Az oroszok spájza – Csurka Gergely publicisztikája

A WADA csak igyekezett megfelelni a régi jó hidegháborús szlogennek (még inkább egy múlt szeptemberi megállapodásnak), miszerint „Látogasson el a Szovjetunióba, mielőtt a Szovjetunió látogat el önhöz”. Szóval a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség emberei el akartak látogatni Moszkvába december végén, hogy – egy másik klasszikust kiforgatva – kivételesen ők nézzenek szét az oroszok spájzában, ám a vizit végül meghiúsult. Holott elvben ez lehetett volna egy közepes happy end egy nem túl épületes történet végén, hogy bebocsátást nyernek a moszkvai központi laborba, ahol magukhoz veszik a helyi számítógépeken tárolt adatokat, meg szabad kezet kapnak, hogy a frigókban tárolt vizeletminták között matassanak.

Aztán az egyezségben foglaltak ellenére december 31-ig mégsem sikerült bejutniuk a laborba, mert – és az indoklás tényleg a legszebb szovjet időket idézi – az általuk használni kívánt technika, amellyel a muszka adathordozókról leszívták volna az adatállományt, nem felelt meg az orosz törvényi előírásoknak. Aham. Lenovo jöhet, Toshiba talán, Apple nem. Jó, nyilván ez nem ilyen egyszerű, mégis elképesztő, hogy ezen az alapon hiúsult meg az olyannyira várt döntő lépés.

Merthogy a 2014 végén, 2015 elején kirobbant orosz doppingbotrány már eddig is elképesztő hullámokat vetett: Riót még épphogy megúszták, de Pjongcsangból már nemzetként kitiltották őket, atlétikában pedig évek óta csak egyéni engedélyekkel indulhatnak, Oroszországként nem. Negyedik éve megy a kötélhúzás, bár ez nem feltétlenül jó hasonlat, mert sosem lehet tudni, hogy például a WADA, de sokkal inkább a NOB a kötél melyik végét rángatja. A februári téli játékok idején még a túlsó térfélen tűnt fel a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, tavaly ősszel viszont már hiába kerestük volna ott, sőt, ha Thomas Bach évzáró-évindító gondolatait nézzük, azokból elég egyértelműen az olvasható ki, hogy a NOB elnöke szerint bűnhődtek eleget az oroszok, elismerték vétkeiket, a megoldás úton van, ideje lenne továbbhaladni.

Érdekes, hogy a WADA vezetői – költségvetésének a fele a NOB-tól érkezik – kísértetiesen hasonló szellemben nyilatkoztak, bár nekik nem volt annyira könnyű jó képet vágniuk a december végi mizériához, elvégre mégiscsak velük kötötték az oroszok a megállapodást. Craig Reedie elnök azonban amondó volt, hogy noha tényleg nem jött össze a december 31-i határidő betartása, és ez az irgumburgum minősített esete, viszont egy héttel később mégis mehetett a csapat (akkor már megfelelt a technika…?), szóval kis csúszással ugyan, de bejutottak abba az átkozott laborba, úgyhogy igazán lecsihadhatna most már mindenki.

Az angolszász érdekszféra – a kötél innenső vége, vasmarokkal tartva – persze szokás szerint hisztérikusan reagált: amikor szeptemberben a WADA újból megbízhatónak minősítette az Orosz Doppingellenes Ügynökséget (Rusada), már akkor elementáris felháborodás övezte a döntést, amerikaiak és britek versenyt köpködtek, a tisztán versenyzők elárulását emlegették, a WADA saját sportolói bizottságából tüntetőleg kilépett néhány tag, csinos kis fesztivál kerekedett, annyi szent. Akkor ugyebár azzal igyekeztek ellenérvelni Reedie-ék, hogy egyrészt az oroszok beismerték, szisztematikus doppingolás és mintahamisítás történt – azt természetesen nem, hogy emögött maga a kormányzat állna, bár az elhíresült, Rio előtt és után kiadott McLaren-jelentés egyértelműen erre utalt (mondjuk, elég félig ismerni az egykori sportminisztert, a számtalan egyéb ügyben is sáros Vitalij Mutykót, hogy az embernek még csak kétségei se legyenek…) –, másrészt megköttetett az egyezség, hogy a WADA év végéig bejut a laborba, és bármibe betekintést nyerhet. A WADA-vezér mindenkit azzal szerelt le, ezek után ő száz százalékig biztos abban, hogy az esztendő utolsó napjáig a kezükben lesz minden. Ehhez képest december 31-én az otthoni karácsonyi ajándékok mellett maximum egy orosz visszautasítás volt a kezükben a használni kívánt számítástechnikáról, más semmi.

Nyilván sohasem fog kiderülni, miért kellett ez az egy hét plusz orosz barátainknak, hiszen amit szeptembertől december végéig nem lehet kitakarítani egy számítógépes adatbázisból, azt hét bónusznap során már tán nem is érdemes. Illetve ahol annak idején ugyebár a legősibb módszerekkel, viszont nagyüzemben hamisították a doppingmintákat – kis ablakon adogatták ki-be a cuccot, koksztól hemzsegő pisi be, tiszta pisi szakasztott ugyanolyan pecsétes szalaggal vissza –, ott ugyan milyen állományt találhatnak a fagyasztóládákban? Eredetiket – értsd: doppingszert tartalmazó mintákat – nyilván csak azoktól, akik nem fizettek anno, vagy akiket odadobnak (leszálló ág, rendszer ellensége, nagypofájú, stb.), hogy hadd örvendjen a nyugati világ, amiért produkálnak néhány pozitív eredményt.

Mondjuk úgy, Európának ezen a felén mi kevésbé akadunk fenn ezen az egészen, negyven év alatt bőven hozzászoktunk, miként működik az orosz gépezet. Csak addig engednek, ameddig ők akarnak. Akkor válaszolnak, amikor ők akarnak. Olyan eszközöket használnak, amik nekik tetszenek, és ebbe bármi és akármi beleérthető. Lásd még a régi vicc poénját a téren játszó gyerekeket megfeddő Vlagyimir Iljicsről: „Rendes elvtárs ez a Lenin, agyon is lövethette volna őket.” Angolszászék ezt nem értik. Hogy – kis túlzással persze – az oroszoknál már annak örülni illik, ha a kapuból csupán visszafordítanak, és nem lőnek rád miheztartás végett.

Még egyszer: ez költői kép, ugyanakkor nálunk is bőven élnek még, akiknek ehhez nem kell külön lábjegyzetet fűzni magyarázatként. Nyugaton viszont hajlamosak azt hinni, hogy ha ők, a Cambridge-ben végzettek kötnek egy megállapodást iksz szöveggel, akkor azt a másik fél is ugyanazon erkölcsi és etikai normák szerint fogja olvasni és alkalmazni, mintha ott is csupa Cambridge-ben doktorált és mindennapjait az angolszász kultúrkörben alapvetőnek tekintett értékrend szerint élő ember tevékenykedne.

Pedig nem.

Az oroszok úgy vannak vele, hogy kaptatok tavaly szeptemberben egy beismerést, kis késéssel a laborba is bejöhettek, ezt akartátok, örüljetek, ne hisztériázzatok.

Mindezt azért csinálják így, hogy éreztessék: azért ők még tényezők itt is. Mert egyébként azok. Aki kicsit is jártas a nemzetközi sportberkekben, tisztában van vele, hogy most, amikor a kevésbé piacképes sportágakban egyre nehezebb normális, az adott nemzetközi szövetség egyre növekvő igényeit bármikor kielégíteni képes rendezőt találni, az oroszok jelentik az egyik legbiztosabb menekülési útvonalat. Ha van egy junior-vb-d, Eb-d, olimpiai selejteződ, BL-döntőd, kongresszusod, amelyre túl sokan nem lesznek kíváncsiak sem a helyszínen, sem a tévé előtt, viszont már úgy hozzászokott minden sportági vezető és bíró az ötcsillagos hotelhez, gazdag VIP-büféhez, élő streamhez, szóval kiadás van vele, bevétel meg alig, és a Lajtán túl senki sem akarja ezt az egészet, akkor mindig fel tudod hívni az oroszokat, hogy ugyan nem akarják-e megrendezni, és ők általában azt mondják, da, belefér. (Globálisan Kína a másik bármikor bevethető házigazda, továbbá Katar és az Emírségek meg újabban az azeriek is.) Cserébe persze néha a zsírosabb falatokból is kérnek, azaz elvisznek téli olimpiát, foci-vb-t, úszó-vb-t, azonban pont a kisebb, a sportágak szempontjából nem elhagyható események felkarolásával vívták ki a különféle szövetségekben azt a rangot, hogy a csendes többség valóban csendes többségként viselkedik, és nem csahol együtt az amcsikkal és a britekkel a WADA-balhék kapcsán. És mivel ezen szövetségek képviselői adják a NOB-tagság jelentős részét, az alanyi jogon megválasztott tagok meg szintén elég jól tájékozottak a sportpolitikában, Bach mester is abszolúte az ügy békés elsimításában érdekelt. Gondolom, így sem volt könnyű anno eladni kebelbarátjának, Putyin elnöknek a pjongcsangi tiltást, jóllehet így is a lehető legszebben volt becsomagolva, hiszen azért aranyat nyerhettek az oroszok, csak nem volt Himnusz, meg felfelé kúszó zászló, azt viszont otthon be lehetett pótolni, és attól a siker siker maradt.

Ráadásul ma már, amikor minden mindennel összefügg, és senki sem válogat az eszközökben, az is bőven sejthető, hogy az oroszellenes harsánykodás hangerejének feltekerését a nagypolitika sem ellenzi, sőt – elvégre ez elég jó mellékcsataterep a nagy medve gyengítésére. Arról nem is szólva, hogy a legkidagadóbb nyaki ütőerekkel ordibáló amerikaiak ilyenkor rendszeresen elfeledkeznek arról, hogy azért az orosz bili kiborulásáig éppenséggel a kaliforniai Balco/THG-botrány és Lance Armstrong kokszkirálysága számított a doppinghistória két legütősebb ügyének (most azt ne is említsük, hogy a profi ligák mennyire WADA-kompatibilisek, lásd még: szteroidmentes sport kontra NFL-falemberek a támadóegységben).

Ami az egészből a sportvilágra nézve a leginkább aggasztó: mindegy, hogy az óceán melyik partján robbant ki a három legnagyobb doppingbalhé (THG, Armstrong, Rusada) – egyik rendszer sem pozitív minták miatt dőlt meg, hanem mert valaki borított belülről. Ettől még persze hihetünk az összes ideánkban, beleértve az ellenőrzés hatékonyságát és a doppingügyek (sport)politikától független kezelését.