Ballada a diétáról – Csinta Samu publicsisztikája

Amerikai unokaöcsém diétába fogott. Naponta ötször eszik sima, párolt csirkemellet sima, vízben főzött brokkolival. Étkezések előtt magához vesz némi magvat, de nem csak úgy, lazán belemarkolva a zacskóba, hanem gondosan kimérve az adagot, s ha a digitális mérleg villódzó számai úgy diktálják, kíméletlenül kettétöri a kesudiódarabkát. Mielőtt bárki előtt a tipikus, hamburgertől és kétujjnyi palacsintától dagadtra hízott átlagos amerikai képe jelenne meg, el kell mondanom, hogy nem, öcsém nem a plusz negyven kilójából szeretne leadni ötöt valami korszakalkotóan új diétának hódolva. A fenti étrendet – amelyet, mi tagadás, nézni is unalmas, nemhogy heteken át betartani – edzője, egyben étkezési tanácsadója írta elő. Sőt, ellenőrzi is a betartását, meg nem mondom, milyen kütyük segítségével azonosítva a bevitt proteinek, szénhidrátok és egyebek mennyiségét. Mert a szigorú étrend nem valamiféle gasztronómiai önostorozás megnyilvánulása, heti három alkalommal kemény konditermi edzésekkel kezdik a napot. Miközben korántsem világbajnokságra készülő sportolóról van szó, csupán egy átlagos fiatalemberről, aki elvileg bárki által megvalósítható célt tűzött maga elé: fogyni akar, közben meg erősödni.

Tanúsíthatom, jó úton jár, izmai ígéretesen, de nem gusztustalanul feszülnek, a kilók is szépen fogynak. Sőt, úgy tetszik, lassan az otthoni csatát is megnyeri. Az erdélyi konyhán nevelkedett, azt a kivándorlás után sem feladó anyuka ugyanis sokáig rémülködve figyelte, hogyan teszi tönkre magát legkisebbik gyermeke. Anyai szeretete több alkalommal felülkerekedett az amerikai környezetben őt is óhatatlanul körüllengő (család)politikai korrektség diktálta tolerancián: kezdetben félreérthetetlen megfogalmazásokkal, később ráutalólag a fia elé tolt töltött paprikás tál révén igyekezett jobb útra terelni eltévelyedett báránykáját. Nem sok sikerrel, úgyhogy most a meccsnek abban a fázisában vagyunk, amikor az anyuka maga készíti el a meglehetősen steril kaját, a fia dolga csak a műanyag dobozokba adagolás.

Biztosan átlagos helyzetben sem könnyű az anyának hasonló „devianciákkal” szembesülni, egy aktív sportolóval való együttélés azonban ennél jóval nagyobb kihívásokat hordoz. A versenyzők többsége ugyanis tisztában van azzal, hogy a siker nem jön könnyen, ezért hosszú időn át képesek fenntartani lelkesedésüket és motivációjukat. Többnyire azt is tudják, hogyan építsék fel lépésről lépésre a kitűzött célokhoz vezető utat. Hiszen minden edzésterv ezen alapszik: nem téveszteni szem elől, mit is akar elérni, napról napra dolgozni érte, rendszeresen felmérni az aktuális állapotot, szükség esetén az újratervezéstől sem visszariadni. Ezáltal sok esetben a sportkarrierjükből vett minták alapján hasonló elköteleződéssel építgetik családi életüket is, a gyerekek hobbijai, sikerei ugyanolyan fontosak számukra, mint a sajátjaik. Mivel a sportban elkerülhetetlenek az időszakos kudarcok, a versenyzők megtanulják, hogy ne bizonytalanodjanak el könnyen, addig folytassák az erőfeszítéseket, míg azok sikerhez nem vezetnek. Legtöbbször a magánéletben is: a jó párkapcsolatért sokat kell tenni, amiben rengeteget segíthet a türelem. Kitartásból példát mutathatnak gyerekeiknek, akár abban a formában is, hogy van olyan hobbijuk, amelyet kitartóan űznek egy életen át.

Megpróbálok oldani egy keveset a legutóbbi mondatok enyhe tankönyvízén egy egészen életszerű történettel. Név nélkül, mert nem kértem ki hozzá az érintett engedélyét. Saját hatáskörben azért veszem magamnak a bátorságot – ha már életszerűséget ígértem –, hogy eláruljam: nem élsportolóról van szó, viszont a sportág közege által végletesen és véglegesen „megfertőzött” fiatalról, aki teljes mértékben feje tetejére állította családja életét.

Szóval reggel van, nagyon reggel, kint erősen nulla Celsius felé tendáló hőmérséklet, és – nem csak a drámai hatás fokozásának kedvéért – havas eső. A fürdőszobából visszatérő ember ilyenkor csavarja két fokkal magasabbra a fűtést, mielőtt legalább további két órácskára visszazuhanna az ágyba. Csakhogy lánya immár közel menetkész szerelésben ott áll az ágya mellett, és nem minden célzatosság nélkül mondja: nehogy visszaaludjál... Az illúziók szertefoszlanak, a következő kihívás valami olyanba öltözni, ami megakadályozza, hogy másodperceken belül csontig hatoljon a kinti nedves hideg, nem beszélve a további két óráról, amíg a mén újra lecsutakolva, megitatva, száraz almon ropogtatja a reggeli zabot, mi meg visszaülhetünk az autóba.

De ez a földhöz ragadt viszonyulás azonnal a múlté, amint az autó gurulni kezd a lovaspálya felé. Jó ideje hasonló menetrend szerint, legfeljebb az időjárás kíméletesebb néha, a harsogó kora reggelben azért néhány fokkal jobb kedvvel indul neki az ember a napnak. Az atmoszféra azonban bármikor magával ragad, a csacsogás, a tervezés, a versenyekre készülődés, no meg az aggódás, hiszen a ló nem gép, neki is vannak hangulatai, nem beszélve arról, hogy tegnap köhögött is egy keveset. Aztán csak állunk a palánknak támaszkodva, és figyeljük, amint lányunk egyre inkább összeforr a hatalmas állattal, és immár többedszerre is hibátlanul teljesítik a pályát. Észre sem vesszük, hogy közben öreg reggel lett, az emberiség jelentős része már túl van a nap első kávéján, a havas eső pedig egyre izmosabb havazásra váltott. Arra viszont sohasem csökkenő megdöbbenéssel csodálkozunk rá, hogy a nemrég még finnyás kisasszony mennyi gondoskodással igyekszik megtisztítani a patákat a ganyéval elegyített homoktól, a lóhoz intézett megbocsátó korholás pedig már-már a majdani anyát sejteti. És alig-alig van jelentősége, hogy az országos bajnokság bronzérme marad-e a pályafutás legfényesebb pillanata, vagy lesz még feljebb is. Mert ami megvan, az végérvényesen megmarad.

Például a teherbírás, amelyet a heti többszöri edzéssel járó mentálisan is nagy súly alakít ki. Mert a sportolók a nehéz feladatokkal járó kényelmetlenségek iránt is toleránsabbakká válnak, könnyebben lépnek ki komfortzónájukból. Ha egy-egy feladat igazán fontos számukra, hatalmas energiákat képesek mozgósítani, a döntő pillanatban minden érzékszervükkel képesek a feladatra koncentrálni. Megtanulják kizárni a külső zajokat, az ellenfeleket, csak az igazán fontos dolgokra fókuszálnak. Elmondhatatlanul értékes tulajdonság ez a szétszórt, közösségi médián lógó társak többségéhez képest, hiszen hányszor múlik azon minden, hogy valaki a döntő időpontban a feladatra tudja összpontosítani szellemi energiáit. És ne feledjük a frusztrációkkal szembeni tolerancia képességét sem. A sportban a fejlődés és a siker ugyanis csak ritkán egyenes vonalú, márpedig a sérülések, a hullámvölgyek, az időszakos mellőzések érzelmileg is képesek megedzeni az embert. Ezért aztán a versenyzők többsége jól tűri a bizonytalanságot, a kiszámíthatatlan környezetet, márpedig ez a tulajdonság, amely segít könnyedén, pozitívan kezelni a hirtelen támadt élethelyzeteket, az üzleti vagy privát életben is jól kamatozik.

A hasonló hétköznapi esetek persze csak akkor hangzanak messzire, ha valamilyen módon a nyilvánosság elé kerülnek. Mostanság könnyebb, a közösségi oldalak révén másodpercek alatt képesek vagyunk elképesztő méretekben kitárulkozni, de jóval korábban is működött, legfeljebb akár egy órára is szüksége volt a kisváros légterében szárnyaló szónak, hogy eljusson a szurkolóig. Mert a történet ettől válik legendává, egyre tekervényesebbé, ugyanakkor örökké, akár a hajdani vándordalosok korában, amikor minden előadás gazdagított az eredeti változaton.