Muszáj mindennap játszani – interjú Rákász Gergely orgonaművésszel

– Minden művészeti tevékenység olyan. Ha valaki nem ül a hangszerhez egy napig, másnap már megérzi, hogy nem gyakorolt, ha két napig, már a menedzsere is észreveszi, három után pedig a közönség is meghallja. Muszáj mindennap játszani. Ugyanolyan ez, mint a sportolóknál. Itt, Győrben az úszókkal vagyok kifejezetten jóban, ha ők nem mennek le az uszodába, egy idő után képtelenek jól teljesíteni.

– Versenyez is a saját hivatásában?
– Van is verseny, meg nincs is. Bartók Béla azt mondta, hogy a verseny a lovaknak való, nem a művészeknek – és itt elnézést kérek a hasonlatért a sportolóktól. Olyan szempontból nincs verseny, hogy már nem hallom meg a kollégák véleményét, mit, hogyan kellene csinálnom. Amikor hazatértem az Egyesült Államokból, elkezdtem mesélni, majd vetíteni a koncerteken. Először azt mondta a szakma, olyan rosszul játszom, hogy beszélnem kell, hogy elviselhető legyen a program, majd ugyanezt ismételte meg a vetítéssel kapcsolatban. Aztán furcsa módon egyre többen kezdtek el beszélni és vetíteni. Mondhatjuk, hogy ebből a szempontból létezik a verseny. Most úgy tudom, a konkurenciám pontosan olyan vetítőrendszert rendelt meg, amilyen nekem van.

– De a versenyszellem biztosan kell azért is, hogy folyamatosan megnyerje, megtartsa azokat az embereket, akik elmennek a koncertjeire.
– Ez egészen más verseny. Egy koncerten a közönségnek kell az elsőnek lennie, a második az, hogy miként szólal meg a zeneszerző. Volt egy posztmodern irányzat, amely szerint művészet létezik befogadó nélkül is, de ez szerintem szamárság. Ez úgy egészséges áramlás, ha az ember az energiáját Istentől vagy az univerzumból hívja le – nekem mindegy, miképpen hívjuk –, és átadja valakinek. Ez válik körforgássá, amiben az öröm, a szeretet, a katarzis a kiindulópontjára tér vissza. Ha ebből kihagyjuk a befogadót, az értelmetlen. Lehívni az energiát azért, hogy legyen egy műalkotás a műalkotásért – önkielégítés. A művész éppen arra való, hogy kissé megemelje a hallgatóját, nézőjét, befogadóját. Amikor ez nincs meg egy előadásban, kiállításon vagy mondjuk egy könyvben, az nem művészet, csak szórakoztatás. Nevezhetjük megélhetési bűnözésnek is, és még ezt is el tudom fogadni, csak a művészet a szakralitás talaján áll. Abban hiszek, hogy miután valaki bemegy a koncertre vagy a kiállításra, több és jobb lesz, mikor kijön. Ilyen módon is van verseny a közönségért.

– Pontosan ezt érzem, amikor a koncertjein sikerül nagyon emberközelivé tenni zseniális zeneszerzőket hozzájuk kapcsolódó, érdekesebbnél érdekesebb történetekkel.
– Mert emberek emberekhez kapcsolódnak. A végcél természetesen az, hogy elbotladozzunk egy műalkotásnak, mesterműnek a lábához, ott megálljunk pillanatra és azt mondjuk: de jó lenne, ha én úgy tudnék apa, kőműves, rendőrtiszt lenni, mint ahogy például Michelangelo kifaragta a Pietát. De ha én ezt mondom, hogy gyere el és a koncert végére ekkora célokat tűzünk ki magunk elé, hát ismerjük el, ez ijesztő. A legtöbben el sem jönnének, mert jobb ezzel szembe sem nézni. És igaz, tényleg jobb, csak az Emberhez ez nem méltó. Szóval ravaszul csak annyit szoktam kérni, érezzék jól magukat. Ha ennek mezsgyéjén megismerik Beethovent, Bachot, vagy hogy a hazai fiatal zsenik közül említsek egyet, Szüts Aport, és kapcsolódni is tudnak hozzájuk, nyertünk, mert valami felszínes szamárság helyett mély értékkel lettek gazdagabbak.

– Említette, hogy a győri úszókkal jóban van. Amikor leül velük beszélgetni egy kávé vagy bor mellett, miről társalognak? Művészetről inkább vagy sportról?
– Szinte mindenről diskurálunk, engem a sporttal kapcsolatban az emberi oldal érdekel. Én is mindennap mozgok, hétfőn úszni voltam, kedden az öcsémmel saját testsúlyos edzést végeztünk – szerencsére egyre több remek helyszín található ehhez Győrben is. De ha nem rólam van szó, az érdekel, hogy egy sportoló miként éli meg a bezártságot, ha karanténba kerül? Vagy milyen érzésekkel tölti el, ha a sportága tizedannyi támogatást kap, mint másoké? Igen, sokat beszélünk sportról, de bevallom, az eredményekből nem vagyok mindig naprakész.

– Azt viszont tudom, hogy imádja a természetet. Az extrém sportok sem állnak öntől távol?
– Az extrém sportoktól tartok kissé, nem szeretném összetörni magam, de a járvány elején vettem magamnak gördeszkát, pontosabban longboardot, és élvezettel próbálgattam, aztán elkezdhettem koncertezni és leszálltam róla. Egyébként kajakozom, túrázom, utóbbihoz ott a felszerelés a kocsim csomagtartójában. Amikor egyik koncerthelyszínről utazom a másik felé, szoktam arra időt hagyni, hogy megmásszak egy szimpatikus dűlőt. Ilyenkor kiszállok az autóból, felveszem a túranadrágot, a bakancsot, és megyek egy órát fel, le, amerre visz az út.

– Ezt szellemi feltöltődésre is használja?
– Abszolút. Lecsendesedem. Divatos kifejezés lett manapság a „forest bathing”, azaz erdőfürdő. Nos, én ezt azelőtt megkedveltem, mielőtt divatba jött. Cserkész voltam, már gyerekkoromban megismertem azt az érzést, milyen az, ha az ember egyedül marad a sűrűben, a fák között. Ilyenkor olyan távolinak tűnik minden tevékenység, amit hétfő és péntek között csinálunk, és talán még fel is tesszük a kérdést magunknak: tényleg olyan fontos minden, amiért teperünk és kaparunk?

– Édesapja is orgonált, édesanyja hegedült, mindketten kórusban énekeltek. Egyetlen olyan pillanat sem volt, amely eltéríthette volna a zenei pályától?
– Gyerekként robbanékony voltam, rövid távokon kifejezetten gyorsnak számítottam, olyannyira, hogy nemcsak ének-zenei általános iskolába vettek fel, hanem sporttagozatra is. Korán kellett dönteni, de az ének-zene mellett maradtam, a sportolást megőriztem amolyan egészségvonalnak, amely az egész életemet elkíséri. Az atlétika mellett kosaraztam, kendóztam is, szóval volt itt minden.

– A közösségi oldalán gyakran beleáll olyan társadalmi vagy közügyekkel kapcsolatos vitákba, amelyekkel kapcsolatban sok művész nem meri vagy akarja hallatni a hangját manapság. Nem tart attól, hogy a közönség egy része ez alapján ítéli meg?
– Én úgy fogalmaznék, hogy a konzervatív oldalon nem minden művész vállalja nyilvánosan a véleményét, a szabadelvű kollégák körében ez divatosabb. Amikor művésztársaságban először „coming outoltam”, hogy én konzervatív gondolkodású vagyok, először furcsán néztek rám, aztán kaptam hideget-meleget – általában inkább hideget. Konzervatívként a művészlét nem könnyű, de mit csináljak, ilyen családból származom, ezzel áldott meg az élet. De nagyon fontos, hogy a konzervativizmus a szeretetből indul ki. Szeretünk valamit, és azt konzerválni, megőrizni szeretnénk. Nem dobunk ki, nem rombolunk le mindent, amit egyszer már értéknek ítéltünk, csak hogy valami éppen divatos alapján teljesen új világot építsünk. Szeretem a fejlődést, az újdonságokat is, de azt gondolom, hogy ésszerű az, ha nem annak a rendnek kell bizonyítani, ami ezredévek óta jól-rosszul, de fennáll, és mindenki megtalálta benne valahogy a számítását. Érveljen és bizonyítson, aki újat akar. Olyan szeretettel, mint azok, akik meg akarunk őrizni valamit. Igen, beleállok bizonyos témákba, mert van, amiből nem lehet engedni. Csak egyetlen példaként: egyáltalán nem mindegy, hogy a gyerekeink milyen mesekönyveket olvasnak...

– Milyen indíttatásból hozta létre az alapítványát, amelynek segítségével művésztársaival a határon túli apró településekre is eljuttatják a zene örömét, a kultúrát?
– Évek óta jártam a történelmi Magyarország területét, és azon gondolkodtam, mit tudnék tenni, hogy bizonyos helyeken jobb legyen az élet, hogy közösséget építsünk, kapcsolódjanak egymáshoz az emberek. Ez az alapítvány igyekszik a lehető legkisebb eldugott falvakba, a történelmi Magyarország legtávolabbi zugába is kultúrát vinni. Magam is rengeteget megyek és játszom, de olyan művészek álltak mellém, mint Bogányi Gergely zongoraművész, Sárik Péter jazz-zongorista, Tolvaly Ferenc író vagy Kautzky Armand színművész. A környezetemből sokaktól hallottam, hogy fáj nekik Trianon, fáj a nemzet sorsa. Én az alapítvánnyal alternatívát kínálok, hogy lehet nemcsak a szavak szintjén tenni valamit a határon túli magyarságért. Elmegyünk oda, ahová ma nem megy senki, mert hiszem, hogy a kultúrának hatalmas megtartó ereje van.

– Mostanában nagyon sokszor halljuk, hogy a vírushelyzet közepette nem lehet hosszú távra tervezni, ön azonban azt nyilatkozta, hogy nyolc évre előre gondolkodik. Ez most is aktuális?
– Ez kissé ellentmondásos, mert valóban tudom, hogy a következő nyolc évben milyen műsorokat szeretnék, többnyire szorosan kapcsolódnak évfordulókhoz, jubileumokhoz, a tematika tervezhető. De évek óta úgy érzem, hogy beléptem Hamvas Béla aranykorába. Nincs nyomás a munkámon, mindent azért teszek, mert szeretem. Ha innentől fogva engedi a világ, a közönség, a vírus vagy bármi, hogy én ezt folytathassam a következő években, annak örülök. Az egyiptomiak kétezer évig éltek aranykorban, nem akartak többet, nem mozdultak előre vagy hátra, fenntartottak egy nagyon magas belső minőségi állapotot, ez pedig példa lehet a ma emberének. A világot az rontja meg, hogy mindig még többet akarunk. A járvány segít átgondolni, hol is vannak a valódi értékeink. Ki és mi az, ami tényleg fontos. Talán maradt még bennünk annyi emberség, hogy át is gondoljuk.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. november 7-i lapszámában jelent meg.)