Tisztelet a hősöknek – Thury Gábor publicisztikája

Ilyenkor, az 1956-os forradalom évfordulójának tájékán gyakran gondolok rá, hogyan is készültek sportolóink a melbourne-i játékokra. Az edzéseket megzavaró harci helyzetről, továbbá az olimpiai szereplésről számos dokumentum jelent meg a rendszerváltoztatás után – hangsúlyozom, a rendszerváltoztatás után –, mert addig a téma tabu volt. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az 1956-os forradalmat a Kádár-rendszer ellenforradalomnak keresztelte át, ami a rezsim saját optikáján nézve teljesen logikus volt, más kérdés, hogy az átlagemberek nagy többségének lelkébe a két hétig tartó események forradalomként égtek bele. Az esemény társadalmi legitimációját Nagy Imre 1989. június 16-i újratemetése hozta meg, az őt bitófa alá küldő Kádár sem élhette meg az 1990-es demokratikus választásokat. A történelmi és az erkölcsi igazságtétel fintora, hogy a Legfelső Bíróság Kádár halála napján rehabilitálta Nagy Imrét és társait.

Kádár alatt kimondani persze nem lehetett, hogy egy kis nemzet abban a két hétben élet-halál harcát vívta a nagy testvérrel, de ettől még tény marad. Titkon még a legelvakultabb rendszerpártiak is tisztában voltak ezzel, ha másból nem jöttek rá, a megtorlás kegyetlensége mindenképpen ezt sugallta. Az 1956 után s később egészen 1990-ig a Magyarországra vissza nem térő honfitársaink nem emigránsoknak minősültek, hanem disszidenseknek. Ezen a kifejezésen akkor fenn sem akadtunk, pedig lehetett volna, már csak azért is, mert amikor Lenin és a kommunista elvtársai nem „hazai pályán” hirdették az eszmét, hanem külföldön vártak a hazatérésre kedvező pillanatra, őket az elvbarátaik nem disszidenseknek nevezték, hanem emigránsoknak. A fogalomtár meghatározása szerint az emigráns politikai okokból hosszabb időre elhagyja az országát, de később haza kíván térni, míg a disszidens az anyaállam törvényeinek megsértésével, úti okmány nélkül távozik az országból, vagy törvényesen utazik ki, de nem tér vissza – gazdasági vagy politikai okok miatt. Világos: a Kádár-rendszer önkényesen úgy döntött, hogy az országot elhagyók nem tér(het)nek vissza, azt szemérmesen elhallgatta, hogy az okot a rezsim szolgáltatta, továbbá haza lehet térni, de akkor vállalni kell a retorziót.

Sportolóink a forradalom miatt csak késve utazhattak el az ötkarikás játékokra Prágából Melbourne-be, a tervezett október 28-i és 29-i dátumhoz képest egy hét csúszással. A program annyiban is változott, hogy a MÁV-dolgozók sztrájkja miatt olimpikonjaink végül nem vonattal indultak el, hanem Ikarus 55-ös autóbuszok vitték őket a magyar-csehszlovák határra, ahonnan még nem a csehszlovák főváros volt a célállomás, hanem a nem messze fekvő nymburki edzőtábor, mivel szomszéd vendéglátóink így tartották jobbnak, mondván, ne „exportáljuk” a forradalmat a fővárosukba. Végül sportolóink Prágából repültek a több mint tizenöt ezer kilométerre fekvő ausztráliai városba. Átvirrasztott éjszakákon át töprengtek azon, hogy vajon mi történik itthon, hogy örökre búcsút intsenek-e a magyar hazának vagy visszatérjenek a bizonytalanságba, mégis helytálltak a november 22. és december 8. között rendezett ötkarikás játékokon. Azt se feledjük, amíg sportolóink egy része azon törte a fejét, hogy a forradalmat eltipró Szovjetunió sportolóival kezet fogjon-e vagy sem, a magyar nemzettel szolidaritást vállaló Spanyolország, Hollandia és Svájc bojkottálta a játékokat, a Benelux állam már a helyszínen készülő versenyzőit olimpiai bizottságuk november 7-éntáviratban visszarendelte, sorsszerű, hogy az utolsó holland hazautazó, a tízpróbázó Eef Kamerbeek a megnyitó napján szállt fel a repülőgépre, és odafentről még látta, hogy az Olimpiai Stadionban kezdetét veszi a nyitó ceremónia… Nem mellékes tény, hogy az esemény 60. évfordulóján, 2016-ban Budapesten emlékkonferenciát rendeztek, amelyre eljött több, a játékokat a bojkott miatt kihagyó olimpikon is.

A magyar olimpikonok kilenc arany-, tíz ezüst és hét bronzérmet szereztek az 1956-os melbourne-i játékokon, ezt a teljesítményt manapság is repeső szívvel vennénk tudomásul. Mégis, a rendkívüli helyzetben aratott sikerek kapcsán – a forradalom és a melbourne-i olimpia fél évszázados évfordulóján – arra a kérdésre, hogy miképp hatottak a történelmi események, az ötkarikás játékok, továbbá az emigráció a magyar sport egészére, Köteles Erzsébet, a kéziszercsapattal aranyérmes, az összetett csapatversenyben második helyezett együttes tagja ezt a választ adta: „Melbourne a magyar sport Trianonja.” Bővebben kitért rá, hogy az anyaországból nem lehetett megakadályozni, hogy a patinás sportlap, a Sports Illustrated szervezésében számos sportolónk Amerikába utazzon. Akadt, persze, aki hazajött, de ahogyan az egykori kiváló tornász kifejtette, volt nagy bőgés a búcsúzkodásnál, mert előre látható volt, hogy aki az amerikai túrát választja, később vagy nem mer vagy nem tud hazatérni. Hozzátette, noha a Melbourne-ben tartózkodó sportvezető, Hegyi Gyula empatikusan viselkedett, s nem akart senkit sem kényszeríteni a hazatérésre, az itthoni politika részéről bölcsebb lett volna, ha rugalmasabban kezeli a helyzetet, mert akkor a kint lévők közül feltehetően idővel jó néhányan a hazatérést választják.

Magyar embernek Trianon említése szívbe markoló fájdalmat okoz, a helységnév a sportra vonatkoztatva plasztikus leképezését adta az 1956-os állapotoknak. Noha a sport esetében területi csonkításról nem beszélhetünk, nyilvánvaló volt, hogy Melbourne-ben az úszószámokban, stílszerűen fogalmazva, néhány aranyérem elúszott, hosszútávfutóink, akikről a Saturday Evening Post azt írta, akár három-négy első helyezésért is harcban lehetnek, az ismert körülmények hatására betliztek, a 10 000 méteren egyértelmű favoritnak tartott Iharos Sándor nem is utazott el az olimpia helyszínére. Negyvenen nem tértek haza a játékok után; voltak, akik aztán az óhazát választották, de legtöbbjük nagyrészt az Újvilágban, kisebb részben Ausztráliában teremtett új otthont magának. Otthont, de nem hazát. S noha futballistáink nem voltak ott az olimpián, az exodus az ő esetükben még drámaibb. Ha csak a számokat nézzük, egyes feltételezések szerint kétezer, mások szerint legalább tízezer(!) aktív labdarúgó hagyta el Magyarországot a forradalom utórezgéseként, s a sportág alapjaiban rendült meg. Nemcsak az Aranycsapat néhány tagját, Puskás Ferencet, Kocsis Sándort, Czibor Zoltánt sodorta el a forradalom vihara; a közvetlen utánpótlást jelentő, ez időszakban nyugaton túrázó ifjúsági válogatott játékosai december közepén a saját kezükbe vették sorsuk irányítását, sokan közülük emigráltak.

Az akkori sportemberek egy része, mint jó néhány honfitársuk, a szabadságot választotta – persze felvetődik a kérdés, milyen szabadság az, hogy mindenhová lehet utazni, csak éppen a szülőföldre nem –, többségük viszont hazatért a Kádár-világba, hogy mégiscsak Magyarországon éljen.

Több mint hat évtizeddel a forradalom után hasonló helyzetbe még belegondolni is képtelenség. Az akkori állapot szerencsére napjainkban értelmezhetetlen. Mégis azt mondom, tegyük fel magunknak a kérdést: hasonló szituációban mit tettünk volna az ő helyükben? A választ magunkban kell megtalálnunk, s aszerint tennünk, hogy – mondjuk –, hat évtized múlva az ítélkezők azt mondhassák rólunk, helyesen cselekedtünk. Nem könnyű feladat, annyi szent.

Ezért csak a tisztelet hangján szóljunk a melbourne-i olimpián részt vevő sportolókról. Az élőkről és a holtakról egyaránt.