Túlféltett generáció – Vincze András publicisztikája

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy KSI... Na, akkor itt álljunk is meg egy pillanatra!

A rutinosabb sportrajongó-generációnak aligha kell elmagyarázni, mit jelent e három betű, ugyanakkor az ifjabbak között lehetnek olyanok, akik most kapják magukat, és rákeresnek a „guglin” arra, hogy ugyan már miféle mozaikszó ez a KSI, s az első találatok egyike lesz egy „internetes személyiség”, a népszerű videomegosztó oldalon ötvenhárommillióan követik a rappert.

Hát nem róla szól a mese, hanem az egykoron országszerte ismert Központi Sportiskoláról (a Wikipedián található bejegyzés szerint Központi Sport- és Ifjúsági Egyesületről), egészen pontosan arról, vajon túllépett-e az idő ezen a sportoktatási formán, vagy nagyon is aktuális lenne a deltásabb, ügyesebb, a pályákon, medencékben, tornatermekben tehetségesebb ifjúságot fókuszba helyezni. Persze már hallom a megjegyzéseket, a szokásos akadémiázást, pedig – gondolom – gondot nem jelentene, ha a sportiskolai rendszer, a klubokban zajló s a manapság divatos akadémiai képzés együtt adná a jelenkorban (is) magyar sport utánpótlásának hátországát.

Azok, akik megélték a Központi Sportiskola fénykorát (netán a KSI-ben pallérozódtak), illetve azok, akik a hetvenes-nyolcvanas évek magyar sportéletében vagy versenyzőként vagy szurkolóként jelen voltak, tudják, annak idején is lehetett válogatni (más léptékkel és más szabadsággal persze), s ha valakinek szakkörjelleggel volt ideje és kedve – mondjuk – sakkleckéket venni, vagy pingpongra járni, akkor a kerületi művelődési központokban (az akkori rendszer jellegéből adódóan úttörőházakban...) vehetett órákat, ha valaki az alkata, a tudása, kitartása miatt már extra sport- és tanulási teljesítményre volt alkalmas – nos, ő mehetett például a KSI-be.

Mint ahogyan ma is mehet, mert tudom, felesleges a múlt idő használata, hiszen a Központi Sportiskola létező, működő klub, de ez a történet nem is az egyesület kapcsán, és nem is a régen minden jobb volt jegyében íródik, hanem a tehetséggondozás örök vitatémája apropóján afféle ötletszikra csupán. Manapság összehasonlíthatatlanul gazdagabb, jobb, gondoskodóbb, kiteljesedésre alkalmas a sport hátországa, mint volt negyven-ötven-hatvan esztendeje, és mégis, egyre inkább érzékelhető, hogy a magyar profi sport (azon belül leginkább a csapatjátékok) megszenvedi a vészes tehetséghiányt: futballban régi gond ez, az utóbbi időszakig is eredményes labdás sportokban viszont az utóbbi időszakban tűnt ez fel.

Az országban van már megannyi gyönyörű, modern pálya, öltöző, stadion, de jól sportoló gyerek kevés. A sportolás lehetőségének csábítása, szemben a modern technológia kézbe simuló csodáival (mobiltelefon), nem elég erős ahhoz, hogy a gyerekeink egymás hegyén-hátán tóduljanak a pályák irányába. A digitális vibrálás nyújtotta könnyebb úttal párhuzamosan lesz egyre kevesebb a született sportolói tehetség, akire ráadásul pluszakadályok is várnak, amikor érvényesülni próbál. Néhány évtizede például még elképzelhetetlen volt, hogy külföldi – azaz légiós – a mi gyerekeink közül bárkit is kiszoríthasson öltözőből, kispadról, kezdőcsapatból, manapság ellenben már az is előfordul, hogy a harmadosztály vagy a megyei bajnokság összeállításaiban (futballról van szó) külföldiek adják a csapat magját.

Oké, tudom, ilyen a modern világ, éppen ezért aztán nem kezdek századjára is ugyanarról siránkozni (mármint, hogy magyar focipályára magyar gyereket!), de azért igenis küzdök a leírt szavak erejével, hogy a srácaink kerüljenek kicsit jobban szem elé. Netán úgy, mint ahogyan azt anno a kétezres évek elején Magyarország tekintélyes gazdasági szakembere, Demján Sándor képzelte, amikor a Magyar Labdarúgóliga elnökeként arról beszélt az egyik Nemzeti Sport-interjúban, miért ne szerepelhetne labdarúgásunk élvonalában olyan csapat is, amelyet a legjobb ifisták keretéből állítanának össze.

Az ötletből nem lehetett valóság, de ha elméleti szinten nézzük a lehetőséget, akkor kiderül, manapság igencsak aktuális a téma. Sőt, ha a magyar fociközegben lenne kurázsi, a sportág lehetne e fiatalítás pionírja, hogy kiderüljön végre, a legkiválóbb itthon edződő játékosokból összeállított együttes tényleg beférne-e az NB I-es mezőnybe, illetve az is, hogy a sok szürke légiósláb mellett mennyire lenne aranyfényű a magyar kölyköké. Egyszersmind bebizonyosodhatna az is, amiről annyiszor hallunk, olvasunk – legtöbbet az átigazolási időszakban, amikor nyakra-főre szerződtetnek a klubok külföldről –, hogy nem versenyképesek a mieink.

S még mielőtt elkezdődne az ilyenkor szokásos hümmögés, kifogáskeresés, legyintgetés, hozzáteszem, ez a módszer nem is lenne újdonság a magyar sportéletben – és itt kanyarodhatunk vissza a bevezetőben említett KSI-s időkhöz –, hiszen a sportiskolások még a nyolcvanas évek közepe táján is aktív szereplői voltak a profi kategóriába emelt bajnokságoknak.

S mint sok másról, úgy a KSI-ről is idetolakszik egy emlék: pályakezdő, sordíjas gyakornokként tudósítottam NB I B-s női kosárlabda-mérkőzésekről (csapatok, eredmény, helyszín, játékvezetők, nézőszám, legjobb dobók – összesen tehát négy-öt sornyi eredménykrecliért kellett végiggubbasztani a bajnokikat, volt, hogy egy délután, kora este négyet is), s ezek között éppen a sportiskolások összecsapásai voltak a legérdekesebbek.

A korszak egyik remek edzője, Haris Ferenc készítette fel az ifistákat a kor akkori legjobbjai ellen is, s hogy sikerrel dolgozott, jelezte, az élvonal küszöbén a KSI-sek gyakran dobogóközeli helyen álltak a tabellán. No, de a lényeg, a szakember a meccsek lefújása után arra is fordított időt, hogy a sportlapot tudósítóval elbeszélgessen, kíváncsian arra, vajon az ifiúr csak a csinos hölgyek kedvéért ülte-e végig a két félidőt, majd lekörmölte a statisztikákat a hat-nyolc forintot érő tudósításhoz, vagy valóban érdekelte is, mi zajlik a pályán.

Mondani sem kell, ezekből a néhány perces szakmázásokból is lehetett tanulni. Akkoriban a női mezőnyben a legtöbben még két kézzel dobták a labdát a gyűrű felé, de a KSI-ben férfi módra hajították a lányok; különböző taktikai variációkat elvétve alkalmaztak nagy tudatossággal, az ifiknél viszont már jelezték, éppen melyik támadófigura mehet; az pedig, hogy egy női játékos megpróbáljon zsákolni, csodakategóriába tartozott. Szóval ezeken a semmi kis meccseken már akkoriban is felvillantak a képzés új irányai, s lám, a mester nem volt rest időt szakítani a magyarázásra, pedig a hallgatóság a Közgáz-terem tornapadján éppenséggel egy szem népsportos volt.

No, de jól elkalandoztam. Szóval a műhelymunka fontos, s most döbbenhetünk rá arra, mennyire feleslegesen féltik, sőt mostanában már nagyon is túlféltik a magyar ifisportolókat (a futballban főleg!). Vagy – mert ez is a valós képhez tartozik – az edzői megfelelés és a szakmai túlélés mennyivel fontosabb lett annál, hogy az edző megkockáztassa, pályakezdő sportolókkal vívasson meg komoly csatákat.

Azért is elkeserítő ez a módi, mert így az igazán tehetséges játékos (mondjuk, Szoboszlai Dominik) Salzburgban tanulja meg a saját bőrén, milyen a Liverpool ellen szikrázó, a továbbjutás miatt élet-halál harcot jelentő BL-meccset vívni, miközben mi azon kesergünk, hogy az utolsó ifista mohikán Szabics Imre volt a Fradiban, és lám, ma már ő is edző – szintúgy Ausztriában.

Miből állna tehát (újra) megteremteni a lehetőségét annak, hogy a legjobb magyar gyerekek egy csapatot alkotva ott lehessenek a magyar bajnokságok rivaldájában? Persze lehet, illúzió abban reménykedni, hogy a sportiskolai versenyeztetés újbóli megerősítése lendületet, erőt adna a leginkább frekventált csapatsportágaknak, s mégis, valamiért hiszek abban, hogy igenis lenne létjogosultsága pályára küldeni a tehetségeket. Annak fényében főleg, hogy hihetetlenül aktív szakmai tőkéje van a magyar sportnak, megannyi sokat megélt, sok dicsőséget szerzett, de partvonalon álló mester küzd azért, hogy a tehetségkiválasztás és -gondozás tudatosságával visszahozza a dicsőséges magyar sportidőszakot; futballedzők tucatjai (sőt, a licenceseket nézve százai) tudnának tenni azért, hogy a bábeli zűrzavarból valahogy ismét kiemelkedhessen a néhány évtizede még világszerte csodált magyaros stílus.

Szóval szerintem hihetetlen mennyiségű akarati és – talán ennél nincs is fontosabb – szakmai muníció van e csöpp országban, ráadásul köszönhetően a befektetéseknek, odafigyelésnek, jó szándéknak, készen állnak a pályák, a termek, fodrozódnak a vizek a medencékben, állnak a kapuk, szertárban vannak a labdák, a mezek, a cipők.

Tényleg már csak sportoltatni kellene minél többet – a gyerekeinket.