Jön a brék – Csurka Gergely publicisztikája

Szóval akkor a bréktánc olimpiai sportág lesz 2024-től. A programban breaking néven fut majd, a döntéshozók kicsit érezték, hogy a „dance” (tánc) szó nem kifejezetten illeszkedik abba a listába, amelyet 120 éve műsoron lévő sportok uralnak – avagy újítani muszáj, de azért a látszatot is fenn kell tartani, hogy fontosak a tradíciók. Hangsúlyoznám, hogy az „avagy” után következő megállapításból az újításra és a látszat fenntartására vonatkozó rész számít elsődlegesen, a tradíciók fontossága már csupán a kirakatba van odapakolva, mögötte az üzlet átrendezése zavartalanul folyik.

Ha ez esetleg feldúlja azon generációk lelkét, amelyeknek a hagyományok még jelentenek valamit, azoknak van egy rossz hírem (és ezt most magammal is közlöm, minthogy ebbe a táborba tartozom): tetszik, nem tetszik, a még oly szent és nagyszerű ötkarikás játékoknak is muszáj haladniuk a korral. Egyszerűen nem fér bele, hogy a jelen irányítói elveszítsék a kapcsolatot a jövő generációival. Azaz hiába ülnek a legfontosabb pozíciókban olyan urak és hölgyek, akiknek közvetlen tapasztalataik vannak a Brundage-éráról, amikor még egy utolsó lendülettel, viszont annál veszettebbül kapaszkodtak az amatörizmus mindenekfelettiségébe – tisztában vannak azzal, lépni kell.

Brundage-ra már nem is emlékszünk, teljesen természetes, hogy pénzt kereső sportolók versengenek az érmekért, hiszen az olimpiának az a lényege, hogy a legjobbak találkozóhelye legyen. A futball kivételével ez rég megvalósult, az NBA és a tenisz nagyjai ott mászkálnak az olimpiai faluban – lassan léket ütnek a reklámozás totális tiltásán is, ám mindez nem jelenti azt, hogy maga a termék (mert az olimpia is az) ugyanolyan eladható, mint húsz éve volt.

Adott korosztályoknak még mindig ez a csúcs persze, hiszen ők úgy szocializálódtak, hogy egyértelmű volt, a játékok két hete alatt minden erről szól. Otthon ezt nézte a család, erről beszélgettek a munkahelyen és még az iskolában is. Most viszont ott tartunk, hogy egyre több és több olyan fiatal nő fel, akit nem érdekel mindaz, ami az öt karika jegyében zajlik, találnak maguknak ezer más, számukra sokkal izgalmasabb szórakozást. Mindez drámai mértékben kezd tükröződni a ma már egyre részletesebb és megbízhatóbb statisztikákban, ami a mégoly deres halántékú főnököknél, illetve az őket meggyőző, a jelennel meghittebb kapcsolatot ápoló munkatársaiknál beindította a vészjelzést. Nem is elsősorban azért lőtték fel a piros jelzést, mert a szponzoroknak fontos fiatal vásárlóréteg kevésbé figyel az olimpiára. Ez sem elhanyagolható szempont, ám ennél sokkal durvább, milyen alacsony százalékuk követi a történéseket a tévék előtt, illetve az interneten.

És itt bukkan elő az olimpiának az az oldala, ami továbbra sem biznisz, hanem az eszme. A páratlan hatás, hogy az emberiség legnagyszerűbb találmányainak egyike, amely ugyanolyan nagyszerűséget sugároz a világ minden egyes országában, mert akármilyen brutálisan is dübörög a szórakoztatóipar, s diktál a pénz és különféle érdekszférák által meghatározott törvényszerűségeket a sportpiacnak is – magának a sportnak mindig is lesz egy olyan érinthetetlen része, ahol a saját értékrendje uralkodik – megdönthetetlenül. És ez az, hogy a jobb nyer, nincs az a kommunikációs bűvészmutatvány, amely a vereséget győzelemmé változtatja, a gól az gól, nincs zárójel, nem lehet addig nyomni a sódert, hogy visszamenjetek, és újból lejátsszátok a meccset, mint ahogy az edzést sem lehet dumával helyettesíteni (a legmagasabb szinten még a dopping is csak azoknak segít, akik amúgy szintén belepakolják a melót a mindennapokba – de ez tényleg zárójel). Ha tudod, tudod, ha teljesíted, teljesíted – ha nem, nem.

Ez a legőszintébb világ, és az olimpia az az esemény, amely a föld összes létező sarkába el tudja juttatni valamennyi kapcsolódó, pozitív üzenetet. Pontosan ezért muszáj olyanná formálni, hogy a jövő generációi is kíváncsiak legyenek rá. Hogy érdekelje őket az az értékrend, amit a játékok közvetítenek. Látni kell ugyanakkor, hogy ők már szinte mindenre másként tekintenek, mint a szüleik. Ez minden sportvezető felelőssége: kötelező átformálni egy sor dolgot, hogy gyermekeink egyáltalán észrevegyék, szeretnék őket meggyőzni valami jóról.

Szeptember első felében saját szemünkkel láthattuk az erre irányuló kísérleteket, kétféle kiadásban. Az öttusa-vb-n azt, hogy sajnos vannak olyan műfajok, amelyekben akármennyire is erőlködnek, egyértelmű, napjaik olimpiai sportágként megszámláltattak. Talán a lézerfutás megkapja az esélyt, hogy megmaradjon mementóként, ami nekünk sem fog tetszeni, hiszen a modern pentatlon az életünk része volt, Balczó András igazi ikon – aki bevallottan nem tud azonosulni az egynapos négytusára torzított sportággal. Ha ő sem, akkor képzeljük el azokat, akiknek kötődésük sincs.

A boksz már majdnem kibillent az ötkarikás ringből, bár most kapott még egy esélyt (nem szeretnék pánikot kelteni, ám a dél-koreai vb-n bemutató sportágként szereplő strandvízilabdában nagyon gyorsan nagyon sok fantáziát fedeztek fel a FINA nagyurai – ott hét-nyolc tagúak a csapatok) – avagy látni kell: a NOB finoman készíti a terepet az újaknak. A 10 500-as sportolói létszámot ugyanis egyáltalán nem kívánja bővíteni, elvégre így is folyamatosan ostorozzák, hogy az olimpiát mint eseményt szinte képtelenség rokonítani a fenntarthatóság manapság mindennél fontosabb eszméjével. Azaz bővíteni nem lehet, csak cserélni. Ha bejön egy új sportág, mennie kell egy réginek.

Az újak meg jönnek. Amennyire kifelé áll ugyanis az öttusa és a boksz szekérrúdja, annyira befutónak tetszenek azok, amelyeket – köztük a bréktáncot – szintén élőben nézhettek meg a korral haladók a múlt héten, a lenyűgözően sikerült budapesti World Urban Gamesen. Mondjuk úgy, minimum jelzésértékű, hogy bár az eseményhez semmi köze nem volt a NOB-nak, a hivatalos műsorfüzetbe Thomas Bach elnök is írt köszöntőt. Nem kell a sorok között olvasni, hogy dekódoljuk az üzenetet.

És ez csupán az „izzadós” sportok térfele. Kedden volt szerencsém részt venni egy lausanne-i konferencián, amelyen a Price Waterhouse Coopers sportkutatási részlege ismertette éves jelentését, amelynek legfontosabb része a következő öt esztendő várható trendjeinek a felmérése volt. Nos, korántsem meglepő – noha a magamfajta konzervatív számára még mindig ijesztő – módon a tíz legnagyobb fejlődési potenciájú sportág rangsorában az első két helyen az e-sport áll: a „lövöldözősek” az elsőn, a hagyományos sportokat „képernyősítők” a másodikon. Mindenki más utánuk, ráadásul nem ugyanolyan meredek ívű felívelést jósolva nekik. Ettől függetlenül tanulságos, kik uralják majd az előttünk álló esztendőket: futball, kosárlabda, az Urban Games sportjai, tenisz, rögbi, golf, kerékpár, amerikai futball, krikett.

A PWC szerint azé a jövő, aki a lehető legjobban és legnagyobb számban magához tudja kapcsolni a szurkolóit, felkészül az egyre minőségibb és interaktívabb megoldásokat követelő digitális érára (a jó tévéközvetítés a legkevesebb), maradandó élményt nyújt az eseményére kilátogatóknak, és képes együttműködni a sportágával rokonítható e-sporttal. A FIFA – mint meghívott képviselője elmondta – például külön osztályt üzemeltet a „fifázóknak”, meg a Real Madrid is, mert míg egy csapat maximum háromnaponta, hetente tud pályára lépni, a konzolon akár óránként is. Ha viszont „fifázol”, az igazi focit is szeretni fogod, ha pedig a „fifázásban” a Reallal vagy, legközelebb talán megveszed a mezét, később elmész Madridba, ahol az új stadiont már úgy tervezik, hogy az évi 30 meccsnap mellett üresen maradó másik 335 több bevételt termeljen, mint a mérkőzések együttvéve (azaz már pláza lesz, amelynek belső oldalán vannak a lelátók meg a focipálya – ahol a meccsközvetítésekben a legfontosabb piacokon a Real-drukkerek saját nyelvükön látják a pályaszéli ledfalon futó hirdetéseket: már erre is van technika, hogy bármilyen kameraállásból is mutatják éppen a játékot, a szoftver Kínába kínai változattal mutatja ugyanazt, ami ott, a stadionban és az ibériai tévéken spanyolul fut).

Ez a jövő – esszük, nem esszük, nem kapunk mást. És ne tévedjünk: az éhhalált választóknak még az emlékét sem igen fogják megőrizni.