Így ünnepelte negyedszázados jubileumát a Népsport – és a politika

„Az újszülött az első tétova lépések után gyorsan erősödött. Ezt főként annak köszönhette, hogy az első szerkesztők egyértelműen határozták meg törekvéseiket, amikor a lap fejlécére ezt a szót írták: Népsport. (...) Céljaik visszhangra leltek, mert találkoztak a felszabadult nép társadalmi törekvéseivel és a sportszerető emberek elképzeléseivel.”

A politikai töltet egyértelmű a jubileumot köszöntő lapszám vezércikkében, főként, hogy a lap ünnepe valamivel több mint két héttel követte az április 4-i ünnepségsorozatot, amikor a piros betűs fejléc fölött a lap szalagcíme ez volt: „Éljen felszabadulásunk ünnepe!” Szintén a negyedszázad jegyében.

Ám ha valakinek lettek volna kétségei a politikai befolyást illetően, egyértelmű képet kaphatott néhány köszöntőből. Például a sporthatóság (MTS) üzenetéből: „Az ország egyetlen sportnapilapja az elmúlt negyedszázad alatt derekasan kivette részét abból a hatalmas munkából, amely a párt sportpolitikája alapján lerakta a magyar testnevelési és sportmozgalom széles alapjait, biztosította az eredményes fejlődést.” De akinek ez kevés, ott a moszkvai testvér, a Szovjetszkij Szport üdvözlete: „A lap (...) tevékenyen segít a pártnak, a népnek, a sportvezetésnek abban, hogy a sport valóban népi sporttá váljék.”

Az elődről, a két háború között Európa-hírű Nemzeti Sportról kevés szó esik a történeti részben, mert „politikailag (...) fokozatosan az uralkodó rendszer eszközévé vált, főleg a második világháború éveiben”. Még szép, hogy hozzáteszik: „Sajtótörténeti és sport vonatkozású érdemei azonban vitathatatlanok.”

A lap három még élő kezdeti irányítója, Hidas Ferenc (1947–1949), Feleki László (1949–1954) és Kutas István (1958–1962) kap szót az ünnepen, az irányító kitételt az indokolja, hogy időnként a „Szerkeszti: a szerkesztőbizottság” információval találkozhattak az olvasók az impresszumban.

Mindhárman habitusuknak megfelelően emlékeztek. Hidas Ferenc, aki a kommunista párt (MKP) sportvezére volt annak idején, azt emelte ki, hogy „az a jó, ha a sportlap segít a sportban itt-ott még fellelhető hiányosságok őszinte feltárásában, és egyben rámutat a helyes utakra”. Kutas István pedig büszkén jelentette ki, hogy „a kibontakozást segítő állami és párthatározatokat magyaráztuk. Harcosai voltunk a sportmozgalomnak és részt vállaltunk a vezetés erőfeszítéseiből. A magunk lehetőségeivel küzdöttünk az előrehaladásért”.

Aligha véletlen, hogy a már a Nemzeti Sportnál is mértékadó Feleki László mondanivalója a legtartalmasabb, máig ható: „A különféle tudósítások hatása, kísérő körülményei döbbentettek rá a sportújságírás titkára: az a jó cikk, amely győzelemről számol be. Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy életem legjobb cikkét 1953 novemberében írtam, ezzel a címmel: »Magyarország–Anglia 6:3«. Ez a cikkem nagy sikert aratott, számos angol kartársam irigyelt is érte. A rossz hír hozóját viszont szitok fogadja. Sajnos, tudósítói pályafutásom csúcspontja után alig egy esztendővel megírtam életem legrosszabb cikkét, ezzel a címmel: »Nyugat-Németország–Magyarország 3:2.« Aki azt hiszi, hogy mindez csak játék a szavakkal, annak meggyőzésére felidézek egy kis párbeszédet, amely Szepesi Gyuri és köztem hangzott el a berni döntő után. Az előző évben Szepesi közvetítette »Az évszázad mérkőzését« Londonból, s közvetítésének olyan sikere volt, hogy a Szabad Nép elnevezte őt a »tizenkettedik játékosnak«, majd kormánykitüntetésben részesült. Amikor viszont válogatott labdarúgóink az 1954-es svájci világbajnokságon alulmaradtak a döntőben, a görög tragédiák szellemét idéző berni estén némi akasztófahumorral ezt mondtam Szepesinek:
– Gyurikám, biztos vagyok benne, hogy a közvetítésed ugyanolyan jó volt, mint tavaly Londonban, de az az érzésem, hogy most nem kapsz kitüntetést.
– Te sem! — válaszolt Szepesi.
Milyen igazunk volt!”

A lap bemutatja a munkatársait is, pontosabban a munkatársak saját magukat, közülük a máig legendás Dávid Sándor és Gallov Rezső szellemessége nem erőltetett.

„Nahát, öregem! Ekkora szerencsét! Ezer éve nem láttalak!... Mesélj, mi van veled, mit csinálsz? ... Hol dolgozol, hogy a híred se hallani?!” – idézi fel egy régi ismerősével való találkozását Dávid, aki ekkor már több mint tíz éve újságíró.

Gallov pedig: „Első botladozó írásaim, majd merész megjelenésem után a tv képernyőjén, bensőséges levelet kaptam szűkebb hazámból, Szegedről. Régi fuvaros pajtásom, a Kendergyárból ákom-bákom betűkkel írt sorai »drámai« tömörséggel figyelmeztettek: »Láttalak, olvastalak, öreg. Sokat ostorozol... Jó lesz ez?... Ha baj van, gyere haza! Itt ostorozhatsz, Jumbó nem rúg vissza...«”

Azért a jubileumi számban sport is van, például beszélgetés a súlyos sérülése után visszatérni készülő Albert Flóriánról: „Most edz, lelkiismeretesen. De nem mondja, hogy róla megmintázhatnák az igyekvő futballista szobrát. Sőt. Egyáltalán nem rajong a kemény munkáért, a sok futásért, a rengeteg erőgyakorlatért. Nem, mert nem az a típus.
– Pedig jó lenne, ha az lennék — mondta.”

Ez felér egy rehabilitációval, hiszen Flóri úgy sérült meg, hogy a dán kapussal ütközött az 1969 júniusi vb-selejtezőn (2:3). „Egy higgadt Albert talán még ebben az esetben is megúszta volna egy kiadósabb bukfenc árán. Így?... Nem sok kellett ahhoz, hogy soha ne tudjon már futballozni” – olvasható a lapban, éppen ott, ahol a koppenhágai meccs előtt kifogásolták akaratát, vehemenciáját.

A nap eseménye még, hogy Sir Stanley Matthews Budapesten járt, ám a legendás angolt csak arról nem kérdezték, ami mindenkit érdekelt volna: mit érzett a pályán, amikor a magyar csapat 1953 novemberében 6:3-ra legyőzte őket.

Ami azt illeti, a jubileumra alkalmat adó 1945-ös kezdetek sem nélkülözték a politikát, ám lévén túl egy világháborún, indokoltabban.

„Gyújtsuk ki a sport tüzét, sorjában, ahogy kialudt: álljon előbb talpra külön-külön minden város, mezőváros, falu, aztán álljon talpra az egész ország. A magyar sport nyújtsa ki kezét és keresse az európai népek közösségét, amelyben van számára is hely. És összefogva a világ minden népével, áldozzon a világ sportjának és legyen egyik szilárd talpköve a világ békéjének!” – így a vezércikk 1945. április 30-án, majd a másnapi, május elsejei ünnep kapcsán egy jellemző felhívás: „A Magyar Labdarúgók Szövetsége, a Játékvezetők és az Edzők Testülete felkéri vezetősége tagjait és az egyesületek vezetőit, játékosokat, játékvezetőket, edzőket, hogy a szabad május elsejei felvonulásban alkalmaztatásuk, vagy pártjuk csoportjához csatlakozva vegyenek részt.”

Persze az indokoltsággal együtt az olvasók minden bizonnyal kíváncsibbak voltak, hogy mire megy csapatuk néhány nappal a bajnokság rajtja előtti edzőmeccsen.

Nos, a Ferencváros 3:2-re győzte le az Elektromost, a tudósításban pedig: „A kis Kubala tűnik most ki. Fürgén, ötletesen mozog. A közönség hamar kész a megállapítással: »Tud a fiú! A Fradiba való«”. A 17 esztendős Kubala László ezen a meccsen lőtt egy gólt, s volt egy gólpassza Sárosi „Gyurkának”.

A Kispest a MÁVAG-gal játszott, s nyert 7:2-re. Az ekkor 18 esztendős Puskás Öcsi két gólt szerzett, az egyiket Bozsik II József (19) átadásából.

Mindkét edzőmeccsen ezrek figyelték a játékot, aligha véletlenül, mert azért (talán mindmáig) a futball az igazi – népsport.