Fogyatékosok épsége – Csinta Samu publicisztikája

A kerítés léce nem véletlenül volt meglazítva: ott jártak be az iskolapályára. A felső szög tartotta a rést takaró deszkát, amely egyfajta ingaként engedelmesen félrehajthatóan tette lehetővé, hogy a srácok átpréseljék magukat a résen. Benn pedig ott volt a pálya, igazi, vonalakkal, kapukkal, néha hálókkal is, messziről kiabálva érkező kapus bácsival, akinek harsányságáról máig eldöntetlen, milyen célt is szolgált: az elriasztást vagy a külvilágnak szánt üzenetet, miszerint ő teljesíti a kötelességét? Mert azért többnyire ki lehetett kunyerálni félórácskányi ráadást, legtöbbször addig, míg a leereszkedő szürkületben már senki sem látta, merre pattan a labda.

A lécet többször visszaszögezték, néhányszor ki is cserélték az idők folyamán, némi megnyugvást mégis csak az hozott, amikor drótháló került a helyébe. A deszkát ugyanis csak „a gyilkosnak" nevezték, miután tolószékbe kényszerítette az egyik fiút. Ártatlan dolog volt, de kis híján végzetes: egy bombaerős lövés leszakította a lécet, amely a bekukucskáló srác nyakcsigolyáját csapta meg. Bénulás lett belőle, kerekesszék, lakóját pedig azóta is ott látni a helyi csapat valamennyi mérkőzésén. Úgy lett belőle szakértő, tévedhetetlen szemű ítész, hogy csak kiskamasz koráig adatott meg neki a futballozás közvetlen élménye. A kor, a hetvenes évek Romániája nem engedélyezett többet a klasszikus „nyomorék” státusnál, akihez a többség évtizedek óta kisebb viszolygással, béna hozzá nem értéssel közeledett. Pedig aki szóba állt vele, minden szaván érezhette, hogy ez az ember hajdanán talán még a légstopot is tudta.

Napjaikban valamivel több esélye lenne. Nem törvényszerűen, de elképzelhetően. De hát a nyomorék élethez is szerencse kell, szokta mondogatni, amire ilyenkor dadogó polkorrektséggel érkezik az ellenkezés: ugyan már, ne nevezd így magad... Mire ő: nekem mindig ez jut eszembe, amikor meccsen felém pattan ki oldalra a labda, én meg a mai napig mozdulnék, hogy belsővel visszapasszoljam. Ilyenkor szokott hümmögésbe, gyors, zavart távozásba torkollni a párbeszéd.

A fogyatékosok sportjához is többnyire valami hasonló kettősséggel viszonyulunk. Dicséretes, szép, megható, mondogatjuk, miközben az egészre néha leereszkedő engedékenységgel tekintünk. Talán nem is vagyunk képesek többre mi, akiket sorsunk megkímélt attól, hogy belülről éljünk meg hasonló lélekállapotot, végig kelljen járnunk egy megsemmisüléstől talpra állásig vezető út stációit.

Azokra, akiket a sors kiismerhetetlen társasjátéka versenysportolói állapotból vetett vissza a pálya elejére, megkülönböztetett módon figyelünk. Szurkolunk nekik, egy ideig sűrűn felidézzük „egészséges” megvalósításaikat, többnyire a „milyen kár…” fordulat kíséretében. Aztán ha elég erősnek bizonyulnak a megsemmisülésből való visszatéréshez, hogy felbukkanjanak a fogyatékos sport élvonalában, mintegy elégedetten nyugtázzuk, hogy a mi hitünk is segített életük újraformálásában. Jóval kevesebbet tudunk és gondolunk azokról, akik a névtelenségből érkeznek, születésüktől fogva hátrányba kényszerülve igyekeznek megélni mások élményeiből táplálkozó álmaikat. Ők végképp olyan világból érkeznek, amelybe mi legfeljebb napi belépőt szoktunk igényelni, hogy aztán kijövet még inkább becsülni tudjuk kivételes szerencsénket.

Értékelésüket, helyüket azonban nem csak önmagunkban keresgéljük. A fogyatékkal élőket sokáig rejtegetendőként kezelő kelet-európai társadalmainkban még mindig többnyire csak kirakat, szólamok szintjén megvalósuló befogadásuk nehezen teszi „emészthetővé” sportolói teljesítményüket. Talán azért is, mivel egyszerűsítésre mindig hajlamos lusta lényünk szívesen ragad le azépekés fogyatékosok sportja közötti átjárás megvalósíthatóságát jelképező Pistorius-jelenség dimenziójánál– a gyilkosságba és börtönbe torkolló fejleményeket ismerve és nem felejtve. Vagy Szekeres Pál az épek és fogyatékosok között egyaránt a csúcsokat ostromlóproduktumánál. Vagy a csíkszeredai Novák Eduárd paralimpiai győzelménél, amelynek oldalvizénés a bajnok közvetlen irányításávallassan a nem létező romániai teljes kerékpársport is felkerülhet a világtérképre.

„Méreganyagként” a fogyatékosok versenyrendszerének szövevényessége dolgozik, a különböző kategóriák és alkategóriák struktúrája, amely igazán csak a szereplőket és egyéb közvetlenül érintetteket érdekli. Az sem segít, ha ezt a kuszaságot gyors haszonban reménykedők igyekeznek kihasználni, egészséges embereket elegyítve fogyatékosok társaik közé. A hasonló trükközések talán még inkább ártanak ennek a szegmensnek, mint a versenysport mindennapjait behálózó fogáskeresések, ahol – mióta világ a világ – zajlik a rabló-pandúr üldözéses futam. Már csak azért is, mert felszínes mivoltunkban könnyen állítjuk párhuzamba az óvatlan pillanatban talpra álló lábatlan koldus modelljével.

Talán meglepően hangzik, de a szakirodalom szerint a sikeresség megítélésében nincs jelentősebb különbség az épek és fogyatékosok sporthoz és teljesítményhez viszonyulásában. A versenyszerűen sportoló fogyatékosok küzdési stratégiájára viszont inkább a feladatorientáltság a jellemző, mintsem az énorientáltság. Számukra a sikeres szereplés elsősorban az egyre magasabb szintű feladatvégzést jelenti, motivációs profiljukra pedig a tudás-cél a jellemző. Nem szakirodalmi megállapítás: minden bizonnyal a kiindulási pont az, ami ilyen mértékben különválasztja a motivációs profilokat: a teljes mozdulatlanság és reménytelenség állapotából indulva minden új megvalósítás különös értéket kap.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a magyar fogyatékos sport ma előrébb tart, mint a fogyatékosok társadalmi befogadása, mindennapjaik élhetővé tételének folyamata. Bár akad, aki vitatja e sorrendiség megfordulását, a jelenség önmagában biztató, még ha sokkal inkább árulkodik is a magyarok sportcentrikusságáról, mintsem valamiféle tudatos stratégiamódosításról. Miközben a sikeresség és a magas szintű teljesítmény a fogyatékosok sportjában is erőteljesen a megfelelő technikai és egyéb szakmai háttér függvénye. S ebben az összefüggésben a sportoló sikerre törekvése és eredményes szereplésének hátterének biztossá tétele nem más, mint az általános életminőségének javítása.

A tudomány jelenlegi állása szerint három magyar sportoló bizonyosan ott lehet a pjongcsangi téli paralimpián. Száz szurkolóból jó, ha egy számára nem hat egyelőre rébuszként, mit is jelentenek, de azért a részletek sem mellékesek. Alpesi síben a látássérültek B1-es kategóriájában – az erősen korlátozott látásúak, szinte vakok csoportja – Balogh Zsolt és guide-ja, Bocsi Bence szerzett kvótát, Lőrincz Krisztina pedig az ülősífutók 10.5-es kategóriájában és sílövészetben jutott részvételi joghoz. Ha az utóbbi név valaki számára rémlik valahonnan, segítünk: a 2016-os riói paralimpián Krisztina evezésben 11. lett. És még nincs is itt a záróra, a március 9-én kezdődő paralimpia kvalifikációs időszaka február 23-án zárul.

A szavazás nyertesei néhány nap múlva viszont világsztárokkal egyenrangú félként vonulnak majd ki a Nemzeti Színház színpadára, hogy az M4 Sport – Az Év Sportolója Gála keretében átvegyék az őket megillető díjakat. Immár évek óta ez a normális, jelenlétük, mosolyuk, szavaik pedig nem csak sorstársaiknak üzenik, hogy lehet. Egy ország, egy nemzet, egy egész társadalom meríthet belőle. Mert betegségek, elszabadult deszkák és kövek, becsapódó autók, sportsérülések, a sors le-lecsapó keze nyomán vélhetően mindig adódnak kerekesszékbe, protézisekre kényszerülő embertársaink. Olyanok, akiknek már csak az agyuk tudja, hogyan kellene ráfordulni egy kanyarra. Az ő mozdulataik befejezéséhez kellene valahogy felnőnünk.