Micsoda váltás! – Berta Mihály publicisztikája

Igazán nem szeretnék mindent egy kalap alá venni (vö. „Általánosítás az élet megrontója” – ismeretlen szerző), de ez a 2020-as évünk lassan tényleg olyan lesz, mintha Lewis Carroll találta volna ki az egészet. És nem ám csak a koronavírus miatt. Az ember néha olyat hall és lát, amiről nehezen hiszi el, hogy része a valóság nevű halmaznak, úgyhogy – jobb híján – tátott szájjal és ostobán pislogva azt várja, hogy mellé lépjen a Kalapos és Április bolondja, és zsebórát dugjanak a teáscsészéjébe. Fent nevezett két urat egyébként mintha látni és hallani véltük volna a múlt héten az egyik budai villamosjáraton, amint épp megállapították, hogy ahhoz képest, milyen átkozottul (itt persze egy másik szót használtak) régen épült ez a budai Vár, egész jó állapotban van. Nyilván azért, szőtte tovább logikus gondolatok fonalát egyikük, mert a magyarok vigyáztak rá, hiszen ezt még a török sem tudta elfoglalni, van is erről valami régi film. Ezen a ponton bennünk is kihunyt az örök népnevelő őrlángon pislákoló fénye, és inkább nem árultuk el, hogy itt, a Batthyány téren csak a Parlamentre nyílik szemből – egyébként csodás – kilátás.

Aztán előfordul, hogy a déja vu élmény egészen konkrét. Mint amikor múlt péntek reggel, mit sem sejtve és gyanútlanul híreket fogyasztva váratlanul abba címbe botlottunk bele, hogy „Egy német férfi meztelenül kergette a vaddisznót, ami ellopta a laptopját”. És tényleg, még fotó is van az esetről, a sor elején fut a koca, szájában egy sárga valamivel, mögötte két malaca, a sor végén pedig a károsult caplat, egy szál ruha nélkül. Tisztára mintha Örkény írta volna: „Elöl a tojás, utána Berengár király, őutána a fél bicikli, aztán Jézus Mária Szent József és Bertolt Brecht, utoljára Takariko Kiriwi, a szemüveges asztalitenisz-világbajnok.”

És ekkor, hála egy nyolc- és egy majdnem négyéves gyermeknek, buborékba rajzolt villanykörte gyúl a homloklebenyem fölött, persze csak képletesen, és eszembe jut a Kisvakond álmodik című rajzfilm, Zdenek Miler kortalan klasszikussá váló főszereplőjével, amiben konkrétan van egy ugyanilyen jelenet. A történettel nem fárasztanám a kedves olvasót, de a csaknem félórás film afféle példázat, és a fogyasztásra berendezkedett emberre leselkedő veszélyekre figyelmeztet – 1984-ben, nem is egy, azóta sajnos be is következő problémát felvetve. De, ami a lényeg: a mese emberhőse egy adott ponton teljesen meztelenül kerget egy vaddisznót, amely ellopta a biciklijét. Az élet utánozza a művészetet – XXI. századi kiadás.

Tiszta szerencse, hogy olykor azért egészen hétköznapi és emberi „furcsaságokkal” is szembesülünk, amiben nincs semmi nyakatekert, semmi abszurd, pláne ijesztő, és bár az eset a maga egészében eredendően különleges, ám csak a szokatlansága miatt kelt bennünk bizonytalanságérzetet. Épp ilyen volt az a múlt heti hír is, amely tudatta, hogy az MLB-ben, vagyis az észak-amerikai profi baseball-bajnokságban érdekelt Miami Marlins csapata olimpiai érmes rövid pályás gyorskorcsolyázóval, Eddy Alvarezzel erősített. Mintha Liu Shaolin Sándort egy váratlan ötlettől vezérelve a Telekom Veszprém nemcsak benevezné, hanem pályára is küldené a férfi kézilabdázók Bajnokok Ligájában. Ezt ráadásul, erről szóltak legalábbis az első híradások, nem is önszántából, hanem inkább a szükségtől szorongatva tette meg a floridai franchise vezetősége. Történt ugyanis, hogy a júliusban végre zöld jelzést kapó 2020-as bajnoki idényt három lejátszott találkozó után csupa-csupa elhalasztott mérkőzéssel volt kénytelen kezdeni a Marlins, mert a játékoskeretében felütötte a fejét a koronavírus, és tizennyolc baseballozójuknak lett pozitív a vírustesztje. Az érintettek se nem bevethetők, se nem nevezhetők, amíg le nem telik az ilyenkor előírt kötelező karantén, majd az azt követő, meghatározott számú negatív teszteredmény, viszont a show-nak is folytatódnia kell, Miamiban kénytelenek voltak „alvállalkozókkal” feltölteni a létszámot.

És az alacsonyabb osztályú ligákból meg a klub saját utánpótlásból felhozott fiatal tehetségek mellett felbukkant az amerikai Eddy Alvarez neve is, aki 2014-ben Szocsiban, a téli olimpián nyert ezüstöt short trackben a férfi 5000 méteres váltóban, abban a számban, amelyben négy évvel később, Pjongcsangban a magyar staféta győzött. Alvarez viszont már a gyorskorcsolya-pályafutása előtt is kokettált a labdás sportággal, és miután állandósult térdnyavalyái miatt a jégtől el kellett köszönnie, régi szerelme, a baseball felé vette az irányt. Vagyis nem csak úgy beesett az utcáról, hogy kisegítse a bajban lévő Miamit. A Chicago White Sox szinte azonnal szerződtette, ám csak alsóbb ligába, tavaly pedig a Marlins adott neki lehetőséget, hogy kisebb csapataiban bizonyítson. A szükség aztán úgy hozta, hogy most augusztusban felgyorsuljanak körülötte a történések. Előbb bekerült a profi csapat keretébe, majd nem sokkal később a Baltimore Orioles ellen a tűzkeresztségen is átesett. Posztját tekintve a magyarra talán beállósként fordítható short stop szerepkörét tölti be védekezésben, ami „helyileg” a második és a harmadik bázis között található, és a jobbkezes ütőjátékosok zömében ide lődözött labdáinak összeszedésében segít be a két bázisvédőjének. Mindenesetre amikor megkérdezték tőle, mi a hasonlóság az előző, és a mostani sportága között, Alvarez annyit mondott, egyelőre csak annyi, hogy mindkettőben állandóan balra kell haladnia.

Hogy aztán lesz-e belőle „tősgyökeres” MLB-játékos, már csak rajta és valamelyest a koronavíruson múlik. Edzője szerint az adottságai jók, gyors, erős a karja, és még ütni is tud. Az meg, hogy eredményes gyorskorcsolyázóból lett baseballjátékos, inkább megsüvegelendő, mintsem kikacagtató. Mert rendben, a baseball-liga (is) a körülötte lévő temérdek pénz miatt nem engedheti meg magának a leállást, amihez, ha kell, ugyanígy feltölti majd a létszámot, amíg lesz rá jelentkező. Ettől azonban Alvarez mégiscsak olyan versenyzőnek mondhatja magát, aki a baseball előtt egy másik sportágban is a legmagasabb polcra tudott felkapaszkodni.

Ha azt írom nincsenek sokan, azzal nem is írtam semmit. Olyan, mint Alvarez, vagyis aki téli olimpián nyert érmet, majd az MLB-ben is profi szerződést kapott, konkrétan nincs is más. És bár a baseball olimpiai sportág, ám hogy valaki nem ennek a labdajátéknak a képviseletében vett részt ötkarikás játékon, mégis eljutott a legerősebb ligába, arra Alvarez előtt legutóbb több mint száz évvel ezelőtt volt példa. Jim Thorpe, az 1912-es stockholmi olimpia kétszeres győztese (ötpróbában és tízpróbában győzött), aki amolyan all-round sportolóként amerikaifutballban és baseballban is profi státuszig jutott, és akit indián származása miatt egész életében másodrendű polgárként kezeltek. És bár a svédországi duplája után otthon rövid ideig tisztelettel vegyes szeretettel rajongták körül az V. Gusztáv svéd uralkodó dicséretét egy kurta „Kösz, király!” felelettel megköszönő sportolót, amikor egy újságíró kiderítette, hogy korábban fogadott el pénzt sporttevékenységért (1909-ben, a nyári szünidőben egy másodosztályú baseballcsapatban játszott, és havonta körülbelül 60 dollárt kapott), tehát profinak nevezhető, mindenki azonnal rátámadt és a fejét követelte. A NOB 1913 májusában meg is fosztotta a bajnoki címeitől, törölte az eredményeit, és vissza kellett adnia az aranyait is, a döntést csak a nyolcvanas évek elején semmisítették meg a (bölcsebb) utódok. Jim Thorpe mondjuk ezt már nem érhette meg, Juan Samaranch NOB-elnök már csak a családtagoktól kérhetett elnézést.

Alvarez esete viszont szerencsére nem jut majd el idáig. Sőt, inkább arra példa, hogy mégsem kergült itt meg körülöttünk mindenki, még abban is megerősít minket, hogy pandémia ide, egyre kevésbé értékként kezelt tudás oda, a létezés továbbra is a legjobb dolog, ami velünk történhet.