Körön kívül – Malonyai Péter publicisztikája

Úgy fél esztendeje már írtam ezeken a hasábokon a futásról, hogy újra megteszem, két oka van. Az egyik, hogy megszállott futóként visszatérően eszembe jut valami a témáról, a másik – és ez az aktualitás – az április közepei városvédőfutásunk, közhasznúan a Vivicittá.

Az adatok fantasztikusak. A különféle távokra és formációkra összesen több mint 28 ezren neveztek – 84 országból. Ami pedig bennünket illett, 1150 magyar településről regisztráltak, ez, figyelembe véve, hogy a hivatalos statisztika szerint 3155 helység van Magyarországon, több mint figyelemre méltó.
Kérdés persze, hogy a fantasztikus számok azt jelentik-e, hogy rengetegen sportolnak Magyarországon. Amatőrként és a szabad idejükben. Nos, olyan jól nem állunk, egy tavalyi felmérés szerint a lakosság 53 százaléka semmilyen testmozgásra sem hajlandó, kilenc százalék sportol rendszeresen. Az idei tények szerint 33 százalék „kisebb-nagyobb gyakorisággal” mozog, ez több mint hárommillió embert jelent. Hát…? Vannak kételyeim.

Egy másik felmérés azt rögzítette, hogy a szabadidős sportoknál kerékpár, fitnesz, futás és futball a sorrend. Az én szerelmetes futásom tehát csak harmadik, ám nem rossz a helyezés. Az meg igazán impozáns adat, amelyre a Margitszigeten tettek szert a kutatók. Egy szép nyári napon azt számolták, hogy 19 és 20 óra között a mérési pont előtt hányan futnak el. Nos háromszáznegyvenhárman, ami igazán remek. Ahogy az is, amit a Vivicittát (is) rendező BSI ügyvezetője, Kocsis Árpád mond, szerinte körülbelül egymillió ember fut Magyarországon. „Ez nagyon jelentős közösség” – tette még hozzá.
Jelentősnek jelentős, csak éppen kissé zárt.

Mert akárki nem indulhat el a versenyeken, s most nem elsősorban a nevezési díjakra gondolok. De azért megemlítem, hogy például a Vivicittá-félmaratonin a hivatalos honlapon közzétett kor- és egyéb kedvezmények nélküli összeg két végpontja 11, illetve 24 ezer forint, ki-ki döntse el, sok-e vagy kevés. Mindenesetre a kellő összeget össze lehet spórolni, a szintidővel már más a helyzet. Maradva a félmaratoninál, a 21 kilométeren 2:45 perces időt kell vállalnia annak, aki célba szeretne érni. Ez azt jelenti, hogy valamivel 8 perc alatti ezreket kell produkálnia átlagban. Aki képtelen rá, azt utoléri a honlap fenyegetése: „A mezőnyt a 2 óra 45 perces iramfutó tempójához igazodva záróbusz követi. Amennyiben az utolsó futó tempója az iramfutó tempója alá lassul, a záróbuszra fel kell szállnia, rajtszámát áthúzzák, a célterületre nem léphet be.” Higgyék el, a záróbusznál nincs megalázóbb, a „célterületről” kizárással együtt azt jelenti, hogy a „jelentős közösség” kivetett magából, hiába készültem esetleg napi futásokkal, egészséges ételekkel-italokkal, már-már tudományosan a versenyre.

Mielőtt tovább mennék, gyorsan rögzítem, hogy nem a Vivicittá és „társai” ellen beszélek, arról nem is szólva, hogy nálam nagyobb tisztelője nincs a BSI-nek és munkatársainak, profi társaság, arról nem tehetnek, hogy az általuk követett, nyilván világszerte vagy majdnem mindenütt alkalmazott általános rutinnak vannak árnyoldalai. A záróbuszról pedig annyit, hogy engem még nem ért utol a szégyen, nem utolsósorban azért, mert idejében kiszálltam a nagy futókörforgásból.

Időben és éppen az idő miatt. Mert lehet akármilyen régi futó valaki, eljön a pillanat, amikor nem az edzések számán és intenzitásán múlik, hogy mire képes. Tavaly volt fél évszázada, hogy heti négyszer-ötször kimegyek futni negyven percre, egy órára, pontosabban – ahogy mondogatom – már nem futok, hanem haladok. Lévén abban az életkorban, amikor az embernek már nem edzenie kell, hanem mozognia. Ezzel együtt ott van bennem a vágy, hogy elinduljak egy-egy versenyen. Túl vagyok hat maratonin, egy Bécs–Budapesten (nyugi, váltóban), számtalan félmaratonin, talán éppen ezért jut eszembe néha, hogy jó lenne újra versenyre készülni és teljesíteni a távot. Szívesen elszöszmötölnék a rajttól a célig.

Erre nincs esélyem. Itthon semmiképpen. Mondják, menjek például Japánba, ott a szervezők megvárják a legeslegutolsó futót is, de ennek még utánanézni sincs kedvem, én itthon szeretek futni. (A remény hal meg utoljára.) Bennem a vágy arra, amit Keresztury Tibor József Attila-díjas író úgy fogalmazott meg, hogy ez egy „másik ország, ahol gondolkodás nélkül lemond a tervezett idejéről bárki, ha látja, hogy ismeretlen társa segítségre, támogatásra szorul, ahol minden beérkező úgy van fogadva a célban, mintha világcsúcsot futott volna, ahol olyan megbecsülés övezi a futót, amilyenben »civil« életében esetleg születéstől haláláig nem részesül”.

Sejtésem szerint az időkorlát oka, hogy a versenyek idején a fél város közlekedése megbénul, ami indulatokat szül, még azt sem mondhatom, hogy indokolatlanul. Annak idején azt szajkóztam, hogy azért jó indulni a viadalokon, mert jobb, ha miattam van lezárva a város és nem előlem. De ez csak szellemeskedés, egyáltalán nem csökkenti azok bosszúságát, akiknek a viadal semmit sem jelent, (állam)polgárként pedig érthetően szeretnének minél gyorsabban eljutni innen oda vagy onnan ide.
Nem tudom, létezik-e olyan napszak, amikor olyan kicsi a forgalom Budapest főbb pontjain, hogy csökkentett mértékű anyázással megrendezhető egy-egy futóverseny, szerintem nincs ilyen. Emlékszem, a kilencvenes évek közepén déli tizenkét órára hirdettek rajtot az aktuális tavaszi maratonin, ráadásul a Szent István park és a Szabadság híd között kellett körözni az alsó, illetve a felső rakparton. Az indulók pechjére éppen beköszöntött az áprilisi kora nyár, a tűző nap melegét százszorosan lőtte vissza a terméskőfal. A szervezők azzal indokolták a nem éppen futóbarát körülményeket, hogy a közlekedési szakemberek javasolták az időpontot, mert dél és késő délután között a legkisebb a forgalom a városban. Aztán kiderült, hogy javaslatról szó sem volt, a hozzáértők csak közölték az adatot, azt pedig tapasztalhattuk, hogy nincs az a kis forgalom, hogy ne átkozódnának a sport nevében várakozásra kényszerített autósok.

Úgy vélem, a láb és a gép versenyszerű ellentéte örök, nem hiszem, hogy akad olyan város a világon, ahol a nem futók magától értetődően támogatják az utcai küzdőket. Akik sokat változtak azóta, hogy csak az Istenben megboldogult Peterdi Pál örökzöldje („A láb mindig kéznél van”) számított. Ma már iparágak telepedtek a futásra, pontosabban rájuk, ők pedig szívesen el-elmozdulnak az exhibicionizmus felé. Olvasom például, hogy a vasárnap rendezendő Londoni maratoni előtt 95 futó jelentett be Guinness-rekordkísérletet, 84 őrültet. Ha mindet nem is, néhányat érdemes megemlíteni, legalább látjuk, merre is tart a világ… Lesz, aki cipőjelmezben, mások pedig (sorolom) irodaszernek, zombinak, gyümölcsnek, csontváznak öltözve igyekeznek minél gyorsabban célba érni, de nem hiányoznak a vasalót és vasalódeszkát cipelők és az összebilincseltek sem. A londoni balgák (fogalmazok finoman) nálam nem férnek bele a futó kategóriájába, ahogy azok a férfitársaim sem, akik egy-egy hölgyeknek kiírt versenyen női ruhába öltözve, kisminkelve „belopóznak” az indulók közé. Viccnek gyenge, s még a női nem tisztelete is hiányzik a feltűnősködésből.

Persze lehet, egyszerűen csak arról van szó, hogy nem csupán az időeredményeim tekintetében lépett túl rajtam a futás. Boldog nem vagyok tőle, vigasznak pedig kevés a karikaturista Tom Bunk igazsága: „Bárki, aki fut, megelőzi azt, aki gyalogol, és bárki, aki gyalogol, megelőzi azt, aki üldögél”.