Alma, körte, Federer, Stucki – Deák Zsigmond publicisztikája

Roger Federer. Azt hiszem, őt nem kell bemutatni senkinek a világon, hússzoros egyéni Grand Slam-győztes, olimpiai bajnok teniszező, vélhetőleg sportága valaha volt legnagyobb alakja, akit hazájában, Svájcban hétszer választottak meg az Év sportolójának – ennyiszer senki mást. Az 1950 óta zajló ottani voksolást eredetileg a Sport című országos lap írta ki, amelynek 1990-es évekbeli megszűntével az újságírók és a tv-nézők döntenek, véleményük egyenlően súlyozott. A teljesség igénye nélkül olyan klasszisok győztek többször is, mint az olimpiai és világbajnok síelő Pirmin Zurbriggen, sporttársa, a három-három ötkarikás és vb-aranyat begyűjtő Vreni Schneider, a négyszeres olimpiai bajnok síugró Simon Ammann, és a háromszoros vb-győztes súlylökő Werner Günthör.


Roger Federer. Azt hiszem, őt nem kell bemutatni senkinek a világon, hússzoros egyéni Grand Slam-győztes, olimpiai bajnok teniszező, vélhetőleg sportága valaha volt legnagyobb alakja, akit hazájában, Svájcban hétszer választottak meg az Év sportolójának – ennyiszer senki mást. Az 1950 óta zajló ottani voksolást eredetileg a Sport című országos lap írta ki, amelynek 1990-es évekbeli megszűntével az újságírók és a tv-nézők döntenek, véleményük egyenlően súlyozott. A teljesség igénye nélkül olyan klasszisok győztek többször is, mint az olimpiai és világbajnok síelő Pirmin Zurbriggen, sporttársa, a három-három ötkarikás és vb-aranyat begyűjtő Vreni Schneider, a négyszeres olimpiai bajnok síugró Simon Ammann, és a háromszoros vb-győztes súlylökő Werner Günthör.

A teniszezők közül Federeren kívül Martina Hingis, Manuela Maleeva és Stan Wawrinka vívta ki az elismerést egyszer-egyszer, de az első diadalát 2003-ban arató nagy Roger még akkor is igazodási pontnak számított, amikor nem nyert. 2009-ben például, amikor a „nép” a zsurnaliszták ellenében inkább Didier Cuche-t támogatta, a kiváló síelő szinte bocsánatot kért a korszakos zsenitől: „Remélem, nem dühös...” Korábban, 2005-ben a motorversenyző Thomas Lüthi is a nézők bizalmából „hajrázta le” végül a szakmánál vezető Federert. Cuche és Lüthi egyaránt az évi világbajnoki címének köszönhetően férkőzött az összességében náluk eredményesebb és híresebb honfitárs elé. Mivel az alpesi sí, a motorsport és a tenisz egyaránt ismert, népszerű, üzleti alapon nagyszerűen működő sportág, nehezen állítható, hogy „hülyék” voltak a döntéshozó szavazók, még ha vitatkozni lehetett is velük.

Az idén aztán Federer újból kénytelen volt megelégedni a második helyével, ezúttal Christian Stucki pásztorbirkózó előzte meg. Tessék? Ez mondjuk akkora poén, hogy a hír végiggördült a világsajtón. Így tudtuk meg, hogy a 34 éves, 140-150 kilós óriás a schwingen nevű, több száz éves helyi tradicionális küzdősport űzője, ebben az évben megnyerte az alpesi fesztivált, illetve a sportági „Grand Slamet”, a négy legnagyobb viadalt, megszerezve a hagyományos birkózókirályi koronát. Végzettsége erdész, jelenleg sofőrként dolgozik, nős, két gyermek édesapja.

Érdekesség, hogy Stucki még októberben, a bázeli ATP-teniszversenyen összefutott „királyi kollégájával”, Federerrel, s akkor szerényen így nyilatkozott: „Jó volt vele találkozni. Korábban már láttuk egymást, de csak rövid ideig, most kicsit meg is tudtunk ismerkedni. Olyan, mint mindig, tök jól el lehet vele dumálni. Húsz éve követem a pályafutását, szuper, amit csinál. Beszélgettünk a pásztorbirkózásról is, mondtam neki, hogy a következő nagy versenyünk Prattelnben lesz, elképzelhető, hogy eljön. Jó lenne!” A két király kedélyesen elcserélte egymással sportága legfontosabb eszközét, egy teniszütőt és egy hagyományos bőrnadrágot, aminél fogva a pásztorbirkózók megragadják egymást. Federer elmondta, hogy látott már alpesi fesztivált a televízióban, de elég ritkán, mert keveset van otthon, Svájcban, máshol meg nincs ilyesmi. Azzal tréfálkozott, hogy bármikor szívesen találkozik Stuckival, de „nem nyúlhat hozzám, mert akkor nekem annyi.”

Persze még azelőtt szólt erről kedélyesen, hogy kiderült volna, „uralkodótársa” megelőzi őt az év sportolójaként. Mégis, miképp lehetséges ez? Mai világunkban, amelyben a hagyományok, a múlt értékei a korszellem erőteljes nyomására fokozatosan relativizálódnak az élet minden területén, egy fejlett nyugati országban bármilyen szavazáson a tradíció, a helyi specialitás felülmúlja a trendit, a nemzetközit?! Ha Svájcra gondolunk bárhol a földkerekségen, az órák, a bankok és a Milka csoki mellett biztosan beugrik Roger Federer is márkajegyként: Made in Switzerland... Ehhez képest elképesztő üzenet Stucki győzelme, számomra valahol – bár minden tiszteletem és elismerésem a tenisz, sőt, az egyetemes sport legendás alakjáé – extremitása, váratlansága ellenére az emberi normalitásba vetett hit megerősítése. Azt szeretjük igazán, ami a miénk, évek, évszázadok óta a sajátunk, létünk lényegévé vált. No meg persze Federer nyolcadik sikere nem akkora „hájp”, mint a pásztorbirkózó első – s vélhetőleg utolsó – pajzsra emelése...

Most következhetne a hazai párhuzam, de elmarad, hiszen nem létezik az a magyar népi mozgásforma, amely olyan erős helyi népszerűséggel túlélte volna a történelem viharait, mint a svájci schwingen. Nyilván ebben a múltat végképp eltörölni hivatott kommunista rendszer is ludas a maga több mint négy évtizedes hagyományüldözésével, az egészséges nemzettudat, a nacionalizmus szitokszóvá alakításával. Ám felesleges lenne túlhangsúlyozni a politikai síkot, tisztán a sportszférában maradva is elég nehéz a magunk versenyzői között választanunk. Nálunk 1958 óta zajlik az Év sportolója-voksolás, s a döntés az esztendő gólja kivételével – amelynél a szurkolók, a tv-nézők is (fő)szerepet kapnak a közönségszavazattal – maradt a szakújságírók privilégiuma. Az idén immár a hatvankettedik alkalommal kell összehasonlítanunk a magyar „Federert Stuckival”, noha nálunk az olimpiai sportágak képviselői mellett mások kevésbé rúgnak labdába. Mondhatjuk, itt ez a hagyomány, ami nem csoda az ötkarikás örökranglista top 10-es tagjaként... Vita persze mindig felüti a fejét, hiszen, mint már annyiszor írtuk és mondtuk, az almát és a körtét nehéz összehasonlítani, avagy évről évre egymástól néha nagyon különböző dolgokról kell véleményt alkotnunk, közöttük sorrendet felállítanunk. Ezen a héten tette közzé a 2019-es tízes listákat a Magyar Sportújságírók Szövetsége (MSÚSZ) elnöksége, amelynek tagjai próbáltak a lehető legnagyobb körültekintéssel eljárni, minden arra érdemest figyelembe venni úgy, hogy azért a döntés szabadsága se vesszen el. Általában az edzők kategóriáját a legnehezebb kialakítani, hiszen itt nemcsak a tanítvány, a csapat eredménye számít, hanem annak a „titkos kapcsolatnak” a feltárása is, hogy a sikerben mekkora a tréner szerepe. Ráadásként ide bele kell szuszakolni a klubedzőket, a szövetségi kapitányokat, az egyéni és csapatsportokban dolgozókat, mindenkit, aki a versenyzői kategóriák tagjainak diadalához érdemben hozzájárultak. Ugye, hogy szinte lehetetlen?

Azért azt kell mondanom, nagy igazságtalanságok, aránytalanságok a végeredmény tekintetében sohasem történtek, de például mit kellett volna csinálni, amikor 2004-ben az athéni olimpián négy női számban nyert honfitársunk? Így egyikük mindenképp lemaradt az év végi dobogóról, mert ez lett a választási eredmény: 1. Janics Natasa (kajakos), 2. Nagy Tímea (vívó), 3. Igaly Diána (sportlövő), 4. Vörös Zsuzsanna (öttusázó). A férfiaknál 2012-ben adódott hasonló helyzet, a négy londoni egyéni aranyérmes közül végül ez a sorrend született: 1. Gyurta Dániel (úszó), 2. Berki Krisztián (tornász), 3. Szilágyi Áron (vívó), 4. Pars Krisztián (kalapácsvető). Egy kedves kollégám mesélte, az eredmény előzetes ismeretében, a kihirdetés idejére elhúzódott Pars mellől, nehogy a szombathelyi erős ember csalódásában esetleg kárt tegyen benne. Az MSÚSZ különdíjjal próbálta kozmetikázni a kivédhetetlen helyzetet – maradjunk abban, kiváló nehézatlétánk valóban nem örült...

Lehet, hogy a derék svájciak azért szavaztak idén Roger Federer ellenében Christian Stuckira, mert féltek a Parsnál is nagyobb óriás reakciójától? Ez esetben minden egyéb gondolatmenet zárójelbe kerülne.