A jövő sztárja – Berta Mihály publicisztikája

Martin doktornak két szenvedélye volt: az epeműtét és a keresztrejtvény. Az elsőn nincs mit csodálkozni, mióta diplomát szerzett, és az évi rendes orvosbörzén (dokidraft, ahogy mindenki nevezte) az első kör negyedik választottjaként szerződtette a Szent Ferenc Kórház belgyógyász csapata, ebbéli tudománya tökéletesítésének szentelte a fél életét. Munka után bent maradt a kórházi multimédiatárban, és régi műtéti felvételeket nézett. Lefekvés előtt és ébredést követően fél órán át digitalizált szakkönyveket bújt. És amikor csak tehette, megkért egy ráérő osztályos nővért, hogy segítsen neki bemosakodni, majd keresett egy szabad műtőt, hogy (ő úgy hívta, edzés) a virtuális betegeken gyakorlatozhasson. A napjai ennek megfelelően aztán roppant egyformán teltek: haverok, buli és Fanta nélkül.

A szülei nem győztek sopánkodni a túlterheltsége miatt, bár közben látszott rajtuk, hogy majd szétveti őket a büszkeség. „Mi lesz így az unokákkal?” – kérdezte aggódást tettető hangon az anyja, amikor egy vasárnapi webkamerás ebéd alkalmával Martin doktor töredelmesen bevallotta neki, hogy vagy tíz hónapja nem randizott senkivel. Hogy aztán szinte a fia viszontválaszát meg sem várva mutassa a kamerába a dohányzóasztalon fekvő hologramos lapolvasó készüléket, amelyen „véletlenül” épp a Doctors Illustrated című magazin friss, fürdőruhás különszáma volt megnyitva. S amelynek címlaplánya, egy világszerte ismert és több mint 130 millió Instagram-követővel büszkélkedő aneszteziológus egy félmondatában utal arra, hogy nagyon bejön neki Martin doktor biztonságot sugárzó kéztartása. „Szerintem ráírhatnál a TikTokon, csillagom” – váltott anyja hirtelenjében lelkendező hangszínre.

Apja a szakmai előmenetelében látott foghíjakat. Az üdvözlő „Szia!” és az elköszönő „Vigyázz magadra!” között lényegében csak ezt az egy témát érintette, melynek végkövetkeztetése mindig ugyanaz volt: fiának, vagyis Martin doktornak el kellene már végre szerződnie egy másik kórházhoz. „Hol, hát mondd meg, hol van az megírva, hogy a végtelenségig a Szent Ferencben kell dekkolnod, hát nem te vagy a Totti, vagy hogy a fenébe hívták azt a hűséges római pacákot a múlt században” – mondogatta, és hogy egyébként sem kellene úgy éreznie Martin doktornak, hogy tartozik még ott bárkinek is bármivel. Meg aztán az új fizetési plafon miatt nem is járna jól egy hosszabbítással, bár ezt csak alig hallhatóan tette hozzá. „Azt írja a Szike, tudod, az az új orvosi hírportál, hogy egy ügynök, persze név nélkül nyilatkozva, szóval szerinte legalább három külföldi topkórház kész lenne kivásárolni a szerződésedből még ezen a nyáron. Én a helyedben most lépnék, kisfiam, használd ki, hogy ilyen ajándékot kaptál a sorstól.”

Ajándékot, ez jó, gondolja ilyenkor Martin doktor, de mondani nem mond semmit, legfeljebb annyit: majd alszik rá egyet. Tudja is az apja, micsoda munka van abban, hogy eljutott erre a szintre! Hogy nincs karácsony, nincs szilveszter, nincs születésnap, csak véget nem érő tanulnivaló. Magolni végkimerülésig, miközben a többi osztálytársa e-sportbajnokságokat játszik, vagy aki nem elég ügyes hozzá, az lent focizik a háztömbök között. Már ha épp nincs vírusriadó. Az apjáék csak azt látják: benne van a gyerek a „Húsz belgyógyász, aki forradalmasította a szakmáját” című éves Forbes-válogatásban. Hogy tíz százalékponttal magasabb a közönségarány az élő műtéti közvetítésében, ha ő is tagja a beavatkozást végző teamnek. És teljesen természetesnek veszik, hogy vele van nyolcoldalas vezető anyag a Vizit legújabb számában, miközben annyi a jó orvos, mint galaxisban a fekete lyuk. Ha sejtenék, hogy arra eredetileg nem is őt, Martin doktort, hanem legfőbb konkurensét, Toóth-Lukácsot kérték fel, csak ő épp akkorra fizetett be az influencer menyasszonyával egy előnászút holdsétára, amit azért, lássuk be, nem lehet csak úgy lemondani. Ez a Toóth-Lukács, nem mondja, nagyszerű diagnoszta, de csak azért van benne az orvosválogatottban, mert az egyéni köpenyszponzora benyomta.

És mennyi az irigy ember! „A szomszéd is kedvesen mosolyog, és aláírt, limitált kiadású Operation-Attax kártyát kér tőlem a gyerekének – füstölgött magában Martin doktor –, persze ingyen, miközben a Hólyag nevű szakfórumon meg álnéven arról írogat, hogy a legutóbbi idényben azért csökkent 7.6-ról 4.3-ra a tökéletes varrási mutatóm, mert elkezdtem keményen inni. Inni? Én? Legfeljebb vizet.”

Na, ilyenkor veszi elő a keresztrejtvényes újságot. Megnyugtatja. Szellemi munkás, mégis pihen az agya, elterelődik a figyelem, elpárolog a feszültség. Papíralapú rejtvényeket, igazi ritkaság mind, rég nem gyártanak. Netes antikváriumokban és aukciókon szerzi be ő is, nem olcsó, de ennyi kis önzés hadd férjen már bele. Mindegyiket ő nyomtatja ki magának a méregdrágán vett lapokra, hiszen papírt tartani ma már a leggazdagabbak kiváltsága. Az első rejtvényt egyébként a dédnagyapja padlásán találta, amikor el kellett adni a régi házat, hogy fizethessék az egyetemi tandíját. Nem is tudta először, mi az. Üres kockák mindenhol, bennük vagy alattuk apró betűkkel, a felét nem is értette. Hogy azt mondja, félig sétál, két betű. Meg középen sír, egy betű. De éppen ezek a – szerencsére csak elsőre érthetetlen – meghatározások keltették fel az érdeklődését, vagy ahogy a barátainak szokott róluk mesélni az egyre ritkábban összehozott közös vendégeskedések alkalmával, ettől kapott kedvet belekóstolni a régi idők ízébe. Érdekelni kezdte az a nem olyan távoli, de mégiscsak elmúlt világ. Mi volt akkor, hogyan éltek az emberek. Valamikor a „Nagy járvány” előtt, ami olyan sok mindent megváltoztatott. Milyen lehetett „az” előtt létezni, mielőtt nem mindent a zsigeri félelem, a gyanakvás, a túlzott óvatosság határozott meg. De legfőképp az érdekelte, milyen volt itt lenni a Nagy esti éneklés napját megelőzően (mozgó ünnepnap, sosem értette, hogyan számolják ki), vagyis mielőtt a hozzá hasonló kvalitású gyógyítók úgy éltek itt, mint az átlagemberek, átlagos erkölcsi és anyagi megbecsülésben. Amikor olyan világ volt, amikor egy gól fontosabb volt, mint egy negatív röntgenlelet.

Tudta, hogy ostobának vagy infantilisnek tartják majd miatta, de már csak azért is büszkén vállalta új kedvtelését. Arra persze gyorsan rájött, hogy érdemi új információt nem nyer belőle, legalábbis olyat, ami az internetes könyvtárakban ne lenne fellelhető. A feladványok sem voltak túl bonyolultak, egy idő után ismétlődtek, mégis örömét lelte benne, mint a nyomdász, aki néha nekiül, és kézzel rajzolja meg magának a kezdőbetűt.

Egyik este is egy ilyen régi rejtvény megoldásával próbálta eltölteni a vacsorára vett lazacsült utolsó falatja és az elalvás előtti első ásítás közötti időt, amikor érdekes meghatározást talált a lapon. Jól emlékszik a pillanatra, mert éppen közben jött új üzenet a videohírmondójára, amely egy romos és lepusztult futballpálya melletti tüntetés képeit mutatta. A felvételen amatőr játékosok látszódtak, akik azért tiltakoztak, mert egy új jogszabály meg akarja tiltani, hogy a labdarúgók pénzért nézőket béreljenek a konstans járványveszély miatt szinte állandó jelleggel zárt kapussá tett mérkőzéseikre. „Nélkülük az egész nem ér semmit – mondta az egyik tiltakozó csalódottan –, nélkülük olyan, mintha már nem is élnénk”.

Martin doktor értetlenkedve csóválta a fejét, hát ezek az emberek nem akarnak biztonságban élni, gondolta, majd elolvasta a rejtvény soron következő meghatározását. Függőleges, tíz betű, az emberi létezés egyik alapfeltétele. Megvolt belőle a második (n), a harmadik (y), az ötödik (g) és a nyolcadik (e) betű. Nézte, nézte Martin doktor, aztán elmosolyodott, megcsóválta a fejét, és piros tollal beírt egy még jobb megoldást.