Elvakart sebek – Csinta Samu publicisztikája

Közéleti témákat körüljárni hivatott erdélyi tévés beszélgetés keretében kényszerültem nemrég vitára a közpénzeknek az élsport támogatásában játszandó szerepéről. Nem, nem stadionépítés volt a középpontban, az egyik beszélgetőtárs egészen egyszerűen, de váratlan élességgel azt vetette fel: kikéri magának, hogy az ő adóját a versenysport támogatására használják fel. A versenysport tartsa el magát, az ő pénzén pedig senki se gazdagodjon meg. Valahogy így summázható a kifejtett vélemény, én pedig szempillantás alatt legalább huszonöt esztendőt utaztam vissza az időben.

Mindössze annyi volt a különbség, hogy az érvrendszer immár magán viselte az eltelt évtizedek minden, esetenként cizelláltabban megfogalmazott demagóg hordalékát. Az illető mondandójából azonnal egyértelműsíthető volt: sohasem fenyegette a veszély, hogy megérinti egy közösség „mucsai" boldogsága, pláne ha azt egy csapat sportteljesítménye generálja. És ezt korántsem élete nagy hiányosságaként éli meg, sokkal inkább annak az embernek a büszkeségét lehetett érezni rajta, aki kész minden olyan jelenségnek ellenállni, amely tömegek alantas öröméhez vezethet.
A dolgot némileg „súlyosbítja", hogy a vitapartner nem tartozik a tornából felmentettek közé, igaz, hajdani iskolai értesítőjével még nem volt alkalmam találkozni.

Azt viszont tudom róla, hogy műkedvelő futóként, bringázóként és triatlonistaként irigylésre méltó távokat teljesít, aminek korántsem egyetlen, de le nem becsülhető eredményeként sokunkénál jóval kisebb a pocakja. A világhálón posztolt képeken leginkább a célba tartás küszködése és kínkeserve látszik, de aztán a dobogó is, ahol emberünk már mosolyog, mi meg lájkolunk lelkesen.

Ő veti fel teljes meggyőződéssel, harsány értelmiségi megfellebbezhetetlenséggel – és innentől nyugodtan evezhetünk általános vizekre –, hogy az élsportra egyetlen közfityinget sem szabadna költeni. Nehéz vele vitatkozni, de muszáj. Mert miközben egyik mondatával a testmozgás hasznosságának „apostolizációját" hajtja végre, a következővel a sportolás minden, hivatásoshoz közelítő formáját ördögtől valónak nyilvánítja, miközben kezéből kövek záporoznak az ellenvéleményt megfogalmazó felé. Semmilyen összefüggést nem lát az élsport gyerekeket testmozgásra késztető tündérmeséi között, de még a látás szándékát is elutasítja. Vagy ha teljesen nem is, csupa olyat hajlandó észrevenni, ami kedvét szegi.

Mert mitől válik tenisznemzetté egy nemzet egyetlen Grand Slam-győzelemtől? Miközben települések egész sora egyetlen teniszpályát sem kínál a gyerekek számára, legfeljebb jól fizető magánzóknak, akik az izzadtságot is márkás kendővel törlik le magukról. Mitől, kitől kapna kedvet a futballhoz az a gyerek? A kétballábas hazai játékosoktól? Ronaldótól vagy Messitől igen, az más, és innen már kapcsol is vissza eredeti vesszőparipájához: pedig a Real Madrid környékén, ugyebár, nyoma sincs közpénznek. És ugyan bizony mitől lenne közösségépítő erejű, ha stadionnyi ember csápol jóravaló afrikai futballistáknak, akik két egymást követő sikerültebb labdaérintéstől máris sztároknak számítanak mifelénk?

Mondom, egyenként nehezen kikezdhető érvek ezek (bár a spanyol állam engedte már el a királyi klub adósságait), csak valahogy rendszerbe állítva nem hangzik sehogy sem az okfejtés. Kicsit olyan, mint a politikailag korrekt véleménynyilvánítás, az „egyrészt-másrészt" típusú felütés, ami kifullad a ténynek látszó dolgok egymás mellé állításában, hiányzik belőle az a talán empátiának nevezhető kötőanyag, amelytől akár egy enciklopédia szócikkei is élettel telhetnek meg. És amelynek segítségével talán még esély is kínálkozna egyik vagy másik kérdés megértésére és elmélyítésére.

Érdemes lenne megpróbálni mélyebbre ásni, vajon mi vezetett a sporthoz való viszonyulás eme kicsavarodott formájához. A kilencvenes években körvonalazódó gondolkodásmódra bizonyos mértékig magyarázatul szolgálhat a kelet-európai politikai változások utáni „ártatlanság", amely ájulásos kritikamentességgel tette magáévá az olyan téziseket, miszerint a liberális piacgazdaság majd mindent szabályoz. A sportot is, lásd a fejlett nyugat kínálta mintákat, miközben a folyamat előéletének tanulmányozására akkor még nem jutott figyelem. Aztán az állam fokozatos kivonulását a sportfinanszírozásból még csak nem is az élsport szenvedte meg, hanem a közvetlen hátország. Az a struktúra, amely az átmenetet volt hivatott jelenteni a boldog és reményteljes ifjúsági korból a beteljesüléssel kecsegtető felnőttsport világába. A „dől a fa" effektus meg tovább hatott lefelé: összeomlottak a tehetségkiválasztás- és gondozás még működő elemei, és néhány éven át szinte mindent az esetlegesség határozott meg. Annak valamennyi ifjúságnevelési és népegészségügyi következményével. És itt akkor még szó sem esett a versenysportról.

Azt hittük – ha némi nyomot hagyva is –, mára behegedtek az átmenet gyermekbetegségeinek elvakart sebei. Hogy sokkal inkább arról szól immár a vita, miként lehetne az önkormányzatok szintjén minél közvetlenebb módon együtt kezelni a tömeg- vagy szabadidősport, illetve az élsport finanszírozásának kérdését. Abból az egyszerű alapállásból kiindulva, hogy az előbbi által kitermelendő értékeknek csak az utóbbi kínálhat megfelelő szintű folytatást, így csökkentve az ifjúsági korból kinőtt „sportmunkanélküliek" számát. És ha nem tetszik túl meredeknek: a nagy megtorpanások okozta, akár társadalmi integrálódási problémákat is felvető traumák intenzitását is.

Az ifjúsági kor vége ugyanis óhatatlan a lemorzsolódás. A többség ilyen-olyan okokból nem kerül a csúcsteljesítmények közelébe, viszont a szerencsésebbek közülük belenőhetnek a helyi kedvenc cseppet sem elhanyagolható szerepkörébe. Feltéve, ha akad klub, csapat, amely képes megteremteni a szükséges keretet. Ez utóbbiban pedig az önkormányzatokra hárul igen jelentős szerep, hiszen a második-harmadik szint korántsem jelent akkora vonzerőt, ami piaci alapúvá tehetné a tevékenységet. Az emberközeli lehetőségek éltetése, a helyi kedvencek „játszóterének" biztosítása, a gyerekből ifjúságivá izmosodás rendszerének működtetése olyan sansza és egyben kötelessége egy önkormányzatnak, amellyel nemcsak érdemes, hanem kell is élni. Ezen a szinten már-már egyetlen mederben találkozhat az iskolai sport a versenysporttal, a szabadidősport a levezető célzatú mozgáskultúrával.

Aki akarja, természetesen szét tudja szálazni őket, de ezzel egyben azt jelzi is: kevésbé érti, hol mosódik el egy közösség együttléti és élményigénye, illetve tagjainak tényleges sporttevékenysége közötti határvonal. Tévés vitapartnerem természetesen csak annyiban érdekes, hogy állatorvosi lóként hordozza magán a kérdéshez való művi viszonyulás minden jellemző vonását. Az olyanokét, akik a versenysporttal való személyes találkozás legalapvetőbb élményét nélkülözve, fogyókúraguruk és életvitel-tanácsadók megfogalmazta kihívásokra válaszolva tették meg az első futólépéseket. Miután a mozgásra született, vagy arra ösztökélt gyermek szülője, a sportoló és a sportélményre szomjazó szurkoló közös öröme sajnálatos módon kimaradt az életéből, maradt neki az azt „lélegeztető" rendszer értetlen fürkészése. Az értetlenség pedig jobb híján demagóg szólamokból merítkezik.

Pedig lehet, hogy csak egyszer kellene megfürödni a lelátói hangulatban. Esetenként csodatevő hatása tud lenni, akár a lourdes-i barlang vizének.