Sóskát ettél már? – Vincze András publicisztikája

Lehet, sokak számára nem lesz annyira izgalmas ez a téma (életmód), mint ha az ember a futball örömeiről, netán bánatairól írná le a gondolatait, de arra gondoltam, néha érdemes kikacsintani a labdán túli világra is. Egyre gyakrabban szembesülök ugyanis azzal, hogy miközben szinte oda sem figyelünk a körülöttünk lévő zajongásra, ilyen-olyan módon mégis hatással vannak ránk az elsősorban a hallható, látható tartományunkban lévő reklámszövegek, amelyek meghökkentő módon képesek befolyásolni életvitelünket. Még gyerekfejjel (hetvenes évek) egy sárguló, agyonlapozott mesekönyv volt az egyik kedvencem, Május 35 volt a címe, s bár a szerző, Erich Kästner – akit ma már a német felvilágosodás dédunokájaként emlegetnek világszerte ismert és népszerű művei kapcsán – 1930 tájékán írta, a történetfolyam meglepő módon telibe találja mai világunkat; a könyv egyik fejezetében például kórosan elhízott emberek közlekednek guruló ágyakon, s annyira lusták, hogy finomabbnál finomabb ételek ízét és kalóriáját tartalmazó pirulákat nyomnak le a torkukon.

Nos, a magam története ennél a pontnál kezdődhet el...

Hajdanán bizony elő-előfordult, hogy nagyanyámnak és nagyapámnak kétszer is meg kellett gondolnia, miből főzi meg a nyári ebédet. A nyugdíj nem engedte a dőzsölést, maguknak kellett előteremteniük az éhes szájba való étkeket – lehetőleg naponta háromszor, de mivel a gyerekre (rám) is vigyáztak, mindig volt fölös energiaigény vajas vagy zsíros kenyérre is. Apró emberként az iskolai szünetek hosszú hetei során ott sürgölődtem körülöttük a konyhában – a két öreg mély egyetértésben tett-vett reggeltől estig a picinyke balatoni házban –, s ha nem figyeltek, hát elcsentem a zöldséglevesbe gyúrt apró, még nyers tésztanudliból egyet-egyet. A levesbe valók közül szinte minden ott termett a konyhakertben, úgyhogy a kevéske pénz helyett főző- és kertésztudományukat használták a nagyszülők, főleg úgy, hogy nyitrai és kabai anyjuk, apjuk tanítása révén tudták minden növényről, virágról, hogyan főzzék ételhez, italhoz vagy kotyvasszák akár gyógyításhoz. Mondjuk akkoriban a betegség is messzebb kerülte el ezt a világot – hol volt azokon a nyarakon az egyre többünket egyre inkább gyötrő allergia, hol volt parlagfű?! –, akkoriban mintha kevesebbet panaszkodtak volna fejfájásra, a gyerekféle pedig annyit rohangált s rúgta a gumilabdát a poros utcán, vagy bözsgött a magyar tenger vizében, hogy ideje sem volt ágynak dőlni, legfeljebb akkor, amikor felébredtek a csillagok az éjfekete nyári égen.

Éltünk.

A magunk erejéből, s ha aznap a sorsunk kicsit szűkebbre vonta a markát, segített a lelemény. Mint amikor nagyanyám egy esős nap délelőttjén kézen fogott, de nem vitt messzire, csak a szomszédos aprócska rétre, ott pedig a tenyerembe nyomta egy testes bádogvödör fülét, majd rámutatott néhány zöld, hegyes végbe forduló levélre: „Kisfiam, ez a vadsóska, ebből lesz a mai ebédünk”. Szépen megszedtük a vödröt, szatyrot, hogy aztán néhány órával később ebből a zöld halomból legyen három főre fejedelmi étek – olyan jót tán azóta sem ettem.

Az elmúlt évtizedek sodrásában már sóskát se nagyon – elfeledett főzelék lett ez a mai világban, a nemszeretem savanykás íze miatt. Nagyanyám akkoriban még azt is megtanította, hogy azért megy az ember eső után a rétre vadsóskát szedni, mert a természet könnye már kellemesen pikánssá enyhíti a növény jellegzetes keserűségét.

Finom (volt), na!

Ezek a napfényben fürdő, esőben illatozó nyarak is eszembe jutottak a minap, amikor kinyílt a fülem a rádiót hallgatva, s mellbe vágott az egyik reklám szövege, amelyben a téli fásultságára panaszkodó sírós hangú hölgy a barátnőjétől arra kap biztatást, hogy vásároljon természetes kivonatokat is tartalmazó kedélyjavító pirulát. Ezek után még jobban próbáltam fülelni, kinyitni a szememet, s rádöbbentem, milyen vastag burokba zár bennünket ez a mindennap mantrázott kémia, hogy ne tüsszentsünk, ne görnyedjünk, ne szorongjunk, ne puffadjunk (ismerős ugye a hadarás, hogy „akockázatokrólésmellékhatásokrólkérdezzemegkezelőorvosátgyógyszerészét”?) – szóval nekünk már nemigen van lehetőségünk rétre menni, így azon se nagyon csodálkoznék, ha most kiderülne, a szemünk előtt nőtt fel a generáció, amelynek tagjai nem is tudják, mi füvön terem a sóska... Legfeljebb hatóanyag formájában ismert, ugyanis kiváló immunerősítő, márpedig most, az atomkor és a mátrixvilág összeolvadásakor ez olyan szóösszetétel, ami varázserővel bír a karosszékbe, tévékészülék és monitor elé kényszerített ember számára; íme, egy kevés vízzel lenyelhető bogyó, pirula, kapszula, és máris fittek, energikusak vagyunk.

Vajon meddig?

Kicsit szégyellem is magam, mert hiába minden kapaszkodásom a múlt emlékeibe, s papolok ezeken a hasábokon a sportos, egészséges életmódról – ráadásul megvan az a személyes kincsem is, hogy még érzem a nyelvemen a gyerekkoromban szedett vadsóska ízét –, minden ilyen erőfeszítés ellenére képtelen vagyok kikerülni a jelen csábítását. Ha futni megyek, a hosszú távok során csak feltépem a féltenyérnyi műanyag tubusba zárt energiazseléket, s kéjesen szürcsölöm ki az alma-, vörösáfonya-, sóskaramell- vagy duplakoffein-ízű szmötyiket (darabja majd' hétszáz forint, úgyhogy jöhetnek nekem a marketingszöveggel, hogy a futás a világ legolcsóbb sportja, a két levegővétel közötti nyelés között ez a tétel a feje tetejére áll), mert én is hiszek abban, hogy ettől a „valamitől” új erőre kapok.

Ugyanakkor felfedeztem valamit, ami reménykedéssel tölt el. Ha nehezen is, de február közepére elolvadt a hó, a jég a budai hegyekben, eljött tehát a remek alkalom arra, hogy a december vége óta szinte járhatatlan ösvényeket újra felfedezzem azzal a bizakodással, hogy a sár elegendő visszatartó erőt jelent a kirándulóknak, így a hármashatár-hegyi, János-hegyi erdőket szinte teljes magányban lehet befutni. Hála az égnek, csalódnom kellett ebben a reményemben. Amennyire trend manapság lecövekelni a számítógép monitora előtt, ugyanennek a fordítottja is igaz, ugyanis egyre inkább divat – illetve nem, nem is a divat, hanem inkább az igény az idevaló kifejezés – elindulni a szabadba, kihívást keresni, úgyhogy a legnagyobb meghökkenésemre szlalomozni kellett a Erzsébet-kilátó és a Szent Mihály-szikla között vezető (amúgy nagyszerűen felújított s karbantartott) erdei úton a nordic walkingozó vagy túrabakancsban caplató erdőjárók között-mellett. Márpedig ha a fővárosközeli természet még a kevésbé komfortos napokon is ennyire csábító, akkor (talán még) nem veszett el a világunk.

Ez az idill akkor ér véget, amikor az ember megkezdi a leereszkedést az urbánus tájékra, mert ahogy közeledik a főváros szívéhez, azzal egyenes arányban nőnek a hirdetőtáblák, a rajtuk látható csábítások: vitaminok, multivitaminok színpompás dobozai kelletik magukat, tessék minket megkóstolni. Persze nem szeretnék szemellenzős lenni, s csak az egyik végletet látni, hiszen tudom, rengeteg embernek segítenek a természetes összetevőkből álló pirulák, mégis elgondolkodtató, hogyan vagyunk képesek konzerválni magunkat pusztán a kényelem, a modern világ kínálta étrend-, illetve egészségkiegészítők által.

Szóval, néha szívesen megkérdezném: sóskát ettél már?

Félek azonban, hogy fel sem tűnik, de azokat a zöld, hegyes leveleket ma már inkább lábbal tapossuk...