Ósdi történetek üde fiataloknak – Csinta Samu publicisztikája

Csillogó szempárok százai néztek ránk, és nekem folyamatosan az volt az érzésem, hogy meghalad a feladat. Ami nagyjából azt feltételezte, hogy élsportolókkal együtt igyekezzünk pluszmotivációs tényezőket megfogalmazni olyan diákok számára, akik közül sokan életük első nagyobb ívű sportrendezvényének előestéjén fészkelődtek a székeken. Mindez az erdélyi középiskolák sportolimpiájának megnyitó rendezvényén, amely már túl van a történelmi kezdetek hamvasságán, hírét és rangját viszont már az elődök, az időközben „kiöregedett” diáksportolók emlékei is képesek táplálni. Mert a kortársak tapasztalatai minden modern népszerűsítő eszközt képesek felülmúlni, akárcsak a szomszédasszony véleménye a zakuszka receptjének világhálós változatát.

Mesélni, lelkesítő szózatokat zengeni persze lehet, csakhogy a mondatok már szinte a kimondásuk pillanatában vészcsengőként rezonálnak az ember belsejében. Egyszerűen azért, mert már az élsport húsz évvel ezelőtti vonzáselemei is fényévnyi távolságra költöztek, nem beszélve a múlt évszázad hetvenes-nyolcvanas éveinek körülményeitől. A hallgatóságról lerí, hogy a kommunizmus abszurditásaival súlyosbított történetek egyszerűen értelmezhetetlenek a mai tizenévesek számára, hiszen ebben a korban a nagypapa meséit is csak a kivételesen jól nevelt unokák hallgatják végig.

A kérdés tehát az: miért adná sportolásra a fejét a mai fiatal? Az egészség szolgálatának, a jó közérzet biztosításának tézisét már rég elrabolták a sporttól, eme elsődleges funkciókat a sziluettformálás, az adrenalinszint-növelés, a teljesítménymérő kütyük által is folyamatosan szított divatláz vette át. A jobb életkörülmények, az utazási lehetőségek, az erkölcsi szempontból bőven kifogásolható anyagi és karrierelőnyök ma már ártatlan történelmi párhuzamok erejéig sem játszanak. Ennyi erővel Róma hanyatlásáról is beszélhettünk volna, az sem tetszene sokkal közelebbi múltnak.

Pedig a kolozsvári diákolimpia megnyitóján Ráduly-Zörgő Éva korábbi sokszoros olimpiai helyezett gerelyhajító, jelenlegi egyetemi tanár történetei egészen életszerű közelségbe hozták a hetvenes-nyolcvanas évek világát. Olyan, a sportoló – főleg, ha valamelyik kisebbséghez is tartozott – tragikus törékenységéig terjedő vonzatokig, amikor a teljesítményt bármikor felülírta a politikum, miközben a versenyző számára az igazságtalanság világgá kiáltásának esélye sem kínálkozott. És azért kényszerült hazudni, hogy ne játssza el az utolsó esélyét is.

Tófalvi Éva az idén februárban sílövőként még olimpiai résztvevő volt, ő a kilencvenes évek elején robbant be tizenéves tehetségként, azaz a hallgatóság előtti közvetlen generációt képviselte. Kortársai kálváriája egészen más keletű: a rendszerváltás hajnalának áldozati generációját temette maga alá az összeomló „tábor”, amikor a határok ugyan már lehulltak, ám azzal párhuzamosan a korábbi szervezeti keretek is szétestek, helyükbe pedig nem lépett semmi. Csak a végtelen szabadság illúziója, amelybe bőven bele lehetett halni, örvénybe és csalódásba egyaránt. Ez volt az a kor, amikor kis túlzással csak a jobban szituált családok gyermekei vagy a kivételesen szerencsések számára nyílt meg a versenysport perspektívája. Amikor már a legmenőbb felszerelést is meg lehetett vásárolni – de miből? Amikor szinte bárhová el lehetett jutni – de hogyan? Amikor a márkás sportcucc nagyobb becsben volt, mint nagyanyáink menyasszonyi ruhája.

Szemben ültek velük a rangos erdélyi középiskolák képviselői. Nagy múltú gimnáziumok – Bolyai, Báthory, Bethlen, Tamási, Székely Mikó és társai – legjobb diáksportolói, akik talán még a legmagasabb csúcsok megmászásának lehetőségéről sem csúsztak le. Előttük egy miniolimpia, amely rangot és perspektívát, visszaigazolási és kitörési lehetőséget villant fel. Barátságok és szerelmek esélyét kínálja, falatnyi kóstolót abból, milyen is lehet az előkelőségeknek hozzáférhető ízorgia.

Minden nyitva és minden elzárva egyszerre. Többségüknek már nem több átlagos bulinál egy párizsi hosszú hétvége vagy egy görög tengerparti nyaralás. Két világ által kényeztetve és kettő között őrlődve élnek. A nyitott határok által csábítva és azok korlátai közé zárva. Nem kevésbé edzőik, szüleik. Utóbbiak többsége a Tófalvi-féle nemzedék tagja, amely nem szembesült a szigorúan felügyelt sportolás előnyeivel és hátrányaival, viszont bőrén érezhette az eszközgazdag eszköztelenség minden keservét. Megtapasztalhatta mindazt, amit a külföldi munkavállalás kínálhatott, és büszke lehet arra, hogy volt ereje hazatérni. Ezek az emberek azok, akik most terelgetni próbálják tanítványaikat az otthon maradás és a világot próbálás zátonyai között.

Senkinek sincs könnyű dolga, sem edzőnek, sem tanítványnak. És erről nem kis mértékben „tehet” a külhoni magyarokra irányuló fokozott anyaországi odafigyelés. Az akadémiák, a pályázatok révén szélesedő lehetőségekhez képest ugyanis sokkal szűkebbek a kitörési pontok, a „tolongás” pedig könnyen ellenkező irányú népvándorlásba torkolhat. Magyarul: akinek képességei korlátai vagy a magyar kiválasztási rendszer hiányosságai miatt nem jut pálya, könnyen a romániai lehetőségek felé irányulhat. Ami természetesen nem égbekiáltó botrány, hiszen a mai fiataloknak is egy életük van az érvényesülésre. De azért mégse hagyjuk figyelmen kívül, ki fizeti a számlát.

Amit viszont egyaránt kockázatként kénytelen megélni diák, szülő és testnevelő egyaránt: melyik áramlat jelent fokozottabb veszélyt az egyre fogyatkozó erdélyi magyarságnak? Akit beszippant az anyaországi sportkörforgás, az jó eséllyel pályafutása befejeztével sem tér haza szülőföldjére. Aki viszont – nem látva más kifutási lehetőséget – a jellem- és egyéniségformálódásnak ebben a roppant törékeny szakaszában kerül román közegbe, az nagy valószínűséggel megsínyli a másik világ befolyásoló hatását, azaz csorbult identitástudattal próbálkozik majd visszatérni eredeti közösségébe. Újabb áldozati nemzedékek, még ha őket épp a lehetőségek bővülése is termeli ki. Nem az első, vélhetően nem is az utolsó, de hát úgy tetszik, a történelmet csupa áldozati nemzedékek alakították.

Bármennyire is reménytelennek tűnik momentán, lehet, hogy mégis a régi nagyok meséi jelenthetik az értékek állandóságát ebben a percről percre változó világban. Mesélni kell, hiszen immár tudományosan is bizonyított, hogy a látszólag oda sem figyelő kisgyerek szivacsként szívja magába mindazt, ami a körülötte elhangzik. Az órákban mért felkészülési kínszenvedés még archaikus formában is imponáló, hiszen a hősnek lenni vágyás örök, még ha a legkisebbik királyfi ma internetes térképen is nézi ki magának a fellegvárba vezető legrövidebb utat. A siker pedig – legyen az gól, kosár vagy egyszerűen csak egy könnyen teljesített hegyi túra – még fogékonyabbá tesz a más diadalának históriája iránt, mintát, tapasztalatot jelent, világszemléletet alakít.

Alig óra múltán lassan lanyhult a figyelem, előkerültek a sorokban a mobiltelefonok, oktatási szakértők szerint épp letelt tanórányi idő után. Aztán néhányan elkezdtek kiszivárogni az oldalajtón. A csapatmez buktatta le őket, az egyik kisurranó hátán még elcsíptem a Kincső feliratot. Vajon mit vitt magával abból a teremből, ahol egy nagy asztal mögött idősebb emberek mondtak valószínűtlenül hangzó történeteket?