Sufni, tuning – Vincze András publicisztikája

Mostanában úgy érzem, a teljes világegyetem arra vágyik, hogy ismét legyenek szabadidős programok: ha netán a Holdon rendeznének terepfutóversenyt, oda is beneveznének, ha a Marsra kellene utazni, mert ott lesz a következő sivatagi ultra táv, senki sem habozna nekivágni.

Hiányoznak a kihívások, na!

Azért furcsa erről írni, mert hajdan lassúbb sodrású volt a világ, a nyolcvanas, sőt, még a kilencvenes években is amolyan csodabogaraknak tűntek azok az emberek, akik a szabadidejüket sportolással töltötték el, a városi maratonikon a mai indulói létszámhoz viszonyítva csak lézengtek, ráadásul voltak különleges „őrültek”, akik extrém módon – például – búvárkodással vagy szörfözéssel tették emlékezetessé a nyári hétvégéket, vagy éppen a teljes szabadságot.

S ezen a ponton kicsit vissza is kanyarodom a jelenhez, ugyanis gyakran hallom az ifjabb nemzedék kérdését: ti (mármint mi, ötvenesek) nem unatkoztatok akkor, amikor még nem volt számítógép, mobiltelefon, internet, közösségi média, csetelés?

Ilyenkor álmodozva gondolok vissza arra, hogy érdekes, de akkoriban nem volt idő unatkozni.

S ha már az előbb a széldeszkát (szörf) említettem, felelevenítem az emlékemet, hogy a puhuló nyolcvanas években sem lehetett ilyen huncutságot csak úgy vásárolni a sportboltokban. A képes újságokban és olykor a televíziós ismeretterjesztő műsorokban azonban rendre feltűntek a modern, a fiatalos vágyak álomkategóriáját jelentő sporteszközök, mígnem e nagy sóhajtozás közepette az egyik műszerész ismerősünk elhatározta, ő bizony a saját kezével összeeszkábál egy ilyet a kőbányai garázsában (ahová amúgy a régi Trabant kombi 600-asa fért be, tehát csak az arányok kedvéért írom le, hogy nem volt valami hatalmas műhely...). A testesebb probléma az alapanyag-beszerzéssel volt, kvázi egyetlen bepattintható kütyün is múlhatott az építés sikere, ráadásul akkor, amikor a windsurfőrület eluralta a nyugati világot, ott értelemszerűen műanyag deszkatesteket és – ha jól olvastam utána a magyarországi eredettörténeteknek – dacronnak nevezett vásznakat használtak, ám idehaza hulladékmorzsákban sem volt felfedezhető ilyesmi.

Ám ekkor jöhetett a híresen leleményes magyar sufnituningolás!

A szörftestet ugyanis el lehetett készíteni fából, gőzölgetéssel hajlítani a deszka íveltebb elemeit, az árbóc és a vitorla fordítóíve a házépítéseknél használt műanyag nyomócsövekből lett kialakítva (az igazán menőknél alumínium rudazat és profin megmunkált gömbcsukló volt a megoldás). A vitorlát néhány bátor ruhaszabó keservesen hosszú várakozási időt kérve megvarrta, viszont arra nem emlékszem már, hogy keringtek-e országszerte tervrajzok, vagy mindenki a saját logikája szerint építgette a deszkákat, szabta ki a vásznakat, ám egy a lényeg, hogy a két kéz és a nagy magyar találékonyság eredményeképpen valóban összeálltak ezek a történelmi műremekek, és ami a csodák csodája volt, suhantak is a vízen. Amikor elkészült egy-egy ilyen széldeszka – merthogy volt benne anyag szépen –, három-négy ember is kellett ahhoz, hogy a szintén házilag barkácsolt kocsitető-csomagtartóra emelje, a lekötözés pedig olyan szertartás volt, amit csak az igazán beavatottak ismertek (láttam amúgy az M7-esen lerepülő miskulanciát, amely fittyet hányva egyévnyi fúrásnak, faragásnak, ragasztgatásnak ripityomra is tört...).

Szóval, ez volt az az idő, amikor azok biztosan nem unatkoztak, akik a szabadidejüket valami hasznos tevékenységgel (értsük ezen a manapság oly sokat emlegetett hobbisportolást) próbálták eltölteni.

S ha már a víz...

A szörfözés mellett az előbb említett búvárkodás is megérhet egy történetszeletkét. Manapság, amikor határtalan a világ (mármint akkor, amikor szabadon lehet utazni, s nem éppen a koronavírus áll őrt), tucatsportnak is nevezhető az, ami harminc-negyven évvel ezelőtt kiváltságos szórakozás lehetett csupán: könnyűbúvárként bekukkantani a víz alatti világba. Anno a magyar persze megtalálta itt is a maga lehetőségeit, és kitaposta a saját útját. Miközben a televízió előtt gubbasztva a hetvenes esztendőktől a nyolcvanasok közepéig (vagy tán még tovább is) főműsoridőben Jacques-Yves Cousteau kalandjait lestük tátott szájjal, s álmodoztunk a(z állítólag) színes tengeri halak kavalkádjáról, aközben néhány ügyes kezű ember megalkotta azokat a magyar reduktorokat, amelyekkel prímán lehetett merülni a hazai vizekben. Jó, mondhatják, mi ebben a különleges, ám ha hozzáteszem, ahhoz, hogy a víz alá merészkedhessen bárki is, igencsak pontosan és precízen összerakott eszközökre volt (van) szükség, máris megvan a sajátos íze a sztorinak, mely szerint a manapság is oly sokat és sokszor emelgetett honi találékonyság, szakértelem és ügyesség ötvözete kellett ahhoz, hogy a tengerpart nélküli Magyarországon is le lehessen merülni a csend világába (mondjuk cápa helyett csuka jött szembe, de azért az sem volt rossz élmény).

Szóval, visszakanyarodva az eredeti tématételhez: mi az, hogy unalom?

A lényeg ugyanis, hogy sportolni is meg kell tanulni.

Még a világ legegyszerűbb szabadidős tevékenységének mondott futásnál is szükség van valamiféle tudományra, behangolni a mozgást, összeállítani a frissítést, építgetni az izmokat, úgyhogy inkább arról van szó „unalomügyben”, hogy immár rengeteg inger és információ zúdul a kíváncsi emberre. Megszűnt a várakozás varázsa, a saját ügyességre, találékonyságra, hozzáértésre (vagy innen-onnan megszerezhető tudásra) alapozott felkészülés türelmessége. Minden azonnal kell, s az a helyzet, hogy minden azonnal meg is kapható. Ki vacakolna ősztől tavasz végéig manapság egy szörfdeszka „összekalapálásával” a garázsban, amikor nagyáruházban, kiskereskedésben megvásárolható a kézitáska méretűre összehajtogatható műremek, amelyet az alig néhány ezer forintot kóstáló pumpával öt-tíz perc alatt a megfelelő keménységűre lehet fújni? Ki fáradna légzáró szelepek bütykölésével, sűrített levegős töltéssel, a fizikai törvényeinek biflázásával, amikor zsúfolásig rakott áruházi polcokról válogathatja össze a szükséges eszközöket, és máris övé lehet a (víz alatti) világ.

Nem mondom, hogy ez rossz, de a sportolási szokásfejlődés túlságosan is gyorsnak bizonyul. Leírtam már tucatszor, s most is megteszem: nem értem, mi értelme van elektromotorizálni szinte mindent, így például a kerékpárt, rollert, miközben így elveszik a saját erőfeszítés varázsa, s nem is csodálkozom azon, hogy amikor valamelyik gyerek a falhoz támasztja a maga atomizált, kétkerekű játékszerét, azt mondja: ááá, ez unalmas...

Azonban nem szeretnék igazságtalan lenni a modern generációval, mert van azért szép számmal példa arra is, hogy valaki megtalálja a módját annak, egyszerű eszközökkel éljen, múlassa az időt, gyarapodjon élményei tárháza, s még véletlenül se hagyhassa el az ajkát a szó: unalom. Sok napja van már annak, hogy a kora reggeli kocogásnál két srácot láttam pecázni a Duna-parton, magamnak nem vallottam be, hogy éppen jó volt kicsit megállni (hosszú volt az edzés), de ami feltűnt, hogy a fiúk nagy nevetés közepette kapkodták ki a vízből a halakat. Kicsit azért megszeppentek, amikor lefékeztem mögöttük, főleg amikor kérdezgettem, hogy mi a zsákmány (tán azt hitték, a halőr érkezett meg...), de idővel mondták, hogy balinokat fogtak. Semmi kis szerelésük volt, egy pecabot, zsinór és horog, azon pedig hófehér bélű száraz kenyérdarab. Belendítették a vízre a csalit, az elúszkált, mocorgott a sodrásban, a halak kapkodták, rabolták, a fiúk pedig a fogással múlatták az időt. Nem volt semmi faksznizás, a pecabot is viseltesnek látszott, a horgászat és a srácok felhőtlen szórakozása önkéntelenül is kikényszerítette a kérdést: kitől tanultatok így pecázni?

„Az öregtől! A nagyapánktól” – mondták büszkén.

Abban a pillanatban megint jobban szerettem a világot.