Maga az élet – Ballai Attila publicisztikája

Az NSO olvasói szavaztak a világ legjobb sportfilmjeiről, több mint 1300 vélemény alapján alakult ki a lista. Bevallom, nem láttam a legjobb tízbe jutó mindegyik alkotást, de sport- és mozirajongóként hiszem, hogy ilyen minta csak megalapozott ítéletet hozhat. Mégis engedtessék meg egy szelíden határozott magánvélemény: számomra minden idők legjobb, örökre felülmúlhatatlan sportjátékfilmje a brit Tűzszekerek. Ettől még érthető, ha nem jutott neki hely az első tízben sem; 1981-ben készült, nem vetítik naponta, még hetente, havonta sem, a fiatalabb nemzedék tagjai – akik, gondolom, a voksolók jelentős részét alkotják – talán nem is hallottak róla. Ezért, ha tehetik, már ma délelőtt keressenek rá a neten (eredeti címe Chariots of Fire), és bearanyozzák a vasárnapjukat. További hozadékként megtudhatják, milyen az igazi, klasszikus bajnok. Aki mindent belead a sportba, de mindenét sohasem adná oda érte. Mert elsősorban embernek kell lenni.

Ama bizonyos Eric Liddell, az 1924-es párizsi olimpia győztese az volt, a legkiválóbb fajtából. (A másik főszereplő, Harold Abrahams is, de az ő története és alakja kicsit halványabb, „csak” olyan millióból egy típus.) Négyszáz méteres síkfutásban nyert, sprinter létére. Kedvenc távján, százon viszont nem indulhatott, mert nem engedte skót misszionárius lelke; a százas előselejtezőt vasárnap rendezték, és ő, aki Isten dicsőségéért futott, nem tehette ezt a megszentelt pihenőnapon. Ezért kicsit saját magával, de főleg környezetével, a brit csapat vezetőivel viaskodva, minden nyomásnak ellenállt. Hiába volt favorit százon, kijelentette: „Isten parancsa előbbre való, mint a haza dicsősége. Vasárnap nem futok.” Majdnem kegyvesztetté vált, de végül találtak egy kompromisszumot, 400-ra nevezték be. A rajt előtti pillanatokban egy amerikai masszőr egy darabka papírt csúsztatott a kezébe, ezzel a szöveggel: „Mert akik engem tisztelnek, azoknak tisztességet szerzek.” Liddell az igétől is hajtva, a számára szokatlan távon világcsúccsal diadalmaskodott. Az utolsó kétszáz méteren már csak a szíve vitte – egészen az olimpiai dobogó tetejére.

Papírforma volt, hogy a mű az 1982-es Oscar-gálán megkapta a legjobb film díját, mint ahogyan a legjobb filmzenéét is – most, e sorok írásakor is akaratlanul Vangelist dúdolom magamban –, a legjobb forgatókönyvet azonban nemigen értettem. Hiszen Colin Welland tulajdonképpen nem tett egyebet, mint leírta azt, ami történt. Így a legjobb rendező sem Hugh Hudson lett, hanem maga az élet.

Bizony, maga az élet. Ez a kulcs. Liddell további sorsáról is minden egyéb adalék nélkül világsikert forgathattak volna. Eleve misszionárius szülők gyermekeként született Kínában, ahová az olimpia után, 1925-ben visszatért. Egészen 1943-ig szolgált, ekkor egy japán hadifogolytáborban halt meg, amelynek irányításával addigra már őt bízták meg fogva tartói. Maga Churchill érte el, hogy néhányadmagával együtt szabadon bocsássák, ám ő átengedte a helyét egy társának. Agytumorban hunyt el, és amikor érezte, hogy közel a vég, futócipőjét egy mezítlábas gyermekre hagyta.

Így élt és halt Eric Liddell. Ecce homo, íme, az ember. Tökéletes alanya, főszereplője egy világsikerű filmnek. Pusztán futóként is, hiszen a Tűzszekerek története 1924-ben zárul, de így is kerek. Mert mi lehetne magasztosabb, megindítóbb, izgalmasabb, látványosabb, emberibb, olykor embertelenebb egy fordulatos, sikerekben gazdag, megpróbáltatásoktól, bukásoktól sem mentes sportpályafutás ábrázolásánál?

Egy külhoni film vagy sportoló, tartsuk is bármilyen becsben, azonban így sem érne meg egy egész publicisztikát e hasábokon. Természetes hát, ha ismét magunkra gondolunk. A mi egykori, részben emlékeinkben őrzött, részben méltatlanul feledett bálványainkra, akiknek pályájáról, sorsáról hasonlóan varázslatos, igéző alkotások készülhetnének.

Nem dokumentumfilmek, hanem egész vásznat és egész estét kívánó, életre szóló élményt adó eposzok. Hogy ki mindenkiről, azt fel sem sorolhatjuk. Természetesen a legismertebb magyarról, Puskás Öcsiről, de ha csak az Aranycsapatot vesszük, minimum Grosicsról, Kocsisról, Cziborról is. Vagy, maradva e merítésnél, az 1955-ben két válogatott mérkőzést játszó, még mindig köztünk lévő, szellemi frissességét őrző Raduly Józsefről, akinek a karrierjéből hét évet vett el a szovjet hadifogság. A Buzánszky helyére és posztjára esélyes, de egy sérülés miatt erről lemondani kényszerülő Rudas Ferenc egyenesen tökéletes választás lenne. Ennek igazolására elég, ha utolsó beszélgetésünkből idézek egy részletet Feri bácsitól: „1942 őszén lettem karpaszományos zászlós. Egy napon, már 1944-ben jött a századosom, és arra kért, vigyek ki egy parancsot Lőrincre, ahol már ott voltak az oroszok. Sárosi Bélának volt egy 250-es NSU motorja, azzal indultam el, de a Horthy Miklós hídon orosz repülők bombázni kezdtek, én eldobtam a motort, és lefeküdtem a földre. Aztán elszégyelltem magam. Mégis szerencsésen eljutottam Lőrincre, visszafelé viszont közlekedési balesetet szenvedtem. Az Ecseri úti templomnál minden indok nélkül keresztbe kanyarodott előttem egy autó, én pedig a motorral együtt átbucskáztam rajta. Nagyobb bajom nem lett, de felkötött kézzel járkáltam, így majdnem megúsztam az egész ostromot, míg egyszer a lakásunkkal szemben meg nem állított egy orosz katona. Azt mondta, sztoj, rám fogta a géppisztolyát, úgyhogy be kellett állnom a sorba, és indultunk Budafokra. Aztán hogy onnan hova, azt senki sem tudta, mondtam is a mellettem haladóknak, hogy amint lehet, én lelépek. Így is tettem, egy géppisztolysorozatot még utánam küldtek, de nem találtak el. Később felejthetetlen pillanat volt, amikor először összegyűltünk az Üllői úton. Egymásra néztünk, és az volt a szemünkben, élünk, épségben maradt a pályánk is.” Remek vígjáték „A tizedes meg a többiek”, de hol van Rudas, az extraklasszis labdarúgó valóságától?

Az elsők között javasolnám főszerepre Takács Károlyt, 1948 és 1952 sportlövő olimpiai bajnokát. Aki katonatisztként, 1938-ban egy gránátbalesetben elvesztette a jobb kézfejét, emiatt megtanult ballal írni és lőni. Soha semmi alól nem várt felmentést, fogyatékossága miatt kedvezőbb elbírálást sem. Éppen ellenkezőleg, maga kérvényezte, hogy a világháborúban a fronton teljesíthessen szolgálatot.

De hogyan hagyhatnánk ki e sorból Halassy Olivért? Nyolcéves volt, amikor megpróbált felugrani a villamosra, ám elvétette a mozdulatot, bal lábát térd alatt amputálni kellett. Ezért olyan sportágat keresett, amelyben ez nem jelent hátrányt neki, így vízilabdában kétszeres olimpiai bajnok lett, sőt 1500 gyorson úszásban is nyert Eb-t. A német megszállás idején saját háza pincéjében bújtatott zsidó származású sportolókat és barátokat, ezzel a maga életét is kockáztatva. Mégsem a németek, hanem az oroszok végeztek vele: 1946 szeptemberében egy szovjet katonai járőr el akarta kobozni az autót, amelyben ült, ő ellenállt, mire a feltételezések szerint agyonlőtték.

Halassy mestere, Komjádi Béla is mondabéli figura. Az első világháborúból hadirokkantként tért haza, sebesülése miatt nem lehetett gyermeke, így az összes vízilabdást örökbe fogadta. Embereket, olimpiai bajnokokat nevelt belőlük, mindenét rájuk áldozta. A tisztelet és a szeretet jeleként csak Komi bácsiként emlegették, pedig még negyvenegy éves sem volt, amikor 1933-ban elvitte az agyvérzés.

Megannyi Eric Liddell, és nem a skót felföldről, hanem a magyar sport legendáriumából. De nincsenek illúzióim. Egyelőre beérném azzal is, ha Árpád vezérről, Szent Istvánról és Lászlóról, IV. Béláról, Hunyadi Jánosról és Mátyásról, Bethlen Gáborról születne Oscar-esélyes filmünk.

A témák adva vannak. A szándékokról és a képességekről ellenben már nem mernék ilyen határozottan nyilatkozni.