Síppal, NOB-bal – Csurka Gergely publicisztikája

Aki követte a birkózó-vb egyik fontos mellékszálát, Thomas Bach NOB-elnök budapesti turnéját, az alighanem úgy véli, a világ legtutibb állása az övé, csupa mosoly és derű, hozzá képest Alice csodaországban egy savanyú, megkeseredett nőszemély.

Mindazonáltal kíváncsi lennék a német sportvezető ajtók mögötti ábrázatára, amikor őszintén kell szembenéznie a gondokkal. Azokból ugyanis van kazalnyi. Az szinte szóra sem érdemes, hogy egy heroinbárót választanak meg nemzetközi szövetség élére, ezt szépen lebokszolják majd a maguk csatornáin, és maximum kivágják az ökölvívást a programból; különben is, a felszabaduló éremszámra és sportolói kvótára hiénaként les a többi sportág. A WADA–moszkvai labor–orosz doppingellenes program (muhaha) ügye azért már mélyíti a barázdákat egy magára valamit is adó nemzetközi sportvezér homlokán, de még ez is kezelhető (Svájcban a kozmetikai megoldások is elsőrangúak, amúgy).

Hanem az olimpia. Amióta a Lehman Brothers volt oly szíves bedobni a törülközőt – ha már a boksznál tartottunk –, és a válság végigsöpört szinte minden olyan régión, ahonnan a potenciális olimpiarendezők túlnyomó többsége kikerülhet, megszűnt az az euforikus jelentkezősdi, ami eladdig jellemezte a mozgalmat. Ehelyett a jelentkezés-lelkesedés-lekonyulás-népszavazás-visszalépés koreográfia kezdett dominálni, egyre durvábban. A NOB jobb híján kommünikéket gyárt szakmányban, hogy sajnálják, úgy tetszik, a polgárok nem érzik át, milyen nagyszerű lehetőség egy olimpia, és persze olyan számokkal riogatták őket, amelyek nem felelnek meg a valóságnak.

Hát ez az. Szocsi 51 milliárd dollárja tényleg betette a kaput. Hiába, ez még muszkaföldön is soha vissza nem térő alkalomnak tűnt, hogy még a Kreml-barát oligarcha nagymamája is jól járjon, úgyhogy bedobták a gyeplőt a lovak közé, így sikerült összehozni egy olyan számadatot, amellyel minden olimpiaellenes kampány rendkívül hatékonyan tudja megfúrni a legnemesebb kezdeményezést is.

Nem véletlen, hogy a NOB az összes létező fórumon kidoboltatta: Pjongcsangban plusz 55 millió dollárral zárt a szervezőbizottság, tessék, csak tessék, meg lehet nézni közelebbről, lehet ezt így is. Persze, lehet – ám ne feledjük, ez kizárólag a szervezés költségvetése, amibe egyetlen dollárt sem számoltak bele az infrastrukturális beruházásokból. Úgy azért másképp néz ki a szaldó.

Azaz a legcsekélyebb mértékben sem véletlen, hogy a 2022-es versenyfutás finisébe csupán két város érkezett meg, és a NOB inkább visszamenekült Pekingbe, még ha síelésre alkalmas hegy nincs is a környéken, ami meg van, az jó messze, és arra is ágyúval lövik fel majd a havat. A kazah Almatihoz nem volt bátorságuk, abszolút újonc, a központi NOB-szervezőcsapat a voksolás időszakában már egyébként is a megtébolyodás határán volt a rióiak miatt.

A 2024-es nyári játékok kapcsán dettó ketten értek a célvonal közelébe. Bár nagyjából a folyosókon mindenki egyetértett azzal, hogy a franciákkal csak a gond lesz (időnként már most érkeznek riasztó információk, ám egyelőre a tokiói torzsalkodások foglalják el a nagyszínpadot – tanulságos előadás az is, ám ne tévedjünk, 2020 után elsőrangú rémdráma veszi majd kezdetét), végül sikerült meggyőzni az amerikaiakat, menjenek bele a kettős odaítélésbe (Los Angeles 2024-et akarta mindenképpen), mert egy negyedik bukás után Párizs még egyszer nem jön vissza, vagyis hadd nyerjen a NOB négy pluszesztendőt, hátha addig normalizálódik a helyzet.

Nos, ha a jelenleg zajló 2026-os versengésre gondolunk, az még erősen odébb van, és bár a téli játékok nagyságrendekkel kisebb invesztíciót igényelnek, Szapporo, Graz, Sion mind kiszállt idő előtt. Különösen a helvét népszavazások voltak fájdalmasak, elvégre a NOB székhelye mégiscsak Svájcban volna, ehhez képest például Davos, ahol a tavalyi sívilágbajnokságot rendezték, kétszer is rákanyarodott a témára, de az istenadta nép sem 2022-ből, sem 2026-ból nem kért.

Úgyhogy maradtak hárman. Ami eggyel több, mint a kettő, ám – és itt volna érdekes Bach nagyúr legőszintébb reakcióit látni – pontosan tudható, a talpon maradó kandidálókra ez hízelgő jelző, merthogy inkább tántorognak.

Stockholm: a választások után senkinek sincs parlamenti többsége, ki tudja, mikor lesz működőképes kormány, azt viszont az új városvezetőség rögtön kijelentette, hogy ők nemigen kérnek az olimpiásdiból. A pályázó csapat ugyanakkor egyelőre rendíthetetlen: nem is kell nekik közpénz, maszek alapon megoldják.

Milánó: eredetileg Torinóval indultak párban, ám a 2006-os házigazda városirányítói az ősz elején közölték, mégsem kérnek az egészből, Rómából az új kormányzat szintén az üzente, ha akarja, Milánó oldja meg maga, tőlük egy eurócentre se számítsanak, sőt legjobb lenne, ha most szólnának a NOB-nak, hogy ennyi volt, kisztihand. Milánóban erre hisztérikusan reagáltak, hogy mennek tovább, egyedül, mert ők faszagyerekek.

Calgary: ez a legcikornyásabb sztori, alapvetően újból rendeznének 1988 után, csakhogy a központi kormányzat bejelentette, marad a régi formula (mint Vancouver 2010 esetében), azaz amennyit a város és Alberta állam az asztalra rak, még egyszer annyit hozzátesznek ők is. Ám az első kettő csupán annyit tudott kisajtolni magából, hogyha azt megduplázzák, még akkor is csekély 500 millió dollár hiányozna a tervezett büdzséből, úgyhogy először a kormányt kezdték lejmolni, majd a településre érkező NOB-vezetőket próbálták megpumpolni mondván, ezekben az ínséges időkben igazán elgondolkodhatnának az eredetileg megajánlott 925 millió dolláros hozzájárulás kiegészítésén. A NOB-osok gyorsan kontráztak, hogy baromira nem gondolkodnak el, nem bevallva leginkább azért, mert elég csinos precedenst teremtenének a jövőbeni házigazdáknál, hogy elég néhány krokodilkönny, és Lausanne-ból máris hozzád vágnak plusz néhány száz milliót. Ezek után a szervezőcsapat maga kérte, hogy a városi tanács „lője le” a pályázatot, amit meg is tett volna, ám a vonatkozó szabályok szerint a 8–7-es „kilövési engedély” nem jogerős, mert tíz szavazat kellett volna, úgyhogy a november 13-ra kiírt népszavazást megtartják –az eredmény legalábbis borítékolhatónak tetszik.

Vagyis néhány nap, és a NOB alighanem megint ott áll két maradék, erősen romos pályázattal. Magasabb körökben Stockholmot akarnák mindenképpen, mégiscsak Skandináviában dobog úgymond a téli sportok szíve, nagy kérdés, meddig bírja a svéd pályázói alakulat a hazai ellenszelet. Hozzátenném, eljutottunk oda, hogy a NOB lassan elkezd hasonlítani a „zongoraórát adok-veszek” apróhirdetést feladó úriemberre (lásd még: minden megoldás érdekel). Avagy nem kell itt már kompaktnak lenni, Stockholm például a jeges viadalok helyszíne lenne csupán, a komplett alpesi és északi szakág viadalait úgy 500 kilométerre rendeznék meg, a bob- és szánkóversenyeket meg egyenesen Lettországban mondván, bobpályát építsen az, akinek két anyja van. A NOB-nak már ez is teljesen jó, tényleg. Nem baj, ha kan is a galamb, csak tojjon.

Ugyanakkor a kiszivárgott információk szerint minden korábbi hagyománnyal szakítva elkezdtek vészforgatókönyveket írni: Buenos Airesben váratlanul emberi léptékűre sikerült az ifjúsági olimpia, ebből kiindulva nekiálltak győzködni az argentinokat, hogy gondolják meg, most az egyszer(?) egy tripla Axellel átugranák a szabályokat, határidőket, és berántanák őket utólag a versenybe. Jégsportokra alkalmas létesítményeik vannak, egy nem is olyan távoli környék szóba jöhet a síversenyekre, a bobosoknak meg kitalálnak valamit.

Amiből látszik, tényleg nagy a baj. Sikerült addig pumpálni az emberiség legnagyszerűbb találmányát – nyárit, télit egyaránt –, hogy az egyre növekvő igényeknek szinte képtelenség megfelelni, legalábbis olyan helyeken, ahol kényesek az üzleti tervek kiadási és bevételi oldalára. És itt már rég nem a létesítményekről, meg a NOB-tagok ötcsillagos hotelszobáiról és limuzinjairól van szó – a tévétársaságok például őrült létszámú csapatokkal és elképesztő áramigényekkel jönnek, a hatalmasra duzzadt sportolói és kísérői tömeg, valamint a médiahad logisztikája önmagában horrorisztikus kihívás, ha valahol nem dübörög az ingatlanpiac (London és Vancouver kivételével 2004 óta ez egyetlen házigazdáról sem volt elmondható), ott az olimpiai falu megépítése kidobott pénz, annak viszont elég sok.

A NOB is észlelte ezt, átpofoztak mindent, ami a kezük ügyébe került; Agenda 2020, aztán egy újabb reformcsomag Új norma néven – mindhiába. A svájci meg az osztrák szavazópolgárt valahogy nem hozza lázba az Agenda 2020. Pláne nem a hegyoldalba járó munkagépek és a várost elborító daruk látványa.

Szóval nincs kizárva, hogy egyre több lesz a szükségmegoldás (mint Buenos Aires utólagos berántása), egyre több lesz a duplázó (Párizs és Los Angeles éppenséggel triplázni készül, ugyebár), vagy egyre többször kell a kevésbé finnyás ázsiai rendezők felé venni az irányt (most ugye épp egy távol-keleti háromfejezetes közepén tartunk: Pjongcsang, Tokió, Peking – 2030-ra a koreaiak mozgolódnak). Földrészek közötti rotáció? Kompakt játékok? A NOB speciális igényei? Ugyan. Örüljünk, amíg egy lausanne-i irodában nem kezdenek olyan címmel kommünikét fogalmazni, hogy a „Következő olimpia érdeklődés hiányában elmarad.”

És ez csupán első olvasatra hat ironizálásnak.