E-sport: sport-e? – Csurka Gergely publicisztikája

Az egész kezdi kicsit azt a viccet idézni, amikor nyuszika lélekszakadva rohan az erdőben, és egyszer csak fülön csípi a medve azzal, hogy nyuszika, ez egy békés nyugodt hely, minek csörtetsz itt ekkora rössel? Nyuszika rémült szemmel, zihálva mondja, hogy „Menekülj, medve, mert jönnek a kommunisták, és minden farkast elpusztítanak!” A medve rámosolyog: „Nyuszika, hová ez a parázás, te sem vagy farkas, meg én sem.” Mire nyuszika: „Tévedtek már ezek nagyobbat is!”

Nohát, így vagyunk mostanság az e-sporttal, nyuszika már itt csörtet az erdőnkben, és azt híreszteli, hogy jön az e-sport, és mindent maga alá gyűr, retteghet az összes hagyományos sport, mert az új generációkat már csak ez érdekli, a szponzorok megindultak abba az irányba, mese nincs, Thomas Bach NOB-elnöknek minden második sajtótájékoztatóján felteszik a kérdést, mikor válhat az e-sport olimpiai sportággá, már csak azért is, mert tavaly az Ázsiai Játékokon már igazi érmeket is osztottak.

Apokalipszis – most.

Vagy a jövő héten, de hogy a nyakunkon van, az tuti. Mondják rengetegen (nyuszikán kívül is). Szóval akkor: rettegjünk, hogy hamarosan Michael Phelps vagy Usain Bolt legendája a múlt ködébe vész, és a 100 méteres síkfutás fináléját akkor rendezik, amikor épp szünet van a gigantikus képernyőkre kivetített League of Legends-verseny két negyeddöntője között, az eredményhirdetésről pedig már elkapcsolnak, mert hamarosan indulnak egy másik csarnokban a StarCraft vagy a Counter-Strike éremcsatái?

Illetve… Az e-sportban uralkodó viszonyok miatt egyáltalán nem zárható ki, ha úgy is alakulnának az erőviszonyok, hogy valamilyen megfejthetetlen okból bekerülne az ötkarikás programba, mondjuk, 2032-ben, ezek a most domináló játékok már sehol sem lesznek addigra.

És az egész e-sport forradalom talán ezen keresztül fogható meg leginkább – pontosabban épp ezért tűnik nagyjában-egészében megfoghatatlannak. Mert ellentétben az atlétikával és az úszással, amely az olimpia két pillére 120 éve, és gyaníthatóan az is marad 2132-ben is, ami az e-sportban ma menő, az iksz év távlatában simán eltűnhet a színről.

Arról nem is beszélve, ha Bach elnöknél valamiért holnap elmennének otthonról, és meggyőzné a NOB döntéshozóit, hogy kell az e-sport mindenáron, másnap máris egy megoldhatatlannak tetsző problémába ütköznének a munkatársai, merthogy nem tudnák kivel elkezdeni a tárgyalásokat. Nincs ugyanis olyan nemzetközi szövetség, amely összefogná az egész „sportágat”. Nemzeti szinten már formálódik ez-az, ám nem egy és nem két ország van, ahol máris két-három szervezet hirdeti magát országosnak – tisztára mint a profi bokszban, ahol egy rakat testület osztogat világbajnoki öveket a szélrózsa összes irányában. Ez természetesen az „ahol tehénlepény van, légy is van” minősített esete, avagy a nagy halom pénz környékén mindig feltűnnek a haszonlesők.

Márpedig az e-sportban momentán egy kazalnyi pénz van, ez vitán felül áll. A menőbb játékokon egy adott évben feldobott díjazás összege már meghaladja a 40 millió dollárt is (ez egyetlen játékra értendő, ilyenből van több tucat), a normálisan megszervezett, jól reklámozott eseményeken naponta 10-15 ezren (!) ülnek csak a nézőtéren, és szurkolnak a legjobbaknak, az online vagy újabban normál tévés közvetítések pedig milliókat vonzanak.

Már csak azért is, mert olyan techipari óriások riszálnak a terepen, mint az Intel vagy a legismertebb cég, a japán Nintendo, meg egy sor más fejlesztő, amely újabb és újabb játékokkal bombázza a piacot. Igazából ezek a kompániák mozgatják az e-sportot is – már abban az értelemben, hogy egyrészt ők kreálják magukat a játékokat, és persze ők szedik be a pénzt a használatáért. Igaz, arra kevesebb befolyásuk van, hogy mikor lesz egy videojátékból e-sport, ezt leginkább az dönti el, hogy a játékosok hatalmas közössége melyiket emeli fel úgymond, s válik érdemessé nagyobb versenyekre. Persze a cégek jelentős invesztícióval mindig próbálják nyomni az új portékát, ám ez csupán a kezdőrúgáshoz elég, százezrek ízlését kell eltalálni ahhoz, hogy egy játék az e-sportok élvonalába kerüljön.

Vagyis a rendszer ilyen szempontból demokratikus, más szempontból viszont teljesen üzleti alapú, hiszen míg a téren focizó gyerekekhez sohasem fog odamenni a FIFA képviselője, hogy srácok, ti a mi sportunkat űzitek, ezért jogdíjat kell fizetnetek, az „amatőr” e-sportoló bármelyik játékba is fog bele, nyilván meg kell vennie először.

Tehát míg az e-sport egyfelől nem feltétlenül visel el olyasféle szabályozást, mint egy hagyományos sportág, amelynek életét egy központból szervezik és irányítják, másfelől a biznisz alapelvei érvényesülnek, hiszen egy szabályváltozást – meg az árat (tagdíjat) – nem az adott e-sportágban érdekeltek közgyűlése erősít meg vagy vet el, hanem a jogtulaj cég dönthet róla kizárólagosan.

Ezen túlmenően a normál sportban bevett szabályozók is csupán hellyel-közzel alkalmazhatók – akadnak versenyek, amelyeken a civil alapon szerveződő, bizonyos e-sportos körökben elfogadott felügyelőtestület például már doppingellenőrzést is végez (olyan szerekre szűrve, ami az itt szükséges készségeken segít, azaz a szteroidhasználatot nem nézik, az izomerő ugyanis semmilyen formában nem játszik). Ugyanakkor van egy terület, ahol a szürkébbnél is sötétebb zóna fenyeget: az online fogadójátékok bűnös világa. Ez a nagybetűs sportra is folyamatos veszélyt jelent, ám éppen azért, mert emitt – elvben – egy átlátható rendszer alapján szerveződnek, és kölcsönös érdek, hogy ne mérgezzék csalások az egyes sportágakat, sikerült az utóbbi időben hatékony mechanizmusokat kiépíteni, amely gyanú esetén azonnal jelez.

Az e-sportban ez egyelőre kivitelezhetetlen, mivel nincs senki, aki összefoghatná az erre irányuló törekvéseket, érdeket érvényesítene, szankcionálna és így tovább. A legfrissebb felmérések szerint 2020-ra az e-sporteseményekre elköltött fogadási pénzek elérik a 18 milliárd dollárt, ám ennek maximum a tizede csapódik le a normál piaci szereplőknél, akik például teljes mértékben együttműködnek a futballszövetségekkel a csalók kiszűrésében. Az összes többi pénz félig vagy tán egészen illegálisan üzemelő fogadóirodáknál landol, ráadásul az e-sportoknál ugyebár szinte minden mozdulat, játékbeli szintlépés, eredmény számokban jelentkezik, azaz gyakorlatilag minden verseny és meccs minden másodpercé­ben lehet valamire tétet tenni, és nincs az a földi halandó, aki képes lenne tetten érni egy játékost, hogy véletlenül vagy direktben tévesztett-e az adott körben.

Most olyasmiről ne is beszéljünk, hogy míg fociban maximum egy félrevonult okkult szekta tagjai vuduzhatják az ellenfél labdarúgóit megkérdőjelezhető hatásfokkal, az e-sportban valós veszélyt jelent a vetélytárs online „lelassítása”, csupán egy kellően felkészült hackercsapat és egy véletlenül vagy szándékosan nyitva hagyott biztonsági rés kell hozzá.

Mindezek ellenére a hatalmas népszerűséget látva nem csodálható, hogy a versenysportban is igen tevékeny szponzorok elkezdték önteni a pénzt a „villogó világba” is, befektetők invesztálnak irdatlan összegeket a játékfejlesztő vállalkozásokba, hiszen ma úgy tűnik, az őrült felfutás sokat hozhat a konyhára.

A bennünket körbevevő (olykor fojtogató) folyamatokat figyelve természetesen nem zárható ki, hogy a világ hajlamos lesz annyira megőrülni, amikor a prémium e-sportesemény már ütni fogja az olimpiát vagy a futball csúcsrangadóit – mégis, valami azt súgja, ennyire még a technológiai fejlődéstől megbabonázott emberiség sem képes elveszíteni a józan eszét

Azaz bármilyen instant izgalmat is jelent egy új szint meghódítása, netán új pontrekord beállítása, akár az otthoni képernyő előtt, akár egy e-sportcsarnokban ülve egy mégoly briliáns szem-kéz koordinációval megáldott játékost figyelve, szóval mindettől függetlenül: ha valaki nyolc aranyérmet nyer egy olimpián, vagy 9.74 alatt futja a százat, vagy mesterhármast rúg egy fontos BL-meccsen, az lesz továbbra is a teljesítmény milliók számára, és ő lesz a hős, a gyermekeink elé állítható példakép.

Ezt sosem szabad szem elől tévesztenünk. A virtuális produkció kontra valódi emberi teljesítmény összevetésnek örökkön a második javára kell eldőlnie. Egy konzollal és monitorral eltöltött óra sohasem lesz egyenértékű ugyanannyi focizással vagy biciklizéssel – a hosszabb távú életkilátások szempontjából például semmiképpen sem. Az e-sport világa nőhet, virágozhat, de klasszikusan sohasem válhat egyenértékűvé a hagyományos sportéval, az pedig, hogy bármikor is szervesen összekapcsolódjanak – kösz, de inkább nem.

Szóval felesleges rettegni, híreszteljenek bármit is a környéken (meg az erdőben...).