Tanár úr, kérem! – Vincze András publicisztikája

A múltkoriban egy újságíróiskolás sráctól kaptam a kérdést, gyerekként ki volt a példaképem, ki volt, aki végérvényesen a sport felé lökött.

Sokat nem kellett gondolkodnom a válaszon, bár amit mondtam, enyhén szólva is meglepte a faggatózót, ugyanis a név, amelyet megemlítettem, az elmúlt évtizedek sodrásában tökéletesen semmitmondó.

Carvuldzsiev Iván.

Kicsoda?? – érkezett kapásból a hitetlenkedő visszakérdezés, s a velem szemben ülő ifjún láttam, milyen kétségbeesetten pörgeti az agyát, hogy az említett „Ivánkicsodátis...” valahogy megtalálja emléklexikonának valamelyik polcán; vajon labdarúgó, kosárlabdázó, atléta, úszó, öttusázó – ki lehetett ez az ember, vagy csupán beugratás ez az egész, és ilyen sportoló nem is volt?

Carvuldzsiev Iván – mondtam ismét a nevet, s láttam, kissé kedvetlenül írja le az újra hallott és így már jegyzetelésileg is használható információt, s biztos vagyok abban, hogy az 1966-ban született „interjúalanyától” sportügyileg ennél frappánsabb válaszra, mi több, nagyobb névre számított. Persze, mondhattam volna – és most csak hasra ütésszerűen említek néhányat gyerek- és ifjúkorom száz, sőt ezer ásza közül – Balczó Andrást, Kajdi Jánost, Gedó Györgyöt, Nyilasi Tibort, Törőcsik Andrást, Détári Lajost, Faragó Tamást, Wichmann Tamást, Karsai Lászlót, s mondhattam volna azt is, hogy a szobám fala az újságok címlapjain szereplő világsztár sportolókkal volt kitapétázva, s ez hajdanán még igaz is lett volna (ám fájdalom, akkor még senki nem kérdezett tőlem olyat, hogy beszéljek a sportbéli példaképről, s ráadásul ezt le is írja egy diáklapba), de kicsivel ötven felett már mást tartok fontosnak példaképügyileg.

Éppenséggel bizonyos Carvuldzsiev Ivánt.

Ám hogy a válasz ne legyen ennyire torzó, nekiálltam megmagyarázni: általános iskolai testnevelő tanáromról van szó, aki Bulgáriából Magyarországra nősült, magyar állampolgár lett, s a nyelvünket sajátos zengéssel beszélve igyekezett mindent megtenni azért, hogy a IX. kerületi, cseppet sem kezes (sőt!) srácokkal megszerettesse mindazt, ami labda, futás, ugrás, elrugaszkodás, mászás, dobás, fejelés, védés. Öt éven át foglalkozott velünk, és ily rövidke idő alatt alapozta meg aztán megannyi sportmániássá lett fiatal életútját.

A történethez hozzátartozik, hogy anno a franzstadti iskolák, s különösképpen a „Mester hatvanhét”, valamint a Telepy utcai, ontották a tehetségeket, előbbi suli a kézilabdapályák betonjára és salakjára adott talentumokat, utóbbi pedig a kidolgozott felsőtestű tornászokat és atlétákat juttatta el a magyar sport kebelére, míg a történetünkben szereplő Lenhossék utcai oskola amolyan mindenes volt, a röp-, kosárlabda és a labdarúgás gyarapodott labdaügyes kölkökkel.

Képzésünk nagyon egyszerű volt: Iván bá minden nap leparancsolt minket a cseppet sem szabványos tornaterembe (ja, hogy ne feledjem, azokban az időkben szombaton is volt tanítás), a régi bérházak némelyikében kicsit nagyobb volt a nappali, mint a Lenhossékban a linóleum borítású pálya, és – szó szerint – tanított bennünket. Sportolni. Ha röplabdáztunk, óriási türelemmel sulykolta, hogyan szerváljunk, hogyan fogadjunk, hogyan adjunk fel; ha kézilabdaedzést tartott, szinte minden lépéshez odaigazította a lábunkat, s olykor szabócentivel méricskélte, miként tartjuk a karunkat, vállunkat a dobásoknál; ha futballoztunk, a pályán köztünk futva magyarázott („Vincsé – megjegyzem: a Vincsé voltam én – , té kiadod labda a Péklőnek bálrá, a Péklő pedig kipásszoljá a Gyurkónak... Péklő, Péklő, ha nem te csinálod, amit beszél én neked, akkor... Péklő, te tőlem seggberúgást kapol!”), szóval nem volt olyan pillanat, amikor ne azon fáradozott volna, hogy az összevissza alkatú és személyiségű srácokat valahogy csapatba terelje.

Ha győztünk, sírt.

Ha kikaptunk, sírt.

S a könnyeit mi sohasem nevettük ki – pedig, mondom, ez a környék a Ferencváros utcagyerek bugyra volt akkoriban, volt olyan srác, aki egész évben be nem tette a lábát a matekórára, mert újságot árult, de a tesiórákra, az edzésekre mindig lejött, s bár Iván bá megeskette, hogy iskolába is jár majd rendesen, ám ez ügyben az öreg képtelen volt célt érni –, mert ő így tanított bennünket szívből játszani.
S mikor vettem észre, hogy mit csipegettem össze az általános iskolai testnevelés órákon?

Akkor, amikor a zöld-fehérek legendás kölyökedzője, Rózsa Lajos a fekete salakos Somfa közi futballpályán azt mondta, fiam, irány a középpálya.

Akkor, amikor a Fradiban Székely Éva és Balási Péter, majd Tumpek György úszóedzésein fejest kellett ugrani a vízbe, s leúszni a napi penzumot.

Akkor, amikor eldöntöttem, hogy márpedig kosárlabdázó leszek a Csepelben.

S aztán a bolgár testnevelőnek hála, minden BLSZ-meccsen, mindegyik újságíró-válogatottas foci alkalmával kiderült, hogy a sport olyan, mint az anyatej.

Megerősít, szó szerint emberré tesz.

A hatvanas évek közepén született generációnak a mai napig talán az a legcsodálatosabb képessége, hogy a legtöbbünk sportmindenttudó (a pályákon legalábbis biztosan), vagyis nem jön zavarba, ha a kosárpalánkon feszülő gyűrűbe kell bedobni a labdát, ha a strandok röplabdapályáin be kell állni egy-egy szettre, a lábtenisszel sem lesz nagy gondja, ezen kívül tud úszni, tud futni – tehát a vérünkben van mindaz, amit a sportpályákon tenni lehet.

Mert valaki megtanított bennünket – sportolni.

Vérzik is a szívem, amikor a gyerekeink példájával szembesülök, mégpedig a következőképpen:

„– Mi volt ma a suliban, kisfiam?
– Semmi...
– Mit csináltatok a tesiórán?
– Semmit.
– Na!
– Tényleg semmit, tanulhattunk a matekra.”

S ennek a világnak ez az egyik legnagyobb baja. Hogy a mindennapos testnevelés leértékelődött, s ez a fene nagy „digitalizmus”, valamint a „mindentjobbantudásra” való kényszer lyukasórává silányította a sporttal eltölthető negyvenöt percet. Nem véletlenül hallani a panaszt, hogy az új korban eltűntek az ösztönös tehetségek, az sem lehet véletlen, hogy éppen a labdajátékokban nincs már meg az a virtus, ami a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években vitte, lendítette, repítette a a magyar sportot.

Mert, hogy ne feledjem, az egy szem vasárnapi szabadnap (ugyebár néhány sorral fentebb említettem, hogy szombaton is volt tanítás, igaz, akkor délben kicsengették az utolsó órát) azzal telt, hogy meccsre, versenyre is lehetett menni. A kerületi iskolai bajnokságokban minden héten más és más sportágban volt valami megméretés – mai ésszel fel nem tudom fogni, hogyan fért bele annyi minden egy napba, főleg, hogy mostanában olyan érzésem van, mintha kurtább lenne a huszonnégy óra, csak rohanunk, s valami prés nyomja össze az életünket, mert se nekünk, se a gyerekeinknek szinte semmire sincs ideje.

Furán hangzik, de mi annak idején megtanulhattuk az edzettséget (is). Jól is jött az életben, most immár erősen őszülő halántékkal is jól érezzük magunkat attól, hogy képesek vagyunk labdát rúgni, dobni, elkapni, talán kicsivel jobban is, mint a jócskán mögöttünk felnövő generáció.

No, de lassan itt a mese vége: öreg testnevelő tanáromról később már nem hallottam, idővel nyilván az ő emlékezetében is elkopott a mi kölyökkori arcunk; semmit sem tudok arról, merre és hová vetette aztán az élet Carvuldzsiev Ivánt, viszont mostanában egyre többször eszembe jut, talán van olyan srác is széles e hazában, aki éppen az öreg sportimádó hagyatékával jutott el odáig, hogy nagy versenyeken állhatott dobogóra, kiélezett meccseken szerzett győztes gólt. Abban viszont biztos vagyok, hogy száz és száz, de lehet, hogy ezer és ezer magyar ember a mai napig azzal a tudással és szeretettel ér a labdához, ragad ütőt vagy evezőt, amire az alapokat egy aprócska tornateremben szerezte meg, s ők is úgy érzik, életük egyik legnagyobb kincse nem más, mint a sportrajongás – ugye…?