Kaotikus Kánaán – Csurka Gergely publicisztikája

Két héten belül másodszor öntötték egészen váratlanul nyakon a mit sem sejtő Magyar Sportszakembert. Holott ő csak közgyűlésre igyekezett, hogy meglapogassa a régen látott haver vállát, lobbizzon ezért-azért, kivárva a megfelelő pillanatot, amikor a Döntéshozó szemével egy pillanatra összevillan a tekintetük az olyannyira várt kávészünetben, végighallgassa az amúgy unalmas éves beszámolókat, amelyekből mindazonáltal örömteli módon kiderül, hogy erős a magyar, áll Buda még, és hát aztán következzen Az A Bizonyos Büféebéd, a csirke-marha-sertés melegtálak gondos végigkóstolásával, illetve a fehér asztalnál ülve annak megállapításával, hogy azért rendben vagyunk, Bélám, jönnek az eredmények úgy összességében.

Ehelyett mi történt?

Csányi Sándor ráborította a szennyes vödröt a klubtulajokra, amiért öntik ki a pénzt az ablakon – aminek egészen jelentős része még csak nem is a sajátjuk persze –, hiszen egy rakat játékost fizetnek úgy, hogy alig vagy egy percet sem fociznak, miközben a magyar fiatalok kikoptak a pályákról. Egy felhorkanás nem sok, annyiról sem szereztünk tudomást – legalább egy fél mondat hangzott volna el olyanféle felütéssel, hogy jó, de hát. Nem. Az átigazolásokért felelős klubtisztviselők tömeges elbocsátásáról sem értesültünk momentán, viszont a jutalékot eltevő (visszaosztó?) játékosügynökök, köszönik szépen, kiválóan vannak.

Szóval, az MLSZ-elnök totálisan jogos kirohanásának hangjai még zizegtetik a dobhártyánkat, amikor jön a MOB-közgyűlés, ahol meg közreadnak egy jelentést, amely feketén-fehéren kimondja, hogy miközben csuda nagy pénzek érkeznek a magyar sportba, azoknak kizárólag a számszaki elköltését ellenőrzik, a hatékony hasznosulását jóformán egyáltalán nem.

Ezek után már a csirke sem esik jól, a marhaszegyről nem is beszélve.

Nekem ettől függetlenül erős a gyanúm, itt is el fog telni két hét anélkül, hogy bármi jelentősebb visszhangja legyen az olimpiai bizottság amúgy felettébb dicséretes kísérletének, ami abból áll, hogy legalább valaki virtuálisan felemelte a mutatóujját. Mert ha a trendekre gondolunk – Rióban pusztán négy sportág tudott érmet szerezni, az ötkarikás csapat létszáma folyamatosan csökken –, akkor ordítani és toporzékolni kellene.

Na, akkor látnánk igazán elkerekedett tekinteteket – most mi ez a hiszti, hát szerintetek baj van? Futnak a programok, megújulunk, bővülünk, most adtuk át azt a csarnokot, épül a következő, utánpótlás Eb-ről jött két negyeddöntő, jó, hát felnőttben az érem nem sikerült, de ő megsérült, annak nem volt jó a sorsolása, ennek meg a nővére beverte a fejét az asztalfiókba, és emiatt mentálisan nem volt ott teljesen, de a kvalis vébére százas lesz minden, úgyhogy nem kell ez a csörömpölés.

És itt nagyjából körbe is értünk. Mégis, tegyük fel, valaki vesz egy nagyon mély levegőt, belenéz a tükörbe, és holnap kimondja: sporttársak, ez a kormány kilenc éve mást sem tesz, mint megállás nélkül invesztál belénk, nincs az a létesítményprojekt, nincs az az olimpiai felkészülési program, nincs az a taocsomag, nincs az a laktátszintmérő, nincs az a világverseny-rendezés, amelyre ne mondanának igent. És persze a látványos rész még jól is fest, hiszen ami ennyi idő alatt itt felépült, annak csodájára jár minden külföldi sportvezető, aki megfordul nálunk a tucatnyi, aktuálisan itt megrendezett, persze remekül megszervezett, a lelkes szurkolóknak hála páratlanul hangulatos világeseményen, és annyi eredményt mindig produkál az a néhány nagy tehetség, amelynek a fényében lehet sütkérezni, az utánpótlásszinten szintén parádézunk, harminc kilót nyom az összes kitüntetés, amit évente kiosztunk a Héraklész-gálán, de...

De ennyi idő után jó lenne valódi számvetés, hogy tényleg jó irányba megyünk-e. Mert 2010-ig joggal lehetett jajveszékelni, hogy teljesen el fog sorvadni ilyen forráshiányosan a magyar sport, és bár egy évtized alatt nem lehet minden kárt felszámolni és az összes súlyos mulasztást pótolni, annyi azért érkezett, amiből mára valamiféle sziklaszilárd szakmai alapot illett volna önteni.

Tisztelet a kivételnek, ahol ez megtörtént – mégis, apróbb-nagyobb jelek utalnak arra, hogy jóval kevesebb helyen valósult meg az elvártnál. Ugyanakkor az életben nem fogunk elérni odáig, hogy ha ezt önként nem látják be, akkor valakik beláttassák az érintettekkel.

Egyszerűen azért, mert túlságosan szűk a sportszakmai elit ahhoz, hogy teljesen hiteles és minőségi kontrollt gyakorolhasson bárhol bárki. Ha ugyanis van egy magasan kvalifikált edző, akkor azt bűn volna elragadni a tanítványai mellől, hogy, mondjuk, egy szövetség tisztviselőjeként inkább az országot járja javító szándékkal.

Ne tagadjuk, individualista nép a miénk, a nekem ő ne pofázzon alapvetésből kiindulva kapásból nem lenne könnyű mindezt végigvinni, ehhez ráadásul kellene ugyebár a világszínvonalat ismerő szakember, továbbá vér a pucába, hogy a szakmai látogatás ne egy jól van, Imrém, hát majd meglátjuk, most gyere, mert isteni a töltött káposzta mondattal záruljon, kellő amplitúdójú bratyizással, és a szakmai kritikákat végképp elnyelő fröccsözéssel. Magyarán, hogy házon belül merjen akkor is asztalra csapni valaki, ha történetesen ülnek mögötte, és a kendőzetlen őszinteségre ne sértődés, hát mögötti telefonálgatás legyen a reakció.

Menne ez? Szerintem csupán itt-ott megy, elvétve.

És akkor nem beszéltünk arról, hogy itt alapvetően egy olyan rendszerre zúdultak rá a mind bővülő állami források, amely a lecsúszás évtizedei során tökélyre fejlesztett túlélő-mechanizmusok mentén működött. Nyilvánvaló, ha marad minden a régiben, már a pekingi három aranyat is visszasírnánk. Szerencsére nem így történt, sikerült visszapattanni valamelyest a mélyből, s közben mindenki vadul kárpótolhatta magát az összes korábbi nélkülözés miatt. Csakhogy amíg volt egyfajta rokonszenves romantikája annak, amint a szövetségek, műhelyek megoldották, hogy a keveset jól beosszák, addig most a Kánaánban kaotikus rohangászás és lökdösődés folyik. Régen a zuzmót is becsülték, ma meg a hat kosár manna sem elég, mert hát jó lenne egy hetedik is, bár háromból is simán megoldanának bármit, de ez nem érdekes, különben is azt ígértétek, hogy holnap osztjátok az aranyrögöket.

Nincs meg a kultúrája a sok pénz normális elköltésének, na.

Nem bírt kialakulni. Ráadásul ahogy minőségi szakemberhiány van ezer másik területen, úgy miért pont a sportban landolnának igazán hozzáértő, a szakmához és a pénzügyekhez is konyító menedzserek, mondjuk? Hol nevelődtek volna ki? A szocializmus utolsó tíz rohadó évében? Vagy a rendszerváltás utáni első húszban, ami az egyre durvább sorvadás időszaka?

Akad néhány főnyereményszámba menő szakember, üdítő kivételként. Ám túl kevesen vannak ahhoz, hogy sejtszintig érjen a modernizálás.

Hogy visszakanyarodjunk a futballhoz – tegyük fel, Dárdai Pált sikerül meggyőzni, hogy ugyan néhány éve fiókba rakták a nagy gonddal összeállított utánpótlástervet, most becsszó, hallgatni fogunk rád. És ő eljön. És elkezdi mondani. Érteni fogják, amit mond? Már úgy értem, felfogják minden részletében?

Mintegy árnyalásként: az utóbbi időben van szerencsém a francia RMC Sporton követni a Bajnokok Ligáját és a Premier League meccseit, Christophe Dugarry, Willy Sagnol és Emmanuel Petit elemzi a látottakat. Ugyanezt az angoloknál Gary Lineker, Alan Shearer és Rio Ferdinand vezeti elő. Minden tiszteletem azoké, akik a magyar csatornákon próbálják elmondani (képzelni), miért alakult úgy egy Liverpool–Barcelona, ahogy. De, és megint csak de… Ezek az urak vb-k, Eb-k, BL-ek döntőiben, elődöntőiben játszottak, nem 35 év alatt egy vitéz menetelés, meg egy csoportkör részesei voltak, hanem hosszú idényeket töltöttek a legmagasabb szinten, nem egyszer jártak a számunkra álomvilágoknak számító stadioncsodákban, hanem ott öltöztek hétről hétre. Teljesen más látásmód, teljesen más kultúra, teljesen más hullámhossz.

Dárdai egyike azon keveseknek, aki közel van, volt ehhez. Elmondja, ott hogy csinálják. Nyilván totál máshogy, különben nem ott tartanánk, ahol. Az a nagy kérdés, át tudják-e ültetni itthon ezt a gyakorlatba, hatékonyan. Akadémián és a kisvárosban is. Aztán látják-e, hogy a gyerek jól csinálja, vagy sem? Hisz olyasvalamit kéne észlelni, amire eddig egyáltalán nem fordítottak figyelmet.

És ilyenből van egy rakat más sportágakban is. Aminek a szükségességéről vagy sikerül valakinek (akad ilyen) meg-győzni a többieket, akik még hasznosítják is, és akkor elkezdenek dolgozni bizonyos törvényszerűségek, plusz egy normális szakmai önkontroll, s így a kétségtelenül meglévő tehetségek nagy biztonsággal érnék el a világelitet – vagy maradunk a magunk kis szokványos-magyaros-langyos útján, aminek az volna a lényege, hogy minden esetleges, de egy-két zseni úgyis akad mindig, aki hozza az aranyat, az esernyőnek éppen jó lesz, a többiek meg beállnak alá, és jól érzik magukat, a közgyűlésen amúgy is mindig van meleg koszt.

A jelentést meg olvassa az, aki akarja!