Simogatás így és úgy – Iglói-Nagy István publicisztikája

Most már aztán tényleg csináljunk valamit ezzel a gyerekkel, Marika néni, az osztályfőnök sokadszor hív, hogy az iskolában képtelen akár tíz percet is egy helyben ülni, folyton izeg-mozog, nem lehet lekötni a figyelmét. Nekem is fogytán az energiám, hiába futkározok vele, kimeríthetetlen tartalékai vannak, nincs az a mozgás, amitől elfáradna. Sportolnia kellene, rendszeresen, felkészült, megbízható edzők irányításával.

Bizonyosan sok családban elhangozhatnak ezek a szavak, a gyermekét fizikailag kimeríteni nem tudó apa végső elkeseredésében kivágott monológja, s nem kell nagy fantázia az ettől a helyzettől érthetően módfelett ideges anya alakjának elképzeléséhez sem.

Jó, csináljunk valamit, keresgélj, te vagy a sportember, a tévében is mindig a sportadások után kutakodsz, biztosan már tudod is megoldást – mondaná a család nőtagja, elméletben egyetértve párjával, de ugyanakkor gyorsan le is passzolva a nem egyszerű feladatot.

A képzeletbeli családfő mondjuk még mindig a pjongcsangi téli olimpia magyar aranyérmének lázában ég, megtetszett neki ott a rövid pályás gyorskorcsolya, lelki szeme előtt látja, már amennyire a sírástól homályosan ez lehetséges, amint gyermekük az olimpiai dobogó legtetején büszkén hallgatja a magyar himnuszt. A karácsonyra kapott korival is olyan ügyesen lavírozott a befagyott Balaton jegén, legyen belőle gyorskorcsolyázó – született meg az elhatározás.

Irány a dolgozószoba, számítógép bekapcsol, a keresőprogramba bepötyög: budapesti gyorskorcsolyaklubok. A családfő most sem csalódik, a monitoron szép sorjában gördülnek le a javaslatok, ő pedig rögtön az elsőre rákattint.

„Az integrációt erősítve Speciális Olimpikon gyorskorcsolyázóink részt vehettek a nemzetközi Mikulás-kupa rövid pályás gyorskorcsolya versenyen, amelyet 180 versenyző részvételével rendeztek meg. A versenyzők az ... rövid pályás gyorskorcsolya szakosztályának is igazolt versenyzői, és edzéseken együtt készülnek heti 3-6 alkalommal ép sportolókkal. Gratulálunk nekik és felkészítő edzőiknek, ...nak és ...nak. Köszönjük az ... támogatását!”

Fantasztikus, gondolhatta magában az apa, őket biztosan megkeresi. Sport és szolidaritás, fizikai lefárasztás és erkölcsi tartás. Olimpiai bajnok lesz a lurkóból! Valahol rá kell lépni a hosszú útra, első lépésben lehiggad a gyermek, aztán majd megérzi a siker ízét, a végállomás pedig nem lehet más, mint az olimpiai dobogó.

A fentebb idézett szöveghű közlemény már nem a képzelet szüleménye, mint a gyermekének sportolási lehetőséget kutató család, ez maga a valóság, egy sportszövetség közleménye. E helyütt csupán annyi „módosítást” eszközöltem, hogy diszkréten kipontoztam az egyesület és az edzők nevét. S gyorsan elárulom a pontozás okát is, ez pedig nem más, mint a minap a Lokál napilap internetes oldalán megjelent cikk.

„Csend honol a szexuális zaklatás ügyében. Az egyik fővárosi klub gyorskorcsolya-szakosztályának edzője ellen indítottak eljárást zaklatás miatt. Az utánpótlás-válogatott mellett is dolgozó szakember szexuális jellegű kapcsolatot létesített egyik tanítványával. Az ügy súlyosságát az is jelzi, hogy úgy tudjuk, az érintett kiskorú valamilyen mértékben értelmi fogyatékos. Már nem dolgozik az utánpótláskorúrövid pályás gyorskorcsolya-válogatott mellett a szeméremsértés bűntettének megalapozott gyanújával vádolt edző. A fiatal szakember a múlt héten lemondott tisztségéről, így már nem tagja a Kiemelt Edzői Programnak.” Az információ valóságtartalmát az is alátámasztani látszik, s hogy nem a manapság gyakori hírlapi bulvárkacsáról van szó, miszerint a rendőrség illetékes részlege megerősítette, fiatalkorú, szellemi fogyatékos lány sérelmére elkövetett szeméremsértés bűntettének megalapozott gyanúja miatt nyomoznak egy gyorskorcsolyaedző ellen.

Magától értetődően mindenkit megillet az ártatlanság vélelme, momentán még helyénvaló a kipontozás, a nyomozó és igazságszolgáltató hatóságok minden bizonnyal kiderítik, vajon megállnak-e a vádak, valóban megtörtént-e a gyalázatos bűncselekmény. Hagyjuk is a korcsolyázókat, hiba lenne általános következtetéseket levonni egy remélhetően csupán elszigetelt esetből, egy esetlegesen meghibbant elméjű, erkölcsi nulla szintjén lévő alak aberrációjából. Az eset ennél sokkal elgondolkodtatóbb.

Sportolni kell, ez nálam alapvetés, még ha nem is lehet mindenkiből bajnok, de a sport fegyelmez, tanít, jobbá, teljesebbé teszi a fiatalokat, s ezek az erények a „való” életben is jól jönnek. A kell az nem kérdés, a hol viszont már nehezebben válaszolható meg, s itt kerül előtérbe a felnőtt-társadalom felelőssége. Mint szülő, kire merjem rábízni legféltettebb kincsemet, a gyermekemet? Mi legyen az útmutató, honnan tudom eldönteni, hogy jó kezekbe kerül-e a csemete – a fentebb említettek okán hangsúlyozottan átvitt értelemben jó kezekről van szó. Amikor már nagyjából eldőlt a családi vita, hogy futball vagy jégkorong, ritmikus gimnasztika vagy rövid pályás gyorskorcsolya legyen a sportág, akkor jöhet a sokkal fontosabb kérdés: milyen közösségbe kerül a fiunk vagy lányunk, az edzők szakmailag, de főleg emberileg alkalmasak-e a még kialakulatlan jellemek formálására.

Emlékszem, bár sajnos nem mostanában volt, édesapám olthatatlan fociéhségemet, kimeríthetetlen energiáimat lecsillapítandó egy szép napon elvitt a BEAC földes pályájára, ma már bevásárlóközpont van a helyén, s átadott Gyula bácsinak. A mesterben megbízott, személyesen ugyan nem ismerte, de barátoktól, ismerősöktől csupa jót hallott róla, s Gyula bácsiban nem is csalódtunk. Nevem nem kell ugyan keresni a válogatottak, sőt még az NB I-ben megfordultak listáján sem, de ezért nem a hajdani BEAC-tréner okolható, az okok inkább bennem keresendők. Ám Gyula bá évtizedeken át tette becsülettel a dolgát, labdazsonglőr és falábú gyerkőcök sokaságát oktatta a sportág alapjaira, az érzékenyebb lelkű szülők legfeljebb azért panaszkodhattak, mert időnként nyomdafestéket nem tűrő szavakkal próbálta jobb belátásra bírni a csapat ifjonc tagjait. Egyéb probléma, gyanú fel sem vetődött, senki sem értette félre, amikor az akkor még kócos buksinkat simogatta, netán egy-egy taktikai variáció magyarázatakor bizalmasan a vállunkra tette a kezét.

Két nagyobbik, bőven felnőttkorban lévő fiam ese-tében már régen nem én döntök a mit és hol kérdésben, de amikor még ez így volt, akkor is minden gyanú nélkül támogattam az éppen aktuális sport űzését, kipontozni sem kellene a kosárlabda-, a kajak-kenu vagy éppen a teniszklubok, edzők nevét, a nyári sporttáborok esetében is csupán az időpontok egyeztetésekor volt vita. Harmadik fiam még főleg csak az éjszakai sírásban jeleskedik, de ahogy izeg-mozog, már most látni vélem benne a futballistát, igaz, édesanyja inkább az úszót látja benne. Ám egyszer eljön az idő, amikor döntenünk kell. Menjen a ...ba korcsolyázni? Netán úszni a ...ba? Vagy inkább keressük meg Gyula bá hagyományainak méltó utódját?

Nem tudom, mi lesz, de az biztos, hogy nehéz döntés elé nézünk, hiszen komolyabbra forduló sportkarrier esetén csemetéink szinte biztosan több időt tölthetnek az edzőkkel, mint velünk vagy nagyszüleikkel. Vigyázni kell, sajnos mind gyakrabban olvashatunk a remélhetően mégis egészen elenyésző számú esetről, amikor ... bácsi, netán ... néni nem éppen a legmegfelelőbben értelmezi az edzői, oktatói szerepkört. Százszázalékosan nem lehetünk biztosak a kiválasztásban, de az nagyon fontos, hogy ne „honoljon csend”. Beszélni kell róla, mert csak akkor lehetünk nyugodtak, ha a beteg elméket elkergetjük gyermekeink környékéről. S persze akkor se hallgassunk, ha felbukkan egy-egy Gyula bá, az ő simogatását nem fogjuk félreérteni.