Gyökerek – Deák Zsigmond publicisztikája

Három évtizede, 1989 őszén-telén az ország a rendszerváltozás lázában égett – vagy így utólag inkább csak hőemelkedésében, mert sok minden nem történt meg, aminek meg kellett volna, de ez más lapra tartozik. A kutya sem törődött azzal, hogy a János kórház idegosztályán november végén (egyes adatok szerint december elején, ez a bizonytalan időpont is jellemző az érdektelenségre) elhunyt egy magányos öregúr. Már több mint négy esztendeje vegetált ott, miután 1985 augusztusában behozták súlyos agyvérzéssel. Nyolcvanhárom éves volt, amikor meghalt. Kevesen tudták, ki ő, s még kevesebben ismerték a történetét. Pedig nemzetünk egyik hőse, olimpiai bajnoka lehelte ki lelkét öntudatától rég megfosztva: Zombori Ödön.

Sportrajongóként, egykori ifjú birkózóként természetesen hallottam már a nevét korábban is, de részletes, egyben regényes sorsával csak újságíróként szembesültem, mégpedig annak kapcsán, hogy 2005 körül többedmagammal együtt felkértek, írjuk meg ötkarikás aranyérmeink és aranyérmeseink történetét a MOB honlapjára.

Zombori a magyar birkózás legeredményesebb, három diadalt hozó olimpiáján, 1936-ban Berlinben nyert, ezt az egyet pontosan tudtam, mint ahogy azt is, hogy az akkori győztesek mindegyike kapott egy tölgyfacsemetét ajándékba. Annyi minden rosszat elmondtak és írtak erről az olimpiáról (és garmisch-partenkircheni téli „testvéréről”), mint a nácizmus erődemonstrációjáról, a fajvédő eszme terjesztéséről, s ebben nincs is semmi túlzás. Ám azt senki sem vitathatta, hogy a létesítmények és a szervezési munkálatok a legendás német alaposság jegyében nem hagytak maguk után kivetnivalót. Ezen belül a mai politikai „méregzöldeknek” is becsületére váló facsemetés ötlet azonnal megfogott, még ha elsőre képtelen is voltam igazán megfogalmazni, miért. Rövid nyomozásba kezdtem, majd kocsiba pattantam (s innen magamtól idéznék a MOB honlapjáról):

„Mielőtt egyetlen sort leírtam volna, elzarándokoltam Zombori Ödön tölgyfájához a Hűvösvölgybe. Kíváncsiságból, no meg ihletet meríteni. Kellemetlen, a hely nevéhez illően hűvös eső szemetelt, a felhők szinte ültek a budai hegyeken. Nem volt könnyű megtalálni az 1936-os olimpiai bajnoki címért kapott egykori facsemetét, amit az aranyérmes birkózó Berlinből hazatérve elültetett a helyi ferences rendház kertjébe. A területet azóta átparcellázták, de egyáltalán nem kacsalábon forgó paloták kedvéért. A Fővárosi Levéltár egyik részlege található itt, régi, leromlott állapotú villák és korábbi kiszolgáló épületeik, no meg egy igen impozáns fedetlen körtemplom. Az ősparkszerű, kevéssé gondozott környezetben akad elég tölgyfa, de Zomborié nincs meg elsőre. Az ott lakók egyike, egy hölgy nem tud segíteni, viszont a szomszédban egy úriember igen. Visszairányít oda, ahol már jártunk az előbb, s tényleg, az egyik kertben, a kerítésen túl, egy fa derekán ott a szinte olvashatatlanságig kopott és sötétedett emléktábla: Ezt a fát Zombori Ödön ültette...”

Nos, a részletből kiderül, hogy ez a tölgy legalább megmaradt a '36-os győztesek magoncaiból. A két további birkózóbajnoké közül Kárpáti Károlyé a második világháborúban megsemmisült, néhány éve azonban újat ültettek az emlékére a Testnevelési Egyetem parkjában, Lőrincz Mártoné meg azóta is ott terebélyesedik Szentes főterén a frissen felavatott olimpiai park díszeként. „Hirdesse ez a tölgyfa Szentes város iránti szeretetemet!” – ezekkel a szavakkal adományozta az alföldi településnek a székelyföldi, korondi születésű, de Trianon után Szentesen második otthonra lelő birkózóbajnok.

Tudomásom szerint Kabos Endre vívó Berettyóújfaluban, Harangi Imre ökölvívó szűkebb pátriájában, Hajdúsámsonban ültette el a Berlinben kapott kis növényt, mindkét fa megvan azóta is. Ennek tudatában kezdtem kapiskálni, milyen csodálatos metaforája a tölgy a ragaszkodásnak, a hagyományok tiszteletének, a család- és hazaszeretetnek, ahogy a gyökereivel kapaszkodik az anyaföldbe.

Zombori Ödön tragikus sorsa csak mélyített az érzéseimen. A kiváló sportoló eredetileg Janicsek vezetéknévvel látta meg a napvilágot egy Somogy megyei kis faluban, Szentán, azon belül is Újmajor pusztán 1906 szeptemberében, később a család Budapestre költözött. A Zomborira magyarosító fiú itt kezdett el birkózni 18 évesen a legendás MAC, a Magyar Athletikai Club színeiben. Ezt az egyesületet – főképpen a későbbiek során, politikai indíttatásból – a felső tízezer szinte zárt elitklubjának titulálták, Zombori a példa rá, hogy ez még véletlenül sem volt igaz. A vidékről érkező, szegény sorsú fiatalember 1924 és 1944 között húsz évet sportolt az „arisztokraták” között, miközben az Elektromos Művek tisztviselőjeként, egyszerű díjbeszedőként dolgozott.

Tehetsége hamar megmutatkozott a birkózószőnyegen s mindkét fogásnemben. Az 1928-as amszterdami olimpián 5. lett, 1932-ben Los Angelesben ezüst-, négy év múlva Berlinben meg már aranyérmet szerzett. Nyert három Eb-t (1928, 1931, 1933), szintén háromszoros magyar bajnok, kétszer csapatban is első, 22-szeres válogatott. Berlini diadalát nem részletezem, annál inkább a dobogósokról készült, történelmi esszéért kiáltó fényképet. Ezen Zombori áll középen az említett tölgyfacsemetét fogva, előtte Herbert fehér német egyenruhában náci módra előrelendíti a karját, mögötte Flood sötét amerikai uniformisban tiszteleg.

Így érintette meg a háború előszele a magyar sportolót, de az utórezgése sokkal inkább felkapta, és messze röpítette hazájától. 1946-ban betiltották a MAC-ot, s őt minden alap nélkül B-listázták – még egyszer hangsúlyozzuk, szegényparaszti származású villanyóra-leolvasó volt –, így kénytelen volt emigrálni. Prágán és Párizson át jutott el Buenos Airesbe, ahol az argentin szabadfogású válogatott edzője lett.

Ebben a minőségében, illetve versenybíróként vett részt a 1956-os melbourne-i olimpián, ahol örök keresztet kapott a hátára. Történt, hogy ő is közreműködött az 1952-es helsinki bajnok Hódos Imre egyik mérkőzésén, s az „egykori” honfitárs hiába fektette kétszer is két vállra az amerikai Townleyt, Zombori és bírótársai nem ütötték le a tust. A pontozásos győzelem viszont hibapontot hozott magával, Hódos végül nem jutott be a hármas döntőbe, „csak” negyedik lett. Zomborit ezután évtizedekig furdalta a lelkiismeret, no meg a honvágy (közben az Egyesült Államokba költözött, s Los Angelesben villanyhegesztőként dolgozott), s 1985-ben, amikor a régi MAC-osok találkozóját az ausztriai Mörbischben rendezték, bár kinti családja ellenezte, elindult hazafelé.

Hozott magával egy kupát is, ezzel a felirattal: „Hódos Imrének, az 1956. évi olimpia erkölcsi győztesének.” Katartikus találkozás lehetett volna, ám ekkor jött a hihetetlen sorstragédia: az idős sportember az óceánt átszelő repülőúton elkezdett félrebeszélni, kiderült, hogy agyvérzést kapott. Bécsből mentőautó szállította Budapestre, de már sohasem jött rendbe. A többit tudjuk. Hódoshoz azért eljutott a kupa, aki így konstatálta azt: „Sportpályafutásom során kapott emléktárgyaim legelőkelőbb helyére kerül ez a serleg!”

Zombori Ödön hazajött meghalni, mert gyökerei a tölgyfájához hasonlóan elszakíthatatlannak bizonyultak. S nem magányos farkas ő. A 302 magyar olimpiai bajnok közül 154-en hunytak el, ha jól számoltam, 23-an messze idegenben. Ám hazajött Puskás Ferenc, Czibor Zoltán, Varga Zoltán, a futballklasszisokon kívül a vívó Mendelényi Tamás, Nemere Zoltán, Keresztes Attila, az öttusázó Szondy István, s itt is haltak meg a szülőföldjükön.

A vízilabdázó Antal Róbertnek ez nem adatott meg, viszont végakaratának köszönhetően a hamvai Torontóból Farkasrétre kerültek, mint ahogyan immár idehaza nyugszanak az Aranycsapat két játékosa, Lóránt Gyula és Kocsis Sándor földi maradványai is. Mai, gyakran gyökértelennek tetsző világunkban gondoljunk rájuk, s hajtsunk fejet előttük, esetleg épp a Hűvösvölgyben, Szentesen, Berettyóújfaluban, Hajdúsámsonban erős gyökeret eresztett, több mint nyolcvan éves terebélyes berlini tölgyek tövében.