Fahéj a kávén – S. Tóth János publicisztikája

Nemzetközi konferenciát rendezett a minap a Budapesti Corvinus Egyetem Sportgazdaságtani Kutatóközpontja. A rendezvényre két földrészről érkeztek az előadók: Wladimir Andreff emeritus professzor a párizsi Sorbonne-ról jött, Klaus Nielsen a londoni Birbeck Universityn oktat, Ramus K. Storm a dán sporttudományi kutatóintézet vezetője, míg Stefan Szymanski a University of Michiganen foglalkozik a sport társadalmi, gazdasági kérdéseivel. Utóbbi professzor neve mifelénk is ismerősen cseng a sportgazdaság iránt érdeklődőknek: Simon Kuperrel közösen írt Fociológia című könyve magyarul is olvasható. A budapesti konferencián a Széchenyi-díjas világhírű magyar közgazdász, Kornai János puha költségvetési elméletét vizsgálták az előadók sportgazdasági példákon át. A témaválasztásnak pluszaktualitást az a világsajtóban hetek óta címlapokon lévő hír adott, hogy az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) a pénzügyi fair play súlyos megsértése miatt a következő két idényre kitiltotta a nemzetközi kupaporondról a Manchester Cityt (az ügy persze nem zárult le, a klub a nemzetközi Sportdöntőbíróságon keresi az igazát).

A kérdéskör sokszínűségére utal, hogy még Kornai szerint sincs teljes közmegegyezés a puha költségvetési korlát fogalmának meghatározásában. Az értelmezés átalakult, fejlődött az idők során. A sport és a pénz kapcsolata, az olykor ész nélkülinek tetsző költekezés problematikája a közhiedelemmel ellentétben a legkevésbé sem új keletű, nem az orosz oligarchák és az arab milliárdosok színre lépésével került felszínre. Bizonyság rá, hogy a fentebb említett Sportgazdaságtani Kutatóközpont igazgatója, András Krisztina (aki nélkülözhetetlen szakmai segítséget nyújtott e cikk megírásához is) 2004-es, a labdarúgás üzleti működését vizsgáló disszertációjának felütését egy 1927-es Malaky Mihály-idézet adta. A Ferencváros első balösszekötője, a klubvezetőként és az MLSZ titkáraként nemzetközileg is elismert sportdiplomata szerint a stabil klubműködés három pillére: legyen saját stadionod, építs egy városrész/térség lokálpatriotizmusára, s csak addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér.

Merthogy takaróra, azaz pénzre már a hőskorban is szükség volt a sikerekhez. Bár kialakulásakor a modern sport nem az üzlet logikáját követte, hiszen civil magántevékenységről volt szó, célja kezdettől a győzelem volt. Nyerni pedig hosszabb távon az tudott, aki az adott tevékenységre specializálódott: ez a profizmus. Angliában már az 1880-as évek óta engedi a futballszövetség (FA), hogy a labdarúgó a tevékenységéhez kapcsolódóan fizetést kapjon. A bér fedezetét viszont elő kellett teremteni. S ez nem ment volna, ha a sport nem vonz érdeklődést, s a nézők helyszíni megjelenése nem kényszeríti ki az infrastruktúra megteremtését. Ennek fedezetét előteremtendő az FA engedélyezte a klubok átalakulását gazdasági társaságokká, ez utóbbi forma ugyanis inkább segítette és lehetővé tette a tőkebevonást. Megszületett az a működési modell, amelynek lényege, hogy a futballtársaságok önálló tevékenységi körükből termelik ki működésük költségeit. Ezt nagyban segítette, hogy mivel a stadionok rendre megteltek, a sport a szurkolók mellett más szereplőknek is érdekes lett. A politikától a médián át a sportszergyártókig sok mindenki felfedezte magának – a szavazatmaximálástól a közösségteremtésen át a profitszerzésig számos szempont alapján, ám a cél közös volt: üzeneteket juttatni el a nézőkhöz.

András Krisztina már idézett disszertációjában kétféle működési modellt írt le. Az egyik az állam által fenntartott – példa rá az 1945 utáni szovjet érdekszféra éppúgy, mint, mondjuk, a francia sport –, a másik a tisztán üzleti modell; utóbbi tipikus példái az amerikai profi ligák. A kettő közötti fő különbség, hogy a klub működtetője valós tulajdonos-e vagy sem. Alapesetben a tulajdonos jó gazda (ellenkező esetben jön a csőd), ahol viszont nincs ilyen, ott hajlamosak lehetnek túllépni a büdzsét. A költségvetési korlát felpuhulása pedig akkor kezdődik, ha akad valaki – akár politikai megfontolásból, akár saját üzleti érdekei okán –, aki a túlköltekezőt kimenti szorult helyzetéből. Baj akkor van, amikor az egész rendszer rááll arra, hogy majd mindig felbukkan egy problémamegoldó, aki finanszírozza a veszteséges működést, de ez a „Joe bácsi” nem a tulajdonos. Ez zajlott a rendszerváltást követően a magyar futballban: a klubok egy időben a köztartozásaikat nem fizették, aztán a játékosoknak tartoztak nyakra-főre, az aktuális hatalom pedig kétszer is konszolidálta a sportpiacot (igaz, nemcsak azt, hanem például a bankrendszert is).

Üzleti kultúra kérdése (is), hogy a Malaky által megfogalmazott „addig nyújtózkodj, míg a takaród ér” elvet hol mennyire tartják be a világban, azaz mennyire engedik a költségvetési korlát felpuhulását. A német Bundesligában, amelyben a kluboknak minimum ötven plusz egy százalék erejéig egyesületi tulajdonban kell maradniuk, az utóbbi tizenöt év kumulált mérlege nyereséget mutat. Más a helyzet ott, ahol megjelentek az oligarchák és a nagybefektetők. A „sugar daddyk” pénzügyi helyzete ugyanis megengedi, hogy ne bíbelődjenek a csapatot működtető gazdasági társaságnál a kiadások és a bevételek egymáshoz igazításával, s az eredményhajhászás jegyében hajlandók akár feneketlen zsákba is dobálni a pénzt. E kör tipikus figurája a Chelsea-t tulajdonló Roman Abramovics, a Monaco zavaros előéletű orosz nagyfőnöke, Dmitrij Ribolovlev, a Manchester Cityt bekebelező abu-dzabi milliárdos, Manszur bin Zajed al-Nahjan, a Paris SG katari gazdái, s a felsorolás hosszan folytatható. Az egyik sportgazdasági szakportál csak Angliában negyvenkét olyan egyesületet sorol fel, amely „sugar daddyk” kezén van (Németországból hármat).

Klaus Nielsen előadásában a profi sport európai kísérőjelenségei közé sorolta a profitnövekedés mellett a költségvetési hiányt és a magas túlélési rátát. Utóbbi azt jelenti, hogy kevesebb klub megy csődbe, mint más iparágakban jellemző. Így még inkább gyanús, hogy a szabálykövetésre nem túl érzékeny UEFA miért épp a Manchester Cityre csapott le kíméletlenül, miközben a német csapatok kivételével nagyjából bárkit kukoricára térdepeltethetett volna. Ha átlendülünk a talán nem teljesen alaptalan összeesküvés-elméleteken – az UEFA figyelmeztetőleg odasózott az európai futballra mind inkább rátelepedő ázsiai tőkének... –, jóindulattal gondolhatnánk azt, hogy mivel a hivatásos sportnak a szórakoztató ipar részeként eredendő erénye a kimenetel bizonytalansága, ennek védelmében le kell nyesegetni azon vadhajtásokat (lásd a pénzügyi fair play semmibe vétele), amelyek torzítóan hatnak a sportszakmai eredményekre.

Ám vegyük észre, hasonló szigorra nemigen akad példa a futballvilág elitjében. Az ok fölöttébb prózai: a szabályalkotó/jogtulajdonos (esetünkben az UEFA) valójában ellenérdekelt a rendteremtésben. Egyrészt nem célja, hogy maga ellen hangolja az önálló szuperliga zsaroló ötletével így is ki-kirukkoló nagy egyesületeket – a mára Európai Klubszövetségre (ECA) átkeresztelt hajdani G14-gyel vívandó háborúból aligha jönne ki győztesen. Másrészt bármennyire elszaladtak is az árak, időről időre szükség van a világot lázban tartó, csillagászati összegű átigazolásokra, s e pénzeket csak a leggazdagabb klubok tudják előteremteni (őket sorolta Wladimir Andreff az oligopol helyzetben lévők közé). Mindennek hátterében pedig az a gyilkos versenyfutás áll, amely nemcsak a hagyományos sportok között, hanem a hagyományos sportok és napjaink új világőrülete, az e-sport közt is zajlik. Egy 2006–2016 közötti időszakot vizsgáló felmérés szerint még az amerikai profi ligák követőinek átlagéletkora is nő, a labdarúgás pedig különösen küzd azzal a problémával, hogy miként tudja magához vonzani a fiatalokat. Szakértők szerint sorsdöntő ütközet következik: aki megnyeri magának az Y- és a Z-generációt – a jövő, sőt már a jelen nagy fogyasztói rétegét –, az mindent visz. Nem véletlen, hogy az FC Barcelona legutóbbi mezbemutatóján egy videojáték jelentette a „trójai falovat”, ily módon próbálta a világ egyik legnépszerűbb futballklubja eljuttatni üzleti üzenetét azokhoz a fiatalokhoz is, akik már nem kíváncsiak élőben a Barcára és a tévé elé sem ülnek le meccset nézni.

Nem példátlan ez napjaink sportiparában. A földkerekség egyik legjelentősebb sporteseménye, az amerikaifutball-bajnokság döntője mára úgy lett dollármilliárdos üzlet, hogy maga a meccs már csupán a fahéj a kávé tetején, egyetlen szelete annak az egyhetes rendezvénysorozatnak, amely Super Bowl néven hozza lázba és ösztönzi fogyasztásra a világot.