Több a kevesebb – Iglói-Nagy István publicisztikája

Mindenkit kiráz a hideg, ha a nála korosabbak előhozakodnak a „bezzeg az én időmben” tanmesével, s hosszan ecsetelik a (rég)múlt dicsőségét, amikor természetesen minden más, sőt egyenesen sokkal jobb volt. Így voltunk ezzel mi is, így vannak ezzel a gyermekeink is, így lesz, amíg világ marad a világ. A beharangozott hidegrázás dacára mégis előhozakodom egy régi emlékkel, amikor még majdnem minden más volt.

Egy Ted Turner nevű amerikai milliárdos két csonka olimpia, Moszkva és Los Angeles után a fejébe vette, nem hagyja veszni a sportolók nagy seregszemléjét, s egy új rendszerben életet lehel a tetszhalottba. Ez volt a Jóakarat Játékok. Energiát, temérdek pénzt áldozott az ötlet gyakorlati megvalósítására. Az ötkarikás játékok a maga összes bajával megmenekült, a turneri idea az 1986-os moszkvai kezdettől fokozatosan csökkenő érdeklődés mellett 2001-ben Brisbane-ben szenderült jobblétre.

Moszkva, 1986 nyara. Már megcsodáltuk Szergej Bubka hat méteren felüli rúdugróvilágcsúcsát a Leninről elnevezett stadionban, ámultunk, amikor szintén a kommunista vezér szobrának közelében Ben Johnson nagy versenyen először verte meg 100 méteren Carl Lewist, az uszodában Vlagyimir Szalnyikov 800 méter gyorson űridővel elért világrekordja jelentette a szenzációt. Amikor vége lett az aktuális napi programnak, s már minden otthonról hozott portékát, farmernadrágokat a Vörös téri GUM áruházban előbb pénzre, majd hordozható televíziós készülékre cseréltünk, visszatértünk a Moszkva emblematikus terére néző szállodánkba.

A nem túl változatos televíziós kínálatot böngészve igazi gyöngyszemre bukkantam, ami minden bizonnyal csak a szovjet főváros előkelő szállodáiban (talán még pártfunkcionáriusok lakhelyein) volt elérhető. Az egyik csatornán – a négy közül – teljes valóságában megjelent Martina Navratilova (a teniszezőt akkoriban a világnak azon a táján csak hálátlan csehszlovák disszidensként emlegetették) és korábbi honfitársa, Hana Mandlíková. Éppen a wimbledoni női döntővel voltak elfoglalva. A megvalósult szocializmus aktuális dicső tetteit ecsetelő csatorna helyett tekintetemet a wimbledoni gyepre szegeztem. A váratlanul felbukkanó közvetítés feletti öröm, a könnyen elért Navratilova-siker olyannyira lekötötte a figyelmemet, hogy csak későn vettem észre egy furcsaságot. A legendás füves centerpályáról kristálytisztán lehetett hallani a közönség tetszésnyilvánítását, a labdák pufogását, a bírótól az eredményt – és semmi mást, ugyanis senki sem kommentálta a történteket.

Tán megszakadt a kapcsolat London és Moszkva között, eltűnt a riporter hangja, esetleg egy rossz mondat miatt leváltották? Nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Másnap a Jóakarat Játékokon adódó kötelezettségeim után már rutinosan siettem vissza a hotelbe, remélve, hogy ezúttal Ivan Lendl és Boris Becker bukkan fel a Junoszty Elektronyika tűélesnek nem mondható, de legalább színes képernyőjén. Így lett, élvezhettem a remek csehszlovák és a hatalmas szervái okán „Bum-Bum” Beckernek nevezett szintén világklasszis német párharcát, az utóbbi győzelmét hozó háromjátszmás finálét. Ezúttal sem volt, aki elmagyarázta volna nekem, hogy mit látok. A Vitray-féle „teniszszakértéshez” szoktatott magyar polgárként lelkesedtem az ötletért, művészeti alkotások kapcsán sem szeretem, ha bennfentesek belém sulykolják, mit kell(ene) látnom, éreznem, a sporttal még inkább így vagyok. Tapasztalataimat, némi kritikával fűszerezve, egy sajtószösszenet formájában közzé is tettem a munkahelyemül szolgáló napilapban. A cikk eszmei mondanivalója, ha egyáltalán volt ilyen, arra tendált, hogy lám, ezek a derék szovjetek milyen jó ötlettel hozakodtak elő, megspórolták a riporter bérét, ráadásul a rajongók is kommentátormentesen élvezhették kedvenc sportágukat. S mint ilyen újítást, bevezetésre méltónak ítéltem a Magyar Televízióban.

Az írás híre visszajutott Moszkvába. Büszkeséggel mondhatom, hogy a hazai televíziózás két, sajnos nagyon korán elhunyt legendás képviselőjével, Gyulai Istvánnal és Knézy Jenővel fiatal tollforgatóként kifejezett jó kapcsolatban voltam, akár barátinak is mondhattam a viszonyunkat, de a cikk – szerencsére csak nagyon rövid ideig tartó – elhidegülést okozott, az ugyancsak Moszkvából tudósító riporterek rosszallásukat fejezték ki. Próbáltam védeni az igazamat, mondván, fel sem vetődött bennem, hogy az állásuk megszüntetésének ötlete sugallta volna a jegyzetemet, egyszerűen csak arra gondoltam, milyen jó lenne, ha egy-egy sporteseményt akár két csatorna közvetítene, az egyik kommentátorral, a másik pedig csendben, a maga valóságában.

Mára az ötletem nemhogy megvalósult volna, sok sportadó sok sportadása számomra nézhetetlen lett. A mikrofon közelébe joggal, illetve ok nélkül keveredő közvetítők valamilyen nehezen megmagyarázható indítékkal olyan mennyiségű álszakértelemmel, információval bombáznak, amennyit egyszerűen képtelenség még befogadni is, nemhogy feldolgozni. Nem telik el negyedóra sem egy külföldi futballrangadóból, de már tudtomra hozzák, hogy ki kinek a jó barátja, mi hangzott el a bezárt öltözőben, nem csupán a mérkőzés napján, hanem az elmúlt hat évtizedben, illetve egészen pontosan akár 1982. december 23-án, miről diskuráltak a klubelnökök a szokásos meccs előtti ebéden. Olyan nélkülözhetetlen titkok birtokába jutok, mint hogy az egyik játékos nagybátyjának a testvére hány gólt rúgott a tartalékbajnokság 1920-as szezonjában. Taktikai szempontból sem hagynak magamra, még véletlenül sem engedik, hogy azt merészeljem látni, amit látok, percek múltán már röpködnek a 4–4–2-k, a 4–2–4-ek, a 4–3–3-ak, elmagyarázzák, hogy a csapatok hogyan zárják le a passzsávokat, miként szűkítik le a területet, legalább ötször hallani egy-egy meccs során a presszinget, meg hogy játékba avatkozik a portás, az egyenlítés szó már kiveszett, az egalizál a menő, a labdát nem lekezelik, hanem simogatják... S csak mondják, mondják, néha az az érzésem támad, divatba jött a szódíj. Egykoron a különböző újságoknál voltak a sordíjas munkatársak, most talán az elhangzott szavak számától függ a honorárium vagy valamilyen okos szoftverrel mérik, egységnyi idő alatt hány információ hangzik el, s ha ez a szám kevesebb a szerződésben leírtaknál, akkor azonnal utcára kerül a dolgozó.

Nemrégiben egy tanulmányt olvasva megtudtam, hogy agyunk tárolókapacitása csak millió megabyte-okban mérhető, egy átlagos szürkeállomány tartalma hozzávetőleg kétmillió CD-lemezre férne fel. Az információbefogadás képessége azonban még a döbbenetes számok ellenére is véges, sőt eleve foglalt egy nagy része olyan hétköznapi dolgoknak, mint például, hogy mi a nevem, hol tartom az autókulcsot, egyáltalán, milyen kocsim van, hova kell menni kenyeret venni, s egyéb ilyen nélkülözhetetlen „apróságok”. S állítólag az emberi agy oly csodálatos, hogy képes kiszűrni a lényegtelen információkat, egész egyszerűen – ahogy a szólás mondja – egyik fülünkön be, a másikon ki. Nem dicsekvésként írom, ezek szerint az én agyam hozza ezt a csodálatos formát, hiszen képes vagyok például futballmeccset már úgy nézni, hogy nem hallom meg az internetforrások tömkelegét citáló, nyilván önmagának kötetnyi jegyzetet felhalmozó közvetítőt. Nem személyeskedve, csak a fentebb idézett tanulmány logikáját követve, a képernyőről az adatok áradatával elárasztó ember agya is véges, nyilvánvaló, hogy nem képes fejből rám dönteni a világ labdarúgásának elmúlt száz esztendejét. Még akkor sem, ha nem törődik például azzal, hogy hol a kocsikulcs... Én meg nézem a meccset, élvezem vagy bosszankodom. Képes vagyok saját hatáskörben felismerni Lionel Messit vagy Cristiano Ronaldót, a lassításokból még az apró részletek verbális segítség nélkül is megvilágosodnak előttem. S közben arra gondolok, hogy a szovjet rendszernek kevés dologban volt igaza, de speciel ez a wimbledoni kommentátormentes csatorna jó ötlet volt.