Leomlott végváraink – Ballai Attila publicisztikája

A labdarúgó NB I rajtján, amíg csak élek, bizonyára mindig eszembe fog jutni az 1975–1976-os idény nyitánya. Már csak azért is, mert kissrácként akkor értettem, éreztem meg igazán, mit jelent a futball. Az emlék az idén még elevenebb, hiszen a Kaposvár visszakapaszkodott az első osztályba.

„Somogyország” fővárosára köszöntött rá ugyanis 1975. augusztus 30-án az engem örökre megérintő csoda – és ebben szemernyi túlzás nincs.

Már az is felért kisebb égszakadás-földindulással, hogy az NB I-be megalapítása óta először feljutott Rákóczi bemutatkozó mérkőzésén – az ifjú Burcsa Győző két góljával – 22 ezer néző gyönyörűségére 2–0-ra verte meg a klasszisokkal felálló Vasast. A város akkori népességének majdnem egyharmada szurkolt a lelátón, de mivel csecsemők és nagymamák elvétve tűntek fel, nyilvánvalóan felkerekedett az egész megye. Nagyapám, aki a második világháború idején költözött fel a környékről, Kadarkútról Csepelre, szintén úgy készült a rendkívüli alkalomra, mintha soha ki sem tette volna a lábát Somogyból.

Az igazi csoda színtere azonban nem a pálya, hanem a városi kórház lett. Ahol a rádiót, Szepesi György közvetítését hallgatva a mérkőzés 72. percében így kiáltott fel az egyik beteg: „Tizenegyes, tizenegyes!” A szobatársak is őrjöngtek, így csak a gól derekas megünneplése után döbbentek rá, hogy a tizenegy éve néma Pék János reklamálta először harsányan a büntetőt. A szenzációs hírek szerint a zirci fiatalember 1964-ben egy gépkocsibaleset következményeként kapott sokkot, és veszítette el a hangját, amelyet műtéti úton sem sikerült visszahozni.

Egészen 1975 nyarának végéig, Turai buktatásának pillanatáig. A szakorvosi vélemény szerint a felfokozott izgalom általi megrázkódtatás idézte elő a mesébe illő fordulatot, amelyről a Népsport is szívhez szóló tudósítást közölt, ilyen hangulati elemekkel: „Augusztus 30-án éjjel egy ember nem merte lehunyni a szemét a kaposvári kórházban. Félt, hogy ha elalszik, s ha majd újra felébred, nem tud megszólalni. ...Németh Lajos, a Kaposvári Rákóczi ügyvezető elnöke kedden a kaposvári kórházban felkereste Pék Jánost, s élethossziglan szóló ingyenes pályabelépővel gratulált szerencsés felgyógyulásához.”

Csakhogy, mint általában, sajnos ez a csoda is három napig tartott. Pék kartársról ugyanis kiderült, hogy szélhámos, lopás bűntettének alapos gyanúja miatt körözés alatt áll, de némának tettetve magát rendre kijátszotta a hatóságokat, több kórházba felvételt nyert, súlyos betegséget színlelve.
E hírt olvasva szegényebb lettem egy illúzióval, de ma már határozottan állítom, igenis, csoda történt. Csak éppen másféle.

Egy profi bűnöző több mint tíz éven át úgy adta elő a némát, hogy egyszer sem esett ki a szerepéből; ha a „mezítlábára” léptek, ha forró levessel leöntötték, ha a születésnapján felköszöntötték, ha közlékenyre itta magát, akkor sem. De a futball mámora ellen nem akadt ellenszere. Tíz év „munkáját”, alakoskodását tette semmivé egy tizenegyes.

Ez persze egyedi eset, de a vidéki csapatok NB I-es bemutatkozása, hosszú idő utáni visszatérése, ugrás-szerű javulása mindig, mindenütt különleges érdeklődést, érzelmeket gerjeszt. A Kaposvár mellett az idén ismét felfelé váltott ZTE első aranykorának felidézését meghagynám a zalai lévén több okból is legavatottabb N. Pál Józsefnek, de például a legsikeresebb vidéki egylet, a hétszeres bajnokká nemesedett DVSC berobbanása is megér egy bekezdést.

A „Loki” hosszas második ligás vegetálás után 1979. augusztus 25-én tűnt fel az NB I-es fronton, és mindjárt teljes harci díszben. A Nagyerdőben 18 ezer néző előtt robogva 4–1-re gázolta el a Vasast, a gyepen és a tribünön lenyűgöző lelkesedést és üdítően új szurkolói rigmusokat hozva a magyar futballba. Akkoriban persze még nem a Tankcsapda dalolta a „mi nem felejtjük el, hogy bennünk a vér piros-fehér” opuszt, hanem a B-közép zendített rá az addig sosem hallott „favilla, fakanál, fatányér, meghalunk a, meghalunk a Lokiér'” nótára. (Az ellenfelek sem voltak restek, spanyolos műveltségüket megcsillantva át is költötték Se villa, se kanál, se tányérra.)

Debrecen azóta labdarúgásunk kincsestára lett. Amihez kellettek az elődök nyomdokain felcseperedő utódok, Sándor Tamás, Dombi Tibor generációja. Ám ahol nincs húzóerő, nincs példakép, ott a gyerek jóval ritkábban kér labdát a születésnapjára.

Budapest három klubja mellett az ország második legnépesebb városa ma is képviselteti magát az első ligában. Nincs viszont csapata a 3. legnagyobb Szegednek, az 5. Pécsnek, a 6. Győrnek, a 7. Nyíregyházának, a 8. Kecskemétnek és a 10. Szombathelynek. Az ország legjelentősebb települései, regionális központjai közül Szeged és Pécs hosszú évek óta hiányzik az elitből, Győrt pedig magával rántotta a tulajdonos csődje. A világ vezető futballhatalmainak helyi léptékkel hasonló fontosságú városait listázva, képzeljük el, mire mennének az angolok Manchester és Liverpool, a németek München és Dortmund, a spanyolok Valencia és Sevilla, az olaszok Nápoly és Torino, a franciák Lyon és Bordeaux nélkül!

Ha a merítési lehetőséget, a nagyságrendet, a vonzáskörzet határait és intenzitását nézzük, nyilvánvaló, hogy az NB I négy egyesülete, a Paks, a Mezőkövesd, a Kisvárda és a Felcsút nem vetekedhet százezres, évszázados hagyományú centrumokkal. Félreértés ne essék, ez legkevésbé sem a kisebb sportági bástyák bírálata; felesleges és sportszerűtlen rajtuk élcelődni, ha már legyőzni, megelőzni, kiejteni nem sikerül őket. Ez a többre hivatott „nagyok” szegénységi bizonyítványa.

A magyar labdarúgótérkép felvázolásakor szinte mindig elhangzott, hogy Budapest a vízfej (ez mostantól a legkevésbé húz lefelé, miután a fővárosi csapatok száma háromra csökkent), ha pedig függőlegesen, a Duna mentén osztjuk ketté az országot, egyértelmű volt a nyugat dominanciája. Ezzel szemben az aktuális arány – a három pestit nem számolva – csupán 5:4, de ha formabontó módon egy képzeletbeli vízszintes tengelyt húzunk meg, minden borul. Északon a fővárosiak, Székesfehérvár, Debrecen, Diósgyőr, Kisvárda, Mezőkövesd, Felcsút, a vonalon, azaz középen Zalaegerszeg és Paks, délen egyes-egyedül Kaposvár.

Ez az aszimmetria ráadásul nemcsak a jelent, a teljes hazai futballmúltat is jellemzi: az előbb említett elválasztótól „lefelé” majdnem százhúsz év alatt soha senki nem nyert bajnoki címet, Magyarország legdélebbi aranyérmese – egyszer, 2002-ben – a Zalaegerszeg. De, ha nem is a dobogó tetejéről, így is több megyére, azaz gyerekek ezreire, tízezreire fejtették ki vonzásukat, hatásukat a hagyományos déli végvárak. Ha nincs az 1970-es évek Kaposvárja, vajon mihez kezd a város szülötte, Burcsa Győző, aki később bajnoki címet érő gólt szerzett a Rába ETO-ban, majd kulcsfigurává vált a Videoton UEFA-kupa-menetelésében? És a mai Pécs szerény keretei között hova futhatta volna ki magát a Dárdai dinasztia?

Valószínűleg kevesen tudják, ki az első öt kitüntetett, aki a Népsporttól kiérdemelte a maximális, tízes osztályzatot, ezért, íme, az időrendbe szedett névsor: Páncsics Miklós (FTC, 1972), Rapp Imre (Pécs, 1973), Szabó Ferenc (FTC, 1974), Dárdai Pál (Pécs, 1975), Fazekas László (Újpest, 1976). Tehát három fővárosi klasszis mellett a PMSC két bálványa: Rapp a Ferencváros elleni 0–0 alkalmával mindent védett, pedig állandó ostrom alatt állt a kapuja a Népstadionban, az idősebb Dárdai pedig négy gólt vágott a fénykorát élő Újpesti Dózsának, 1–2-ről gyakorlatilag egyedül vívta ki a 4–2-es diadalt.

Pék János hajdan Pécsen is lebukott volna, jó ideje azonban hibapont nélkül alakíthatná a némát Békéscsabától Zalaegerszegig. Arról pedig ugyancsak nem beszélünk, hogy emiatt hány tehetséges gyermek nem kezdett el futballozni Dél-Magyarországon.