiscsak lépés előre, mert a rossz focizás közben legalább nem ázik lucskossá az Úr gyermeke, és még a rötyin sem tántorodik meg a szagtól, illetve a mállásnak indult, salétromosodó falaktól, sőt a büfé sem úgy néz ki, mint az isten háta mögötti resti. De most ebbe a szűkös zsákutcába ne tolassunk be (valahogy az NB I-ről még mindig nem bír egy tengerparti promenád beugrani) – lenne itt más, amiről beszélni illene, nagyobb vonalakban.

Merthogy újfent lendületbe jönni látszik a magyar sport, egyre több az olyan eredmény, amely valóban elhelyezhető egy jelentősebb koordináta-rendszerben, amelyben már a világszínvonal a függőleges tengely, és az elért siker bizony a felsőbb tartományokba soroltatik. Ott még ugyan nem tartunk, és ha kellően önkritikusak vagyunk, pontosan tudjuk, soha nem is fogunk, mint mondjuk az FC Barcelona vagy a Manchester United, ahol lábon el van adva jóformán az egész stadion az egész szezonra, és akkor még egy menőbb NFL-csapatról nem is beszéltünk.

A mi dimenziónkban senki sem ringathatja magát abban az illúzióban, hogy nyer egy aranyat, és attól fogva csak kalapemelés fogadja őt és a sportágát, bármerre is jár. Ahogy zseniális pólósunk jegyezte meg egykoron (elnézést a szó szerinti idézetért, de így üt): „Az nem úgy megy, hogy helló, én vagyok Kiss Gergő, nyertem három olimpiát, úgyhogy mindenki fossa össze magát.” Hol van az már. A név a márványtáblán, persze a diadalok emlékei itt bizseregnek az emlékezetünkben – de messze nem mindenkiében. Ma, amikor az internet teljesen átvette a hatalmat, és a médiamunkások egyre nagyobb része az anyját is eladná hárommal több kattintásért, akkor az kevésbé vagy szinte egyáltalán nem érdekes, hogy Varga Dénes kilenc gólt lőtt egy meccsen, az a hír viszont söpör, hogy a válogatott egy állítólagos szabályváltozásról nem tudva játszotta le a világbajnokságot.

Amelyen egyébként ezüstérmet szerzett, itt, az orrunk előtt, ám pólóról lévén szó ez valahogy nem élt meg hosszabban a hírek között – mégsem arany, ugyebár. Az egyébként tényleg fenomenálisan sikerült vizes vb éppen annyiban volt érdekes még mifelénk, hogy mennyivel többe került annak a helyszínnek a bontása, amelyről más országokban még hetekig áradoztak, egyébként.

Meg persze az is tagadhatatlan, hogy milyen iszonyatosan metszően fogalmazott Cseh László, amikor a vb másnapján virtuális mennyezetomlás kezdődött el a Magyar Úszószövetségben, mondván: „Szóval akkor eddig tartott az ünneplés…” Több okból sem gabalyodnék bele, mennyire volt normális, jó, történhetett-e volna másképp a rezsimváltás az egyik legeredményesebb sportágban – hogy hosszú távon hasznára vált, ahhoz kétség sem fér. Hanem egyrészt megrendeztük minden idők legjobb világbajnokságát, avagy hozhatnám idézetek sokaságát a sportág világsztárjaitól, Sarah Sjöströmtől kezdve a hétszeres világbajnok Caeleb Dresselig, aki azt találta mondani, elképesztő módon irigyli a magyar úszókat, mert ő pontosan tudja, a büdös életben nem fog ilyen hangulatban versenyezni…Hát, mi meg – másrészt – azt tudjuk pontosan, nem lesz még egy hely a világon, ahol egy ennyire ütősre sikerült vb után olyanná válik a hangulat az úszósporton belül, mint amilyen mifelénk volt.

Évekkel ezelőtt arról értekeztem, milyen szörnyű, hogy a kajak-kenusok halomba hordják az érmeket, lásd például a londoni olimpiát, de rendre akadt valami, ami elementáris erővel terelte el a figyelmet a diadalokról. Hogy éppen ki hagyta ott Kati nénit, miért, vagy egy másik edzőt, melyik klasszis vált országot, ki kivel miért nem ült össze, anyád, tiéd. Voltak olyan pillanatok, amikor már-már úgy tetszett, a Lehman Brothersnek a bedőlése másnapján jobb sajtója volt. Aztán túljutottak ezeken a kríziseken, alapvetően meg sem sínylette a sportág, ami részben a vezetők elképesztő profizmusának, másrészt a tehetségek kimeríthetetlen tárházának köszönhető – mégis ott motoszkál az emberben, hogy egy három bajnoki címet hozó olimpia elvben klasszikus kegyelmi állapotnak tekinthető, amikor aranytojásunk van, nem is egy, és hogy ilyenkor jól artikulált kotkodácsolással milyen magasságokba lehetett volna feljutni a sportpiacon, ha a tyúkok nem kezdik el tépni egymást rémisztően látványosan.
Mintha lenne egy jól menő céged, amelyik csúcsminőségű termékeket árul, amit mindenki imád, csak közben kiderül, hogy a vezérigazgató szeretőt tart, akivel rajtakapta a felesége a cég székházában az íróasztalon, emiatt aztán kergetőzés volt, üvegtörés, bútorborogatás, plusz nyolc napon gyógyuló sérülések. És attól még másnap is lesznek vevők a minőségi termékre, de talán nem annyian, mint tegnap, mert valahogy összekötődik a fejükben a márkanév és az, hogy annak kapcsán volt valami balhé, és az nem jó, és akkor inkább másikat választok. Azaz hiába tökéletes a cipő vagy az okostelefon, ha a vezérigazgató akkora tulok, amekkora. Ilyenkor a vállalati kommunikáció és marketing heteket tölt el a kárelhárítással, hihetetlen szellemi energiák mennek el erre az egészre – amelyeket normál esetben arra fordíthattak volna, hogy még sikeresebbé tegyék a brandet.
A magyar sportban momentán az a szerencse, hogy a topkategóriás termékeket előállítók épp az eredményesség miatt megkapják a gondtalan működést garantáló évi kormányzati szubvenciót, azaz ellentétben egy kőkemény piaci versenyben helytálló, befektetők vagy magántulajdonosok által működtetett társaságnál, a gazdasági igazgató nem fog sóhajtozni azon az új vezérigazgató újraüvegezett irodájában (az éjszakai balhé nyomai…), hogy a bevételi oldal apadóban van. Más kérdés, mennyit kell dolgozniuk azon a sportágaknak, hogy hosszabb távon ne szenvedjenek igazán nagy kárt, és a szülők továbbra is elhiggyék: azért, mert fennakadt néhány barom, sportolónak lenni alapvetően menő, egészséges, és sok jóval kecsegtet.

Nagyon észnél kell lenni, hogy a sikereket a lehető leghatékonyabban aknázzuk ki, mert egyik sem jön ingyen. Itt van például a tavaly nyári futball Eb-eufória. Mit hozott úgy összességében? Az MLSZ-nek rengeteget, pénzben. Ám ha őszinték akarunk lenni, azért az látható, a pályákon elképesztő szorgossággal sikerült bontani mindabból, ami a norvégok elleni kijutástól a Franciaországból történő hazaérkezésig épült. Itt nem voltak balhék – a fájó eredménytelenség az, ami lassítja az akkor meglendülni látszó szekeret. A kupacsapatok rögtön egy hónappal később gondoskodtak róla, hogy a jövőbe vetett hit máris lúgozódjon, ezt aztán sikerült biztos lábbal reprodukálni az idén nyáron is (amihez mindig borzalmas ellenpontozást nyújtanak más, elvben hasonló nívón álló országok klubjainak sikerei), a két kudarchalmot meg összekötötte a válogatott szerencsétlenkedése a vb-selejtezőkön. És persze van sok tehetséges srác, és mindegyikben felfedezni véljük az új zsenit, csak éppen egyik sem köt ki a Barcelonában (max. az ifiben, lásd Tajti – amekkora volt a hájpolás anno, annyira rekedt meg a karrierje mostanra), miközben van egy olyan érzésem, hogy a belga auditorcég összes jobbítást célzó megállapításának gyakorlatba átültetését igencsak éles versenyben sunnyogják el az úgynevezett akadémiákon.

Ha nem, akkor jó, csak ez ügyben eddig nem volt kotkodácsolás. Záptojást viszont annál többet látni.
Szóval végül mindenkit elért a felismerés, hogy ebben a szép új világban a sport ugyanolyan termék, mint a szórakoztatóipar bármely más produktuma, és bizony versenyezni szükséges, hogy a szurkoló (lásd még: vásárló) téged válasszon. Azaz egyfelől nem baj, ha minőséget kínálsz neki, másfelől az sem, ha minőségi kiszolgálást, klasszikusan ideális esetben mindkettőt. Szarkasztikusan megjegyezhetném, hogy – mondjuk – NB I-es összecsapást nézni egy új stadionban mégiscsak lépés előre, mert a rossz focizás közben legalább nem ázik lucskossá az Úr gyermeke, és még a rötyin sem tántorodik meg a szagtól, illetve a mállásnak indult, salétromosodó falaktól, sőt a büfé sem úgy néz ki, mint az isten háta mögötti resti. De most ebbe a szűkös zsákutcába ne tolassunk be (valahogy az NB I-ről még mindig nem bír egy tengerparti promenád beugrani) – lenne itt más, amiről beszélni illene, nagyobb vonalakban.

Merthogy újfent lendületbe jönni látszik a magyar sport, egyre több az olyan eredmény, amely valóban elhelyezhető egy jelentősebb koordináta-rendszerben, amelyben már a világszínvonal a függőleges tengely, és az elért siker bizony a felsőbb tartományokba soroltatik. Ott még ugyan nem tartunk, és ha kellően önkritikusak vagyunk, pontosan tudjuk, soha nem is fogunk, mint mondjuk az FC Barcelona vagy a Manchester United, ahol lábon el van adva jóformán az egész stadion az egész szezonra, és akkor még egy menőbb NFL-csapatról nem is beszéltünk.

A mi dimenziónkban senki sem ringathatja magát abban az illúzióban, hogy nyer egy aranyat, és attól fogva csak kalapemelés fogadja őt és a sportágát, bármerre is jár. Ahogy zseniális pólósunk jegyezte meg egykoron (elnézést a szó szerinti idézetért, de így üt): „Az nem úgy megy, hogy helló, én vagyok Kiss Gergő, nyertem három olimpiát, úgyhogy mindenki fossa össze magát.” Hol van az már. A név a márványtáblán, persze a diadalok emlékei itt bizseregnek az emlékezetünkben – de messze nem mindenkiében. Ma, amikor az internet teljesen átvette a hatalmat, és a médiamunkások egyre nagyobb része az anyját is eladná hárommal több kattintásért, akkor az kevésbé vagy szinte egyáltalán nem érdekes, hogy Varga Dénes kilenc gólt lőtt egy meccsen, az a hír viszont söpör, hogy a válogatott egy állítólagos szabályváltozásról nem tudva játszotta le a világbajnokságot.

Amelyen egyébként ezüstérmet szerzett, itt, az orrunk előtt, ám pólóról lévén szó ez valahogy nem élt meg hosszabban a hírek között – mégsem arany, ugyebár. Az egyébként tényleg fenomenálisan sikerült vizes vb éppen annyiban volt érdekes még mifelénk, hogy mennyivel többe került annak a helyszínnek a bontása, amelyről más országokban még hetekig áradoztak, egyébként.

Meg persze az is tagadhatatlan, hogy milyen iszonyatosan metszően fogalmazott Cseh László, amikor a vb másnapján virtuális mennyezetomlás kezdődött el a Magyar Úszószövetségben, mondván: „Szóval akkor eddig tartott az ünneplés…” Több okból sem gabalyodnék bele, mennyire volt normális, jó, történhetett-e volna másképp a rezsimváltás az egyik legeredményesebb sportágban – hogy hosszú távon hasznára vált, ahhoz kétség sem fér. Hanem egyrészt megrendeztük minden idők legjobb világbajnokságát, avagy hozhatnám idézetek sokaságát a sportág világsztárjaitól, Sarah Sjöströmtől kezdve a hétszeres világbajnok Caeleb Dresselig, aki azt találta mondani, elképesztő módon irigyli a magyar úszókat, mert ő pontosan tudja, a büdös életben nem fog ilyen hangulatban versenyezni…Hát, mi meg – másrészt – azt tudjuk pontosan, nem lesz még egy hely a világon, ahol egy ennyire ütősre sikerült vb után olyanná válik a hangulat az úszósporton belül, mint amilyen mifelénk volt.

Évekkel ezelőtt arról értekeztem, milyen szörnyű, hogy a kajak-kenusok halomba hordják az érmeket, lásd például a londoni olimpiát, de rendre akadt valami, ami elementáris erővel terelte el a figyelmet a diadalokról. Hogy éppen ki hagyta ott Kati nénit, miért, vagy egy másik edzőt, melyik klasszis vált országot, ki kivel miért nem ült össze, anyád, tiéd. Voltak olyan pillanatok, amikor már-már úgy tetszett, a Lehman Brothersnek a bedőlése másnapján jobb sajtója volt. Aztán túljutottak ezeken a kríziseken, alapvetően meg sem sínylette a sportág, ami részben a vezetők elképesztő profizmusának, másrészt a tehetségek kimeríthetetlen tárházának köszönhető – mégis ott motoszkál az emberben, hogy egy három bajnoki címet hozó olimpia elvben klasszikus kegyelmi állapotnak tekinthető, amikor aranytojásunk van, nem is egy, és hogy ilyenkor jól artikulált kotkodácsolással milyen magasságokba lehetett volna feljutni a sportpiacon, ha a tyúkok nem kezdik el tépni egymást rémisztően látványosan.
Mintha lenne egy jól menő céged, amelyik csúcsminőségű termékeket árul, amit mindenki imád, csak közben kiderül, hogy a vezérigazgató szeretőt tart, akivel rajtakapta a felesége a cég székházában az íróasztalon, emiatt aztán kergetőzés volt, üvegtörés, bútorborogatás, plusz nyolc napon gyógyuló sérülések. És attól még másnap is lesznek vevők a minőségi termékre, de talán nem annyian, mint tegnap, mert valahogy összekötődik a fejükben a márkanév és az, hogy annak kapcsán volt valami balhé, és az nem jó, és akkor inkább másikat választok. Azaz hiába tökéletes a cipő vagy az okostelefon, ha a vezérigazgató akkora tulok, amekkora. Ilyenkor a vállalati kommunikáció és marketing heteket tölt el a kárelhárítással, hihetetlen szellemi energiák mennek el erre az egészre – amelyeket normál esetben arra fordíthattak volna, hogy még sikeresebbé tegyék a brandet.
A magyar sportban momentán az a szerencse, hogy a topkategóriás termékeket előállítók épp az eredményesség miatt megkapják a gondtalan működést garantáló évi kormányzati szubvenciót, azaz ellentétben egy kőkemény piaci versenyben helytálló, befektetők vagy magántulajdonosok által működtetett társaságnál, a gazdasági igazgató nem fog sóhajtozni azon az új vezérigazgató újraüvegezett irodájában (az éjszakai balhé nyomai…), hogy a bevételi oldal apadóban van. Más kérdés, mennyit kell dolgozniuk azon a sportágaknak, hogy hosszabb távon ne szenvedjenek igazán nagy kárt, és a szülők továbbra is elhiggyék: azért, mert fennakadt néhány barom, sportolónak lenni alapvetően menő, egészséges, és sok jóval kecsegtet.

Nagyon észnél kell lenni, hogy a sikereket a lehető leghatékonyabban aknázzuk ki, mert egyik sem jön ingyen. Itt van például a tavaly nyári futball Eb-eufória. Mit hozott úgy összességében? Az MLSZ-nek rengeteget, pénzben. Ám ha őszinték akarunk lenni, azért az látható, a pályákon elképesztő szorgossággal sikerült bontani mindabból, ami a norvégok elleni kijutástól a Franciaországból történő hazaérkezésig épült. Itt nem voltak balhék – a fájó eredménytelenség az, ami lassítja az akkor meglendülni látszó szekeret. A kupacsapatok rögtön egy hónappal később gondoskodtak róla, hogy a jövőbe vetett hit máris lúgozódjon, ezt aztán sikerült biztos lábbal reprodukálni az idén nyáron is (amihez mindig borzalmas ellenpontozást nyújtanak más, elvben hasonló nívón álló országok klubjainak sikerei), a két kudarchalmot meg összekötötte a válogatott szerencsétlenkedése a vb-selejtezőkön. És persze van sok tehetséges srác, és mindegyikben felfedezni véljük az új zsenit, csak éppen egyik sem köt ki a Barcelonában (max. az ifiben, lásd Tajti – amekkora volt a hájpolás anno, annyira rekedt meg a karrierje mostanra), miközben van egy olyan érzésem, hogy a belga auditorcég összes jobbítást célzó megállapításának gyakorlatba átültetését igencsak éles versenyben sunnyogják el az úgynevezett akadémiákon.

Ha nem, akkor jó, csak ez ügyben eddig nem volt kotkodácsolás. Záptojást viszont annál többet látni.