Sport, te drága! – Vincze András publicisztikája

Előszeretettel hangoztatják, hogy a futás a legolcsóbb sportág. Nos, ez a tétel az évek óta tapasztalható hobbisportolói bummal megdőlt – jelentem, baromi drága! Az egyik télbúcsúztató, hosszú távú közösségi futás alkalmával azzal szórakoztattam magamat a lassan múló percek, sőt órák során, hogy az előttem kocogó szerelését saccolgattam, vajon hány forint fut előttem a cipőtől a sapkáig – 270 ezer forint lett a végeredmény. Ha ebből, mondjuk, levonom a luxusnak tetsző tételt, a pulzusmérős futóórát (ami egyébként a leghasznosabb kütyü, cseppet sem felesleges, csak éppen sokba kerül), a futócipő, a ruhanemű, a rajtszámtartós deréköv, továbbá a frissítés cipelésére szolgáló speciális mellény végösszege is kitett 145 ezer forintot. Megjegyzem, egész baráti átlagárakkal számoltam, továbbá azt is hozzátenném, a summa kicsit becsapós, mert télen több cuccban kocog az ember fia és lánya.

Most, hogy forintosítottam egy, mondhatni tipikus téli futóalakot, már hallom is a riposztot: mi a fenének ez a nagy flancolás, „mezítlábas módszerrel” is lehetne róni a kilométereket! Nos, igen, tagadhatatlan, lehetne, sőt ilyesmire volt is példa: a Hármashatár-hegy még havas ösvényén az idei, ritka fagyos napok egyikén engem is megelőzött egy fura, félmeztelenül (!) zakatoló futó, az egy rövidgatyát leszámítva zokni nélkül valami speciális saruban tempózott. Igen, ő valóban naturálisnak, egyben spórolós futónak tekinthető, de csak addig, amíg ehhez a történetszelethez hozzá nem teszem, hogy rákerestem a „guglin” a sporttárs lábán látott, profinak tűnő futósarura (a maga egyszerűsé­gében túlságosan is passzentosnak tetszett) – s hacsak nem egy tökéletes saját gyártmány volt az a semmi kis lábbeli, külföldről 15, de akár 45 ezer forint is lehetett a beszerzési ára.

A lényeg, hogy ma már a szabadidős sportolás, abban is a minimalistának mondott futás sincs teljesen ingyen.

Persze, inkább az ilyesmire menjen a pénz, mintsem dohány- vagy alkoholárura, és ha már elkezdtem így számolgatni, böngészgetni, hát nekifeszültem annak is, mibe fáj manapság a szintúgy népszerű hobbifutballozás. Köztudott, hogy Európában az aktívan játszó magyar öregfiúból van a legtöbb (szoktam is írogatni, annak tükrében ez nem akkora csoda, hogy nálunk a 21, sőt 23 éves labdarúgó még mindig csak kiforratlan tehetség, ezért aztán a bajnokikon nem is igen küldik be a pályára bizonyítani, így nem csoda, hogy a legjobb formáját csaknem negyvenesztendősen hozza…), mi több, az öregfiústátusz azért is jó, mert az embernek már kialakult az ízlésvilága. A csiricsáré színű focicsukák helyett már jó lesz az egyszerű fekete, hernyótalpas vagy maximum gumistoplis is, illetve az állandó lábméret és testmagasság a jellemző, egyedül a haskerület mérete változik félévente, de az L-es és az XXXL-es pólóméretezés közötti árkülönbség már elhanyagolható.

Na, nézzük is: a jobb minőségű futballcipő 30 ezer forint környékén kapható, a replika válogatott vagy klubdresszek 15 ezerért is megvásárolhatók, kell még sportszár (azért az is legyen minőségi) ötezerért, sípcsontvédő (középáron) háromezerért, rövidgatya négyezerért, és hogy tuti kezdők lehessünk, inkább mi vigyük a labdát, amelyet jobb minőségben már kapunk tízezer forintért. Mivel a legtöbben a diszkontáruházak kínálatát választják, így spórolósan is mintegy 70 ezer forint lesz a végösszeg – és miután ez a számítás már a stabil testalkatú sporttársakra vonatkozik, kellő odafigyeléssel két évre kitolható az edzés- és meccsszerelés használati ideje.

Azonban itt vannak a legfontosabb sportolók, a gyerekek.

Kollégámat kérdeztem: mennyit vesz el a családi kasszából, hogy ötesztendős kisfia edzésre jár. Az örökké mosolygós, csupa energia srácról annyit azért tudni kell, ha néhanap bejön a faterral a szerkesztőségbe, mindennel focizni akar. Játszottunk már vele a sétálófolyosón papírgalacsinnal, két méter átmérőjű felfújható strandlabdával, puha szobafocival, legutóbb pedig, mint adott pillanatban a legkerekebb irodai felszerelés, egy ásványvizes kupakkal. Lássuk tehát az apai sportkönyvelés összegzését: az ovifoci fél évre 24 ezer forintot kóstál, miután ötesztendős fiúról van szó, így most még egy alap, fakszniktól mentes focicsukát kapott háromezerért (és tényleg, minek is drágább, ha növésben van), viszont a feliratos, klubszínekben pompázó szerelés (több garnitúra!) kikerülhetetlen befektetés volt, így például az egyik nagy kedvenc Manchester United dressz-gatya-sportszár kombináció miniméretben is 15 ezer forintos kiadást jelentett. Miután fejlődésben lévő kislegényről van szó, így – a tagdíjfizetéshez igazítva a sportszervásárlások gyakoriságát – félévente lehet számolni legalább 30 ezer forintnyi, futballozásra fordított befektetéssel.

Pénz, pénz, pénz…

Hol vagyunk már a grundkorszaktól, amelyet oly gyakran sírunk vissza?

Igaz, gyerekeink sportrajongó énjét tekintve, aki kupakkal is tud focizni a padlószőnyegen, a futballjövőt tekintve nem elveszett ember, sőt, innen már nincs is olyan távol a használt fuszeklikből összegyűrt rongylabdás módszer; mint ahogyan annak is van üzenetértéke, hogy ebben a kényelmeskedő, pipiskedő, divatvilágban akad olyan láb, amely saruban rója a kilométereket télvíz idején. Sokszor ér minket, modern embereket a vád, hogy jó dolgunkban azt sem tudjuk, mit csináljunk, ugyanakkor egyre-másra bebizonyosodik, hogy olyan nagyon nem is kerültünk messzire a régiektől. Mi is akarunk és tudunk sportolni szikárabb módszerekkel, sőt a gyerekeinket is képesek vagyunk a mozgás felé terelgetni. Talán a túlkínálat, s ezzel együtt a villogás, a kényszermegfelelés vágya az, ami bizonyos mértékig eltorzítja a hobbisportolói értékrendet, amikor valaki abban kezd hinni, hogy a hiperszuper felszerelés majd helyette meghódítja a távolságot, vagy a labdát a kapuba juttatja.

A kérdés tehát az, hogy mennyire tudunk megszenvedni a pénzünkért cserébe.

Szandálban is lehet dekázni, saruban is lehet futni, mint ahogyan az agyonpárnázott futócipőben sprintelni és bebújós, önbefűzős stoplisban is fantasztikusan cselezni. Cristiano Ronaldo már-már ikonikus, a saját futballistaegójára jellemző focicsukában rúg kapura, csinálja meg a biciklicselt, Eliud Kipchoge a karbonlemezzel felspécizett futócipőjében rohanta le Bécsben két óra alatt a maratoni távot, s bár minden ilyen űreszközből kapható minden (vagy majdnem minden), egyvalamit nem tesznek fel az áruházak polcaira: az edzést, a munkát. Márpedig a portugál futballistaikon minden nagy góljáért kétszer, de lehet olykor négyszer annyi tréningen gyakorol keményen, míg a maratonisták legjobbja a mentális és lelki erősítés érdekében ugyanolyan egyszerűen éli az edzőtáborban a mindennapjait, mint a vele együtt készülő társai, s a futás neki szent ügy, tudva, amennyi kilométert beletesz az izmaiba, ugyanannyit is tud majd a nagy versenyeken kivenni. Szóval, a szupercipő is csak azoknak a lábán válik villámgyorssá és egyben fantasztikussá, akik azt a bizonyos lövést és azt a bizonyos tempót beleviszik.

Ami pedig különössé teheti a sportolás kontra pénz történetet, hogy a hegyen, a havas ösvényen bármennyire is igyekeztem a sarus futó nyomában maradni, esélyem sem volt, az aszketikus ember mintha szárnyalt volna a föld felett.

S hogy a sport legnagyobb s egyben megfizethetetlen értéke, sőt kincse mindig is az egyszerűség lesz: annál sincs nagyszerűbb érzés, mint látni egy kissrác boldogságát, amikor a vizeskupakkal lő gólt az ajtófélfák közé képzelt focikapuba.

Hát ezért ne számolgassunk – inkább játsszunk, amíg bírunk!