Kütyün innen és túl – Deák Zsigmond publicisztikája

A nosztalgia nagy úr, főképp annak, akinek van mire emlékeznie, de kérem, fiatalabb olvasóink e felütés ellenére se kattintsanak azonnal tovább, hiszen csak részben réved a múltba ez az írás, szándéka szerint lenne mondanivalója a mának is. Egyszerűen annyi történt, hogy néhány napja élvezettel olvastam Vincze András kollégám sorait ugyanezeken a hasábokon a nagyszüleinél töltött heteiről-hónapjairól, a részben kényszerűen egészséges ételekről, életmódról. Ennek hatására jómagam szintén visszarepültem vagy négy évtizedet a gyerekkoromba, azon belül is a nyári szünidőbe. A kajákat most kihagyom (bár a nagymamámtól kapott „fejedelmi” édesség, a Diána sósborszesszel átitatott cukor ízét itt érzem a számban), maradnék annál, hogy milyen sportszerű életmódot folytattam, folytattunk.

Szóval, a csillaghegyi mamánál – jelzője természetesen a lakhelyét jelöli, a másik, anyai nagyszülőm hasonló megfontolásból a mágocsi jelzőt kapta – fociztam, bicikliztem és olvastam (ezenkívül füvet szedtem a nyulaknak, és templomba mentem a mamával). Most persze a hasonló emlékekkel bíró kortársaim joggal vethetik fel, hogy ugyan mi mást tettem volna? Mindenki ezt csinálta. Ritkán jártak arra autók, pedig Budapesten voltunk, nyugodtam rúghattuk a bőrt (akarom mondani gumit) az utcán, ha meg épp nem volt szabad szomszéd gyerek, a már nyolcvan felett járó nagyim passzolgatott velem. Ugyan mondtam neki, hogy elég lassan adja vissza a labdát, erre ő az utánozhatatlan szelídségével és derűjével azt válaszolta, ne haragudjak, de ennyi idősen valószínűleg én is hasonló sebességgel passzolok majd az unokámnak. Hát, nem tudom, megérem-e, de legyen igaza a majdnem száz évet élt csillaghegyi mamámnak!

Aztán előfordult, a lőrinci keresztmamához csaptak ki sokat dolgozó szüleim – ő a mágocsi mama húga volt, anyukám keresztanyja –, s nem fogják elhinni, mit csináltam: fociztam, bicikliztem és olvastam. Utóbbit elősegítette egy szokványosnak mondható (bal)eset az első és második osztály közötti nyári szünetben, a mackónadrágom szára beleakadt a kerékpár küllőibe, amikor versenyeztünk a környékbeli kölykökkel, és óriásit pereceltem. A sérülések miatt egy időre hanyagolnom kellett a testmozgást, ez alatt kiültem a tornácra, és elolvastam az Egri csillagokat. Aztán a gyógyulást követően irány újra a pestszentlőrinci utca pora (aszfalt nem volt persze még). Ha a keresztmama kicsit le akart higgasztani, kisétáltunk a néhány percre lévő temetőbe a mágocsi mamám sírjához.

Ha már Mágocs... A Csongrád megyei Nagymágocson is rendszeresen időztem nyaranta a rokonoknál a szokásosnak mondható tevékenységekkel: foci, bicaj, valamivel kevesebb olvasás, viszont új elemként pecázás. Másod-unokatestvéremmel, Attilával és apukájával, Józsival hajnalban kitekertünk a falu határában csordogáló patakhoz, belógattuk a madzagot, s már haraptak is a kárászok! Talán ennyi idő elteltével elárulhatom, s nem büntet meg utólag a természetvédelmi felügyelőség, hogy egyszer egy csíkhalat is zsákmányoltunk, ami amennyire finom (nincs benne szálka, a húsa szinte egyben lejön a gerincéről), annyira védett, mi viszont visszadobás helyett jóízűen elfogyasztottuk, miután Ángyika otthon kisütötte.

Amikor nagyobb lettem, s elkezdtem versenyszerűen sportolni, ezek a jó kis programok kiegészültek az edzőtáborokkal. Frissebb tapasztalatból is tudom – hiszen a gyermekeim szintén sportolnak –, ahogy annak idején nem velem volt, most sem velük van a gond, illetve azzal, hogy mit csináljanak a szabadidejükben, a vakációban, amikor mi, a szüleik dolgozunk. A kajak-kenu ráadásul nyári sport, a felkészülés-verseny ütem folyamatos ezekben a hónapokban, három gyerekből ketten végignyomják a meleg évszakot, s a legkisebb lányka aerobikos nyári szünete sem hosszú, akkorra próbáljuk időzíteni a családi nyaralást.

Csillaghegyi, lőrinci, mágocsi mama már rég nincs, van viszont világháló, okostelefon, tablet, ezt azért említem, mert a mai gyerekek nagyszülőknél, rokonoknál töltött idejét már nem feltétlenül a focizás és a biciklizés tölti ki egy kis olvasással megspékelve, hanem inkább a „lógás a neten”. S még csak megkövezni sem lehet őket érte, ez olyan adottság – valahol az áldás és az átok között fél-úton –, amivel együtt kell élni. A lényeget abban látom, hogy ha nem mennek maguktól, valahogy mégis ki kell őket csalni a szabadba mozogni. Épp a hétvégén jártak nálunk rokonok, további három gyerkőccel, s délután az ebédet ledolgozandó a téli napsütésbe invitáltuk őket mi, felnőttek. Nem könnyen, de ráálltak, lett belőle az udvaron egy jó kis foci meg röpi a félig leeresztett, még az ősszel „kint ragadt” labdákkal, utána mindjárt jobban esett bent újra átmelegedni és társasjátékba fogni.

Hétköznapi történetnek tetszik, nincs is benne semmi fakszni, épp csak arra utalok, hogy a mi korosztályunknak jelentős a szerepe és a felelőssége egyrészt gyakorló szülőként, másrészt a „kütyümentes” éra élő mementóiként. Talán nem érezzük át, de történelmi generáció a miénk, az összekötő kapocs az internet előtti és utáni ember között. A hosszú távú kutatások értelemszerűen még hiányoznak, de egyre több adat kerül felszínre az agyműködésünk, a mozgásszerveink megváltozásáról, a társadalmi viszonyok, emberi kapcsolatok átalakulását pedig magunk is tapasztaljuk – lásd a beszélgetés vagy épp az egymás szemébe nézés eltűnését. Ám maradiak sem lehetünk, ha tiltjuk és tűzzel-vassal irtjuk a telefonozást, akkor nem haladunk a korral, s nehéz helyzetbe hozzuk gyerekünket a társai előtt, ráadásul a célunkat, az egészséges életmód, a sport és a modernitás összehangolását sem érjük el, inkább ellenállást csiholunk vele.

A legtöbb emberből nem válik élsportoló, de főképp gyermekkorban megszerettethető vele a mozgás annyira, hogy felnőttként se hagyjon fel vele. Ez például ellentétes az előző korosztályok viselkedési mintájával, a lurkóként tapasztalt foci, bicaj, olvasás hármasból később legfeljebb utóbbi maradt meg vagy az sem. Manapság viszont – részben talán a mozgás- szegény életmód ellentételezéseként – egyre szélesedő társadalmi rétegben reneszánszát éli a felnőttkori sport, immár nem az előző rendszerben megfogalmazott mozgalmi és erőltetett érzetet keltő tömegsport tipizálással, hanem szabadidős vagy rekreációs jelzővel, jelleggel. Ráadásul jelentős kereskedelmi háttér, piac épül rá, ezt tekinthetjük a kapitalizmus természetének.

A sport passzív szeretete, a szurkolás szerencsére korokon átívelő, de az információszerzés teljesen átalakult. Régen ki kellett menni a meccsre, versenyre, ha ez nem sikerült, másnap el lehetett olvasni az újságban, ha megírta egyáltalán. (Puskásról, Kubaláról és a többi „disszidensről” egy sor sem jelenhetett meg annak idején, a hatvanas években, pedig a világ legjobbjai voltak a világ legjobb csapataiban). Sosem felejtem el, amikor 1992 augusztusában – tehát nem az őskorban, de még a mobiltelefon és az internet térhódítása előtt – egyetemi barátaimmal egy hónapos európai vonattúrán (Interrail) vettünk részt. Hetente vasárnaponként hívtuk fel az anyukámat a kontinens tetszőleges pontjáról egy fülkéből, egyrészt, hogy megnyugtassuk, jól vagyunk (ezt az információt ő „terítette” a többi szülő között), másrészt, hogy a labdarúgó NB I szombati eredményeit beolvashassa nekünk.

„Hogy vagytok, kisfiam? – Minden rendben, anya, de mit játszott a Fradi? – Várjál, elkérem apádtól a Sportot. Nyert egy nullára a Békéscsaba ellen. Most hol jártok? – Londonban, de ki rúgta a gólt? – Valami Kvaszta. – És a többi eredmény? – Mindjárt olvasom (...) – Köszi, anya, elfogy az érménk, leteszem, jövő vasárnap jelentkezem valahonnan, a Sportot ne felejtsd el odakészíteni! – Persze, drágám, vigyázzatok magatokra!”

Ezt azért nehéz elmagyarázni a mai gyerekeknek, s lassan már a felnőtteknek is, amikor a földkerekség tetszőleges pontjáról minden egyes hírmorzsát másodpercek alatt meg lehet szerezni egy telefonnal a kézben, így a futball NB I eredményeit is. Viszont a technikai, technológiai fejlődés, az információrobbanás ellenére egészségesen élni, sportolni, mozogni senki sem tud és senki sem fog helyettünk, akárhány évesek vagyunk és akármennyit nosztalgiázunk.