Gombnyomópulzus – Vincze András publicisztikája

Arról nem nyitnék vitát, hogy sportolásnak számít-e a sakkozás: miután minden körülmények között képes vagyok három lépésből mattot kapni, így azt mondom, hogy igen, a sakk mérhető teljesítmény, azaz igencsak tekintélyes felkészültséget igénylő verseny is egyben. S ha onnan közelítek, hogy a nemes küzdés éppen a sportolás legszilárdabb alapja, hajlamos vagyok elfogadni: a sakk, a kártya, a gombfoci és – hogy máris rákanyarodjak e cikk fő témájára – még a videojátékok konzoljának a nyomogatása is a sport szintjére emelhető.

És most jön a „de”.

De nem tudom elképzelni „a” sportot valódi testmozgás – avagy kicsit jobban szűkítve e meghatározás körét –, a haladás – még szűkebbé téve a definíciót –, koreografált mozdulat nélkül. Mint amilyen például a puskával vagy íjjal való lövés, amelyeknek rituáléja van, s így megmozdít, sőt, jelentős próbatételre kényszerít bizonyos izom- vagy idegcsoportokat, azaz a maga egyszerűnek tetsző mozdulatlanságában sem statikus.

Na most már alaposan belekeveredtem a magyarázkodás hínárjába – nem akartam ilyen bonyolult bevezetőt. Arról van szó, hogy kaptam egy e-mailt, amelyben a következőkről értesítenek: tanuljunk az e-sportolóktól abban az ügyben, hogy miként készítsük fel a szervezetünket a többórás ülő tevékenységre.

No fene!

Eddzünk arra, hogyan ülünk?!

Azt hiszem, ezen a ponton elérkeztem a modern világgal szembeni tűrőképességem határához, de remélem, még nem a végsőhöz. Addig még csöndben voltam, amíg csak arról jöttek a hírek, hogy legendás múltú sportklubok (fókuszáltan olyan történelmileg és érzelmileg is erős sportágakban, mint labdarúgás, kézi-, kosár- és vízilabda, kajak-kenu, torna, birkózás) már e-sportszakosztályokat működtetnek, s e különleges információ kapcsán ráadásul egészen szemléletes fotókat is láthattam: egy-egy monumentális televíziós képernyőt, fröccsöntött nyomógombos panelt és néhány mosolygós arcot, amelyekről – és ezt a bántás legcsekélyebb szándéka nélkül mondom, hiszen magam is túlsúllyal élem a napjaimat, s kitartó, hosszú távú futóedzésekkel próbálok megszabadulni a zsigeri zsírjaimtól – lerí, hogy a pályák, stadionok helyett inkább szeretik a monitorok és a játékkonzolok környékén múlatni az idejüket.

Szóval, ők felkészítenek engem arra, hogyan üljek?

Profin és sportosan?

Órákon keresztül?

Egy számítógépre drótozott képernyő előtt?

Valami megpattant a lelkemben.

Azt akarják szuggerálni tehát, hogy „foteljátékosnak” lenni már-már fenemód egészséges? Csak (csak?!) annyit kell tenni, hogy állj fel és mozgasd át a megdermedt tagjaidat, pihentesd a kimeredt szemedet, mert aztán a gombnyomogatás közben úgyis adrenalinfröccsöt kap a szervezeted, sőt, valamely egyetemi kutatás szerint az antistresszhormonjaid máris a szélsebes technikai sportokat űzőkével vetekednek majd, s hogy teljességgel elcsábuljon az ember fia és lánya az „e” irányában, hát itt van a futásmániásoknak oly kedves bónuszérv is, mely szerint a számítógépes világban pepecselők pulzusa 160-180 ütésre is felgyorsulhat, ami – idézem – a maratonistákra jellemző.

E-sportolónak lenni ennyire jó!

Azért e magas pulzusszám mellbevágó. Őszinte leszek, kicsit sokallom is, mert nem lenne szükségem mind a 42 kilométeren ilyen parádés adatra, tessék engem szerényebb izgalomfokot kínáló gombnyomogatással kiképezni. Mondjuk, legyek stabil százötvenkettes „gémer” (így hívják, ugyebár az e-sportolókat?), hiszen nem akarok én beszállni az álomkategóriát jelentő, két óra alatti maratoni csúcsot döntők táborába, prímán megfelelne a hétköznapi vágyaimnak az is, ha négy óra környékén eljuthatnék a célig.

De félre gúny, értem én az üzenetet: az e-sportoló is sportol!

Azaz, ha akar, aszfalton, füvön, műfüvön, rekortánon, linóleumon végzett testgyakorlással – ED-ZÉS-SEL! – készülhet a virtuális meccseire, tehát a villámgyors gombpöcögtetésre, a hüvelykujjas joystickkörözésre, s persze a szekundumgyorsaságú gondolkodásra, egyszersmind a monotóniatűrésre, és...

És?

Számomra a súlyos hibapontot éppen a valódi, azaz a hús-vér fájdalmon, a kifulladáson, az izomlázon túli tér jelenti, mert mondhat bárki, bármit, az, aki csak áll, de inkább ül valamiféle kijelző előtt, bizony nem sportol.

Hanem játszik.

És az más kategória.

Lehet, hogy szórakoztató, sőt, azzal a vélekedéssel sem megyek szembe, hogy az ifjú generációnak ez a virtuális hadakozás nagyobb közösségi élmény, mint a lelátón kuporogni, s még azt is elfogadom, hogy manapság a kommunikációs tér a mátrixban működik hatékonyan – de arról ne akarjanak meggyőzni (legalábbis ne ilyen vehemensen), hogy ebben a ledpontos villódzásban, energiavibrálásban, műfényben tulajdonképpen tökéletesen egészséges, izomzatilag, keringésileg, légzéskapacitásilag is jól alátámasztott tevékenység zajlik, olyan, amelynek szinte minden vetülete jótékony élettani hatású.

Amit ugyebár sportolásnak hívnak.

Számomra – és most bocsássanak meg azok a „gémerek”, akik netán a virtuális bajnokságokon túl nap mint nap igazi futó- és erősítőedzéssel kezdik vagy fejezik be a napjaikat – nem hiteles, hogy az izommunkával kikényszerített, szívdobogtató testedzést jótékony módon váltja fel (vagy inkább ki?) a pszichés hatásra megnövelt pulzusszám.

Persze, azért lendületesen igyekeznek bebeszélni nekem ezt is.

A „guglizás” során a „pulzusszám videojáték közben” keresésre a különböző játékoldalak és elektronikai kiegészítőket – asztali számítógépeket, laptopokat, tableteket, telefonokat és játékkonzolokat – forgalmazó cégek honlapjai ugyanazt harsogják: videojátékozni igenis jó (zsírégető hatása van!). A direktíva azonban éppen az egyformaságától lesz gyanús, mint amikor a fogyasztóporok bősz ajánlgatása utáni alapos vegyi elemzés idővel csak kiderítette, hogy kifejezetten egészségtelen mértékben tartalmaznak például hétköznapi homokot.

Persze mit csodálkozom: műkaja, műsport, műélet.

Miért éppen a műmagyarázat hiányozna a sorból, annak fényében főleg, hogy manapság reneszánsza van a jövőbe látásnak, amit igencsak hatékonyan támogatnak a virtuális valóságot megjelenítő eszközök. Ha visszalapozunk az élet könyvében, láthatjuk, minden korszaknak megvoltak a trendcsinálói, nem kell hát hümmögni, hogy most éppen az e-korszak menedzselői bukkantak fel, akik hihetetlen érzékkel marketingelik össze a lélek, az elme és a test szentháromságát, magasztalják a gyermeki, ifjúkori és csodálatosan színes fantáziát kívánó játékösztönt, hogy tökéletesen uniformizált érvrendszerrel (zsírégetés, pulzusszám-emelkedés, sport stresszorok) eladják a portékát.

S ha már portéka... Itt van például az egyszerű gumilaszti evolúciója.

Az 1800-as évek vége felé kiadott, Göre Gábor bíró leveleiről szóló, Gárdonyi Géza írta kiskönyvek egyikében a kerek gumilabda még a huncut, sokmozgásos gyerekek játékszere, ám csaknem százharminc év leforgása alatt annyit változott a világ, hogy ez a valóságban összevissza pattogó gömb már nem fogható, nem rúgható, hiszen programnyelvből van „elkészítve”, s a fehér festék helyett pixelpöttyök díszítik.

S itt jön a marketing: gombot nyomogatok, tehát futok!

Jó szöveg, de azért a pulzusos sztorit kicsit még érdemes lenne csiszolgatni.

Vasárnap ugyanis félmaratoni lesz Budapesten, és tizen-egynéhányezer ember a jelek szerint nem tudja, hogy a monitor előtt ülve is le tudna kocogni vagy éppen rohanni 21 097.5 métert.

És mégis boldogok.