Tengertelen jó – Berta Mihály publicisztikája

Berecz Zsombor először 2008-ban vett részt az olimpiai játékok vitorlásversenyén, és a 29. helyen végzett. Négy évvel később, Londonban nyolc helyet javítva 21. lett. Eltelt újabb négy esztendő, jött Rio de Janeiro, s jött Berecz is: a 2012-es teljesítményén kilenc pozíciót faragva a 12. helyen zárta a játékokat. Ebből aztán − szerintem − logikusan következik, hogy a 2020-ban esedékes nyári olimpián már tíz hellyel végez előrébb 2016-os önmagánál, ami annyit tesz, hogy Tokióban ezüstérmet akasztanak a nyakába.

Ha Berecz jó egy éve, a 2017-es balatonfüredi világbajnokság után (amelyet egyébként az ötödik helyen fejezett be) olvassa ezt a tudományosnak a legjobb indulattal sem nevezhető levezetést, esetleg még rá is bólint. Fél évvel ezelőtt meg, amikor a spanyolországi Cádizban készülvén az évadra, az egyik edzésnap végén biciklibalesetben ujját törte, és sokáig még az sem volt biztos, hogy egyáltalán ott lehet az aarhusi olimpiai kvalifikációs világbajnokság július végi rajtjánál, talán előre alá is írja azt a második helyet.

Talán.

Mert látva Berecz Zsombor elszántságát a minapi világbajnokságon, különös tekintettel az éremfutamra, amelyre már biztos olimpiai indulási joggal ment (a magyar sportolók közül elsőként ő lett hivatalos tokiói résztvevő), sőt száguldott végig a kijelölt pályán, azért lennének kétségeim annak a biankó ezüstnek a csáberejéről.

Berecz, mint ismert, Aarhusban kihasználta a nagy lehetőséget, így miután bekerült a tízes döntőbe, nemcsak megpróbálta, meg is szerezte a finn hajóosztály aranyérmét. Első magyar vitorlázóként lett világbajnok, nem csupán a finn dingi kategóriában, hanem valamennyi olimpiai hajóosztályt ideértve.

Mondjuk beérhette volna kevesebbel is. Más a helyében talán megelégszik azzal, hogy ilyen előzmények után egyáltalán ott lehet a finn dingi szűken vett krémjében, a legjobbak között, és élvezi, hogy a kitűzött célt (kvótaszerzés) teljesítve lényegében elvárás és mázsás teher nélkül vitorlázhat. Miközben nyugodtan hivatkozhat arra, hogy a sajnálatos közjáték miatt már ez az olimpiai kvalifikáció is maga a csoda, elvégre három hónap ment el a felkészülésből jóformán vízre szállás nélkül, és a vb előtt mindössze egy alkalommal tudta tesztelni önmagát és a hajóját éles helyzetben, versenykörülmények között. Meg azt is mondhatta volna, hogy bár nagyszerűen küzdve, futamról futamra előrelépkedve egészen a második helyig vitorlázta fel magát az alapverseny végére, az éremfutam külön kategória, amelynél a helyezési pontszámok duplán számítanak. És ott amúgy is annyira szoros a verseny, hogy akkor sem lehet biztosra venni a rajt előtti pozíció megtartását, ha az ember élete legjobbját teszi bele abba az egyetlen menetbe. Akkor meg minek kockáztatni, esetleg fölöslegesen erőlködni − gondolhatnánk még akkor is, ha tudjuk, egy sportolónak, ellentétben velünk, ilyesmi sosem jutna az eszébe.

Szóval ezzel csak azt akarom mondani, hogy Berecz Zsombornak lett volna miből választania a kifogások terített asztaláról, és ha teszem azt, a kilencedik helyen fejezi be a világbajnokságot, egy büdös szót sem szólt volna senki. Ellenben ugyanígy tapsolt volna felállva, mint most, hajolt volna térdig Berecz előtt, mint az elmúlt hetekben, talán csak a hazatérést követő ünnepség lett volna valamivel visszafogottabb, illetve akkor aligha dobják bele a barátok, sporttársak a Balatonba − és főleg nem ruhástul.

Magyar vitorlázóként olimpiai hajóosztályban világbajnoki aranyérmet nemhogy nem szokás nyerni, korábban még csak gondolni sem mert hasonlóra senki sem. Rendben, itt a Balaton, van Kékszalagunk, amely Európa legrégebbi tókerülő versenye, a vitorlázók olimpiai éremtáblázatán is van egy szám Magyarország neve mellett a bronzérmeket összesítő rubrikában (Detre Szabolcs és fivére, Zsolt az 1980-as játékokon lett harmadik a repülő hollandi hajóosztályban), és a Majthényi Szabolcs, Domokos András páros szakajtónyi világbajnoki címét sem feledjük, hogy a közelmúltból is álljon itt kiemelkedő sportági eredmény.

Csak hát az olimpia valami egészen más műfaj, ott tenger nélkül szinte lehetetlenség érvényesülni. Magyarország meg egyike a világ azon negyvenöt országának, amelynek a partját egyetlen tenger sem mossa. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne érdemi vitorláséletet folytatni, de még azt sem, hogy ne lehetne olimpián sikeresen szerepelni. Hogy mást ne mondjak, „sorstársaink” közül Ausztria nyolc érmet, köztük három aranyat nyert az ötkarikás versenyeken, és Svájcnak is van mindhárom színű medáliából egy-egy darab, s ahogy egyszer nekünk is sikerült már az éremszerzés, a csehek is ott vannak az éremrangsorban a maguk ezüstjével.

A hosszú távú, erős és markáns vitorlásjelenlét viszont egyértelműen tengerfüggő.

Ez hatványozottan igaz a finn dingi kategóriára, amely – ha a vitorlázás olimpiai hajóosztályait a technikai sportokhoz összességéhez hasonlítjuk – a Formula–1-nek felel meg. A hajó, bár finnek hívják, valójában egy svéd tervező, Rickard Sarby szüleménye, aki – és itt jönnek be a finnek – az 1952-es helsinki olimpiára készítette el, és azóta is mozdíthatatlan a helye az olimpiai vitorlázóprogramban. A finn dingi a legnagyobb vitorlásegyéniségek gyűjtőhelye, ahonnan több, későbbi Amerika Kupa-győztes kormányos kikerült, ennek megfelelően óriási a presztízse, a szakértők pedig egybehangzóan vallják, fizikailag és taktikailag is ez a versenyszám állítja a legnagyobb kihívás elé a vitorlázókat az egyszemélyes hajóosztályok közül. Aki itt világ- vagy olimpiai bajnok tud lenni, azt a szakmájában a legmagasabb polcra helyezik – a saját szak- és versenytársak is.

Mióta van finn dingi az olimpiai műsoron, nem nyert aranyérmet olyan versenyző, aki tenger nélküli országból érkezett volna; dán, szovjet, francia, finn, német, új-zélandi, spanyol, lengyel és főként brit (a legutóbbi öt olimpián egyaránt a „God Save the Queen” szólt az eredményhirdetés végén) vitorlázók felségterülete volt idáig az ötkarikás dobogó teteje. Világbajnokságokon hangyányival jobb a helyzet, Berecz a harmadik „tengertelen” sportoló, aki aranyat nyert a hajóosztály 1956 óta íródó, évenként megrendezett világbajnokságainak történetében. Őelőtte csak két osztrák, Hubert Raudaschl 1964-ben és Hans Spitzauer 1995-ben tudott hasonló bravúrt bemutatni. A finn élmezőnyének tengerfüggőségéről amúgy csak annyit: a riói olimpián huszonhárom vitorlázó állhatott rajthoz ebben a kategóriában, huszonkettő olyan országból érkezett, amelyikben nem kell ahhoz útlevél, hogy az ember orrába akkor is sós víz menjen fürdőzés közben, ha nem akarja.

Berecz egyébként kezdetben a Laser osztályban próbálkozott – Pekingben és Londonban még ebben a kategóriában versenyzett. Hét év után viszont úgy érezte, ott nem tudja kihozni magából a maximumot. A „válóok” – Berecz testtömege – mondjuk kezdettől fogva kódolva volt a vitorlázó és a vitorlás viszonyába: eleinte túl vékony volt a hajóosztály 82 kilós felső súlyhatárához, a pekingi olimpia előtt fél évvel még tíz kiló hiányzott az ideális testtömeghez. Később viszont a sokból túl kevés lett. A 196 centi magas sportolóra nagy izomtömeg került, ami a mérlegen is meglátszott, bőven kilencven fölötti értéket mutatott a kijelző, vagyis ekkortól már fogynia kellett. És ezt egyre kevésbé bírta erővel, energiával, de leginkább cérnával. A londoni olimpia után ült át a finn hajóba, és egyből úgy érezte, megtalálta az igazit, de a szakértők is azt mondják, Berecz a finn hajóba született. És az ilyen nagy találkozásoknál tulajdonképpen mindegy is, hogy van-e az ember hazájának tengerpartja.