Kikerül, bekerül – Berta Mihály publicisztikája

Az talán még odébb van kissé, hogy Hajdú B. István egy olimpiai közvetítés végjátékában nem tizenhárom fürdőgatyás, hanem két kontrollert szorongató magyar férfi láttán sírja el magát majdnem, de hogy erre a mi életünkben már biztosan nem kerül sor – nos, mérget azért ne tessenek rá venni, azt mondom. Mint ahogy egyelőre az a televíziós sportközvetítés-részlet is sokkalta inkább létezhetne az Örkény-hagyaték valamelyik doboz mélyén heverő sajtcédulájának a szélén, urambocsá David Lynch valóban követhetetlenül kusza agytekervényeiben, amely valahogy így hangozna: „Hihetetlen, kedves nézőink, Vizicsacsi olimpiai negyeddöntőt játszhat holnapután délután, hamarosan jövünk a győztessel készült interjúval, de most kapcsolnunk kell az uszodába, mert következik az életmentés 4x50 méteres váltóversenyének fináléja.”

Aki szerint ez a sok marhaság nem való egy magára valamit is adó, szeriőz sportlapba, annak egyfelől tökéletesen igaza van, viszont ennek ellenére sem árt tudomásul venni, hogy ettől még a fent említett kis izék nagyon is létező és valóságos, hm, tevékenységek. Az e-sport világszerte dübörgő fejlődése és népszerűségének el nem ismerése, azaz inkább tudomásul nem vétele a valóság nagyjából olyan szintű nem ismeretét feltételezi, mintha mondjuk 1526. augusztus 28-án Tomori Pál azt találta volna mondani az egyik vitézének, hogy „Figyeld meg, édes ecsém, ezek holnap visszafordulnak”. Azon persze már bőven lehet vitatkozni, sőt, szerintem kellene is (érvekkel, pró és kontra, nem elefántcsonttoronyból leküldött kinyilatkoztatásokat bőgve), hogy voltaképpen mi is az a sport, mi tartozik a sport névvel felcímkézett üvegedénybe, és egyáltalán felállítható-e olyan kritériumrendszer, amely körön kívül vagy épp belül helyez magukat körön kívülinek (vagy belülinek) gondoló tevékenységeket.

Az mindenesetre látszik, hogy az úgynevezett szakma egy jókora, Wilson márkájú strandröplabdával igyekszik tért ölelő átadással helyzetbe hozni az e-sport közösségét, hogy ne érezze magát Tom Hanks-féle számkivetettnek a sportok háborgó tengerén. Hogy csak egy friss és nagyon közeli példát említsek, a Magyar Sportújságírók Szövetsége az idén először díjazta az év magyar e-sportolóját, Kiss „Vizicsacsi” Tamást, sőt a díjazott hosszú interjút is adott e lapnak. Ebben egyébként azt mondta, – a sport vs. nem sport vitába nem belebonyolódva –, meglátása szerint az e-sportra is jellemző kompetitív környezet miatt lehet a leginkább hozzámérni azt, amit ő csinál egy hagyományos értelemben vett sportág képviselőjével. Még ha az elvégzett munka milyensége nem is hasonlítható össze, legfeljebb a mennyisége és a minősége.

Hogy az e-sport aztán a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ingerküszöbét is átlépi-e, arról egyelőre inkább csak sejtéseink, mintsem konkrét információink lehetnek, noha szerintem Thomas Bach NOB-elnök, ha csak rajta múlna, inkább tűzné műsorra a vízen járást, mint ezt. De gesztusokat azért tett. Az Intel nevű számítástechnikai óriással például tavaly ősszel kötött szerződést a lausanne-i székhelyű olimpiai bizottság, amelynek értelmében 2020-ban közösen rendeznek meg egy nagyjából 150 millió forint összdíjazású Intel World Open elnevezésű e-sport versenyt, ami épp a tokiói nyári játékok nyitó napjáig tart majd.

És az e-sport mellett fentebb citált vízi életmentést sem az ujjamból szoptam, valódi és létező sportágról van szó, amelyben nem piros fürdőruhás Erika Eleniakok futnak lassítva egy kaliforniai partszakaszon, miközben gejl szintetizátorfutam szól a háttérben, hanem úszó sportemberek. Az életmentés mint sport már szerepelt az 1900-as, párizsi játékok műsorán, csak aztán a „kanonizált” olimpiai eredmények közé nem vétetett fel, vagyis nem képezte a hivatalos program részét.

Sportvolta azonban 120 évvel később sem szűnt meg, legfeljebb átalakult és marginalizálódott. Rendeznek belőle világbajnokságokat (2018-ban volt magyar érmese is), ott van a négyévente megrendezett, az ötkarikás játékok fősodrának oldalvizén lubickoló sportágakat összefogó világjátékok programján, és a NOB is számontartja: benne van abban a sportági körben, amelyeket – leegyszerűsítve – az olimpiai bizottság döntéshozói kellőképp komolynak vegyenek ahhoz, hogy bekerüljön az olimpiai programba. De az igazi szintlépés a bekerülés lenne. Speciel a 2020-as nyári programba is bekerülhetett volna, más kérdés, hogy aztán nem került, nem úgy, mint a baseball (és női változata, a softball), a gördeszkázás, a hullámlovaglás, a sportmászás, a karate.

A NOB végrehajtó bizottsága 2016-ban döntött úgy, hogy átlép a maga Rubiconján azzal, hogy hosszú idő után jelentős „vérfrissítést” engedélyezett a nyári játékok műsorában, ráadásul anélkül, hogy kihúzott volna helyette, helyettük egy addig is a versenyprogramba tartozó sportágat a listáról. Mint ismert, a szervezet Agenda 2020 elnevezésű reformprogramja lehetőséget ad a mindenkori rendezőnek arra, hogy bizonyos feltételrendszer mellett maga döntsön sportágak egyszeri programba iktatásáról.

Tokió pedig élt a lehetőséggel, javasolt, előterjesztett, a NOB válogatott, bólintott, és most várja, hogy a felkelő nap országában is népszerű sportágak járnak-e globális népszerűség-növekedéssel világszerte. Magyarán behozza-e mondjuk a gördeszka vagy a falmászás a fiatalokat az olimpia vonzáskörébe, és ha igen, érdemes-e tovább újítani, úgy, hogy az megágyazzon az e-sport színre lépésének is. Nem véletlenül fogalmazott úgy a bővítés bejelentését követően Mori Josiro, a helyi szervezőbizottság vezetője, hogy „A sportágcsomag felvétele sok fiatal sportolónak ad reményt az olimpiai részvételre”. Mondhatta volna nyilván azt is, hogy a sportcsomag sok fiatal sportfogyasztót állíthat a világszinten egyre kevésbé érdekes olimpiai eszme mellé, csak az alighanem túl direkt lett volna.

Mert bármennyire is tetszhet úgy a NOB különféle sales- és marketingosztályait vezető nagyfőnökeinek, hogy az ötkarika mint brand kezd kimenni a divatból, a sportágak jelentős részének még mindig az ottlét, vagyis a programban szereplés vágya és reménysugara határozza meg a tudatot. Olimpiai sportágnak lenni ugyanis – leszámítva azt a maga lábán is megállni képes tucatot – maga az élet. Oké, az amerikai futball népszerűsége valahogy túlélné (irónia), ha nem kerülne be a programba, és a labdarúgás is köszöni szépen, inkább csak illendőségből nem borított még asztalt. De gondoljunk csak az egykori, a műsorról azonban már lassan egy százada hiányzó sportágakra – mi lett, helyesebben mi van velük. A kötélhúzásra, ami erőben érhetne annyit, mint egy NFL-mérkőzés, ehhez képest már az iskolai tornaórákon is inkább ciki, mint menő két csapatra oszlani.

Holott a sportág még él, ott van a világjátékokon, és vb-t is rendeznek belőle, csak éppen teljes érdektelenség mellett. A lacrosse kétszer volt programon, plusz később háromszor bemutató jelleggel. Ma is létezik, az egyik legkeményebb csapatsport, csak éppen az Egyesült Államokon, Kanadán és Anglián kívül nemigen veszik komolyan. Vagy ott a krokett, a roque, a jeu de paume – egykor megmutathatták magukat az olimpiai család előtt, ma meg már...

És ki tudja, talán száz év múlva majd az e-sport kapcsán harapjuk el ugyanígy a mondat végén, mondván, többre vihette volna, ha marad még az olimpia műsorán. Már ha száz év múlva lesz még e-sport, olimpia meg sport úgy egyáltalán.