Tiltanak is, meg nem is – Moncz Attila publicisztikája

„A sport semlegessége alapelv, és el kell különíteni mindennemű politikai, vallási vagy egyéb típusú beavatkozástól. A játéktéren és az azt kísérő ceremóniákon a versenyzők teljesítményének ünneplésére kell összpontosítani” – olvasható a NOB minap kiadott közleményében. Közeledik a tokiói nyári olimpia (még 186 nap van hátra a megnyitóig), lassan tehát ideje szabályozni, mit lehet és mit nem lehet tenniük a sportolóknak.

Alapvetően ezen nem kell csodálkozni, hiszen az elmúlt időszakban többen több helyen nagy visszhangot kiváltó gesztusokat tettek nekik nem tetsző eszmékkel, cselekedetekkel, politikai „kurzusokkal” kapcsolatban. Elég, ha csak az NFL-ből magát alighanem örökre „kitérdelő” Colin Kaepernicket, a trumpista politikával szemben más formában fellépőket (például a tavalyi női labdarúgó-világbajnokságon elégedetlenségének hangot adó amerikai csapatkapitányt, Megan Rapinoe-t) vagy a 2019-es vizes vb-n a kokszkirály Szun Janggal szemben tiltakozókat (így Mack Hortont vagy Scott Duncant) említem. Magyarországon, a magyar sportolók körében nem jellemző, hogy bármi hasonlóra törekednének, így inkább külföldön váltott-vált ki érzelmeket a NOB mostani határozata. Merthogy a bizottság papíron visszatért az egyik alapító atya, Pierre de Coubertin szellemiségéhez, aki elképzelhetőnek tartotta a társadalmi béke megteremtését az olimpiai mozgalom támogatásával. „Az osztályok megkülönböztetése semmilyen szerepet sem játszhat a sportban, mert a sport szociális mélységben is tud terjeszkedni” – fejtegette egyszer. Ennek megfelelőek a mostani alapelvek is, hiszen a NOB döntése értelmében a versenyhelyszíneken és az éremátadókon térdelés, politikai motiváció okozta gesztus, üzenet vagy jel adása tilos, akárcsak az éremátadókon a versenyzőtársakkal szembeni tiszteletlenség. Egy nem is olyan kis kapu azért nyitva maradt, hiszen a sajtótájékoztatókon, a médiaeseményeken és a közösségi médiában minden sportoló azt tesz, amit akar.

Sohasem szerettem, ma sem szeretem a politikát összekeverni a sporttal vagy belekeverni abba, de azt gondolom, egy olyan testülettől, amelyben politikusok vagy politikához köthető személyek tucatjai szerepelnek, és ugyanez igaz a tagszervezeteikre is, legalábbis álságos egy ilyen „kódex” kiadása akkor, ha ugyanez magukra a kiadókra nem vonatkozik. Ha ők elvárják a sportolóktól, hogy ne használják a sportot politikai vagy egyéb véleményük terjesztésére, akkor tőlük is alighanem okkal várható el, hogy saját civil (mást ne mondjak, politikai) karrierjük egyengetésében se legyen eszköz a sport. De elképzelhetőnek tartja valaki is, hogy Tokióban egyetlen olimpiai résztvevő ország egyetlen politikusa sem próbálja meg – maradjunk csak ennyinél – népszerűségnövelésre használni a játékokat? Ugye, hogy nem?!

Azt gondolom, az alkotók sokkal inkább az olimpiában rejlő erőtől és annak hatásától ijedtek meg, hiszen ha egy nem sporttal kapcsolatos vélemény eljut a 2020-as játékok várakozások szerint bőven ötmilliárd feletti nézőjéhez (digitális platformokon pedig 300 millió óra is lehet a tokiói versenyekről megnézett összidőtartam!), az már fegyver lehet – függetlenül annak valóságtartalmától. Viszont észszerű kontroll mindenképpen kell. Mert lesznek, akik elhiszik, hiszen olyan személy említette, akire példaképként tekintenek, és az élet más területeihez hasonlóan itt is gyakran mindennemű normakontroll nélkül magukévá teszik a mondanivalóját. Ezért aztán a sportolóknak is vigyázniuk kell, bizonyos kérdésekben miképp fogalmaznak, és ne járjanak úgy, mint azok az önmagukat tájékozottnak hívő színészek, akik a díjátadókat használják ki nagy, de gyakran valós tartalmat nélkülöző kinyilatkoztatásokra, és akiket a legutóbbi Golden Globe-díjátadón a műsorvezető Ricky Gervais így osztott ki már előre: „Nem vagytok abban a helyzetben, hogy leckéket adjatok a közönségeteknek. Semmit sem tudtok a való világról, a többségetek kevesebb időt töltött iskolában, mint Greta Thunberg. Fogadjátok el a díjat, köszönjétek meg az ügynökötöknek, Istennek, és tűnjetek a p…ba.”

Azt meg tudjuk, hogy a játékok és a politika Coubertin minden szándéka dacára kézen fogva járt, igazából csak a mérték volt a kérdés. Nagy hirtelen hat olyan olimpia jut eszembe, amelyet a kelleténél sokkal jobban áthatott a politikum szelleme, Antwerpent (1920), Moszkvát (1980) és Los Angelest (1984) a saját bőrünkön is érezhettük. Az elsőt Budapestnek kellett volna rendeznie, aztán a magyarok az első világháború egyik vesztes feleként még csak el sem indulhattak, míg a nyolcvanas évek elején a hidegháborús viszonyok következtében előbb az Egyesült Államok, aztán a keleti blokk többsége (benne a szovjet utasításra cselekvő Magyarországgal) maradt távol az olimpiától. Berlin (1936) a nemzetiszocializmus, München (1972) a terror olimpiájaként marad fent, míg Szöul (1988) inkább az előtörténete és a két Korea szembenállása okán. De azt is el kell mondani, hogy a sportolók éltek már a véleménynyilvánítás lehetőségével. Csak két példa: az 1968-as olimpián a 200 méteres síkfutás arany-, illetve bronzérmese, Tommie Smith, valamint John Carlos a dobogón a feketék egyenjogúságú törekvései mellett tüntetett, míg 2016-ban a maratoni futás ezüstérmese, Feyisa Lilesa a célba érkezéskor és a dobogón kisebbségben élő népe, az etióp kormányerők által üldözött oromók helyzetére hívta fel a figyelmet – Etiópia sportolójaként.

Ugyanakkor a saját birodalmukban sokkal jobban tájékozottak a sportolók, és ez az, ami szintén megijeszthette a NOB-ot. Nevetséges, hogy ezt így le kell írni, ahelyett, hogy arról számolhatnánk be, mennyire transzparens és hatékony módon zajlik a doppingellenes harc, de addig, amíg lesznek elsők az egyenlők között vagy kiemelt bánásmódban részesülők, addig nem lehet mást tenni. Merthogy a sportolók egészen biztosan jobban tudják, ki mennyire sáros közöttük doppingkérdésekben, mint az erre hivatott szervek. Ugyanakkor, ha erre megpróbálják felhívni a figyelmet, letorkolják őket. Természetesen fontos a versenytársak tisztelete, ahogyan erre a mostani normarendszer kiadásakor Kirsty Coventry, a sportolói bizottság vezetője is felhívta a figyelmet, ugyanakkor legalább ennyire fontos, hogy a köztudottan bűnösek ne lehessenek ott a rajtnál. Azért az belülről sokkal nehezebben elfogadható, ha valaki azért indulhat, mert eljárási hiba történt, miközben a múltjában kis túlzással több a doppingvétség, mint a tiszta minta.

Ebben a tekintetben a non plus ultra Szun Jang esete, aki testőre segítségével kalapáccsal is összetörhetett tőle levetett mintákat tartalmazó üvegcséket, mégis ott lehetett a tavalyi vizes vb-n. Hiába, Szun Jang népi hős, Kína nagy piac, a FINA szponzorai között van kínai cég, elmarasztaló ítélet meg hogy, hogy nem, de nem született. A szövetség helyett ítélt aztán a pfujoló publikum, illetve az olyan sportolók, mint Mack Horton vagy Scott Duncan, akik a 400, illetve a 200 méteres gyorsúszás eredményhirdetésekor nem gratuláltak neki, illetve nem voltak hajlandók közös fotón szerepelni vele. (Az már csak adalék, hogy kétszázon Danas Rapsys többek által vitatott kizárása miatt nyerhetett egyáltalán…) „Azt hiszem, a sportolók egyik legfontosabb joga, hogy hangot adjanak nemtetszésüknek, és most Duncan hallatta a hangját, ahogyan a közönség is. Ha a szurkolók sem akarják itt látni, akkor nem értem, miért van itt” – mondta az esetről a britek világklasszis mellúszója, Adam Peaty.

És ugye most megint olyan olimpia jön, amelyen Oroszország a központilag irányított doppingolás miatt nem vehet részt, az ártatlannak talált orosz sportolók semleges zászló alatt, csak magukat képviselve indulhatnak. A NOB úgy érzi, most megelőzte a még nagyobb bajt.

De lehet, csak elfedte a problémát.