Játékos játékosok – Szűcs Miklós publicisztikája

Az elmúlt napok, hetek szomorú, olykor mellbevágó hírei között a mifelénk talán még a sport iránt fogékonyak körében is csak mértékkel léphette át az ingerküszöböt, hogy november 25-én elhunyt a korábbi nagyszerű asztaliteniszező, Jacques Secrétin. A sűrű bajuszú, mókára mindig kapható, nem mellesleg zseniális balkezes pingpongos 71 évet élt, s ugyan arról nem szóltak a hírek, hogy a történtekben szerepet játszott-e a pandémia, van abban némi sorsszerűség, hogy ugyanazon a napon hagyott itt bennünket, mint minden idők egyik legnagyobb futballistája – bár engedtessék meg annyi szubjektivitás, hogy ebben a képzeletbeli rangsorban minden emberi hibája ellenére nálam mindig is ő volt és minden bizonnyal marad is az első –, Diego Maradona. Anélkül, hogy bárkit is megbántanék, szögezzük le, hogy Secrétin a maga területén nem jutott a nagy Diegóhoz hasonló magasságokba, még akkor sem, ha irigylésre méltó pályafutásának két koronagyémántja is akad (az 1976-os egyéni Európa-bajnoki cím és az 1977-es világbajnoki arany vegyes párosban – Claude Bergeret volt a partnere), s azt se hallgassuk el, hogy hazájában már életében sportcsarnokok, utcák viselték a nevét, sőt a XX. század legjobb francia asztaliteniszezőjének is megválasztották.

A Maradonához való hasonlóságot mégsem ebben kutatnám, fontosabb párhuzam az, amit a megjelenésével, a sportágában való létével, a pingpongasztalnál mutatott produkciójával sugallt. Gyakran használjuk szinonimaként a sportoló, a futballista/asztaliteniszező, a versenyző helyett a játékos megjelölést, sokszor talán bele sem gondolva a szó kettős értelmébe. A magyar nyelv értelmező szótára szerint főnévként játékos „az a személy, aki rendszerint valamely csapat tagjaként, valamely játékban, versenyen, mérkőzésen játszik, részt vesz”, azaz ebben a formájában bárkire igaz, aki sportol, legyen szó profiról vagy teljesen amatőrről. Jelzőként alkalmazva a játékost viszont jócskán szűkül a kör, hiszen ez esetben kizárólag olyasvalaki jöhet szóba, aki „szeret játszani, mindenből játékot csinál, vagy mindenben keresi a játékot, vidámságot jókedvet, derűt” – ha valami, hát ez (is) igaz volt Secrétinre, sőt korosztálya menőinek egy részéről ugyanígy elmondható. A hetvenes években még nyoma sem volt az atompingpongnak, az egy-két érintés után a labdamenetet könyörtelenül befejező villámkezű robotoknak. Generációm tagjai bizonyára még emlékeznek rá, a fiatalabbak pedig a legnépszerűbb videomegosztón utánanézhetnek: miközben az akkori pingpong dinamikusságában, lendületében már közelített a napjainkban láthatóhoz, a labdamenetek inkább tíz-tizenöt, semmint két-három érintés után dőltek el. Legyünk rá büszkék, hogy mindebben a mieink is élen jártak, s nemcsak a nagy hármas, azaz Jónyer István, Klampár Tibor és Gergely Gábor, hiszen mellettük – a teljesség igénye nélkül – ugyanezt a vonalat képviselte Takács János, Kreisz Tibor, Frank Béla, Beleznay Mátyás, ha pedig a nemzetközi mezőnyben körülnézünk, Secrétinen túl ott volt a jugoszláv Dragutin Surbek, a svéd Stellan Bengtsson, az angol Desmond Douglas vagy éppen a csehszlovák Milan Orlowski. S akkor még nem is említettem Faházi Jánost, akiről először az jut az eszünkbe, hogy brahiból zsíros kenyérrel, lángossal, papuccsal, parkettával s ki tudja még mi mindennel tudott játszani – a margitszigeti Palatinus strandon sok fogadást nyert meg így a nagyszájú, „nehogymálegyőzzé' egy zsíros kenyérrel” amatőrök ellen –, pedig versenyzőnek sem volt utolsó, amit többek között a két Eb-bronzérme (férfi és vegyes páros), valamint a vb-harmadik helye (vegyes páros) is fényesen bizonyít.

De térjünk vissza Secrétinre, aki bizonyos szempontból Faházi utódjaként olyasmivel gazdagította az asztaliteniszt, ami a nyolcvanas évektől a sportág első számú marketingjét jelentette: a virtuóz labdaművész, ám versenyzőként kevesebb sikert elérő honfitársával, Vincent Purkart-ral közösen létrehozták a Secrétin–Purkart-show-t. Aki nem látta még, ajánlom, ennek is keressen utána a világhálón, de addig is úgy képzeljék ezt el, mint mondjuk ha kosárlabdában a Harlem Globe­trotterst néznék. Csupa könnyedség, móka, vidámság volt, mindez nagyjából másfél órás, az elsőtől az utolsó mozdulatig kemény munkával kidolgozott előadásban, ami arra épült, hogy Purkart bárhonnan, bármilyen ütővel, bármekkora asztalra képes volt visszakanyarítani a labdát, amelyet persze Secrétin úgy ütött meg, hogy ez ne okozzon neki gondot. Igazi csapatmunka volt fantasztikus játékintelligenciával kiegészülve, amelyhez az egyik oldalról kellett egy bohóc (Purkart), aki minden egyes mozdulatával, gesztusával képes volt megnevettetni a publikumot, vagyis látszólag ő vitte el a show-t, de a mókázásával és a trükközéseivel mit sem ért volna, ha nincs az unterman (Secrétin), aki – történjék bármi – tűpontosan alájátszik, oda üti a labdát, ahová kell, úgy, hogy közben még némi színészi vénával el is hiteti mindannyiunkkal mennyire kikészítik az asztal túloldalon álló „ellenfél” szemtelenségei és sületlenségei. Leírva gyaníthatóan kevésbé szórakoztató, mint végignézni, így hát magát a „műsort” nem is részletezem tovább, de megjegyzem, hogy a Secrétin–Purkart-show fantasztikus sikertörténet volt, a két játékos több mint húsz éven át, 2007-ig járta vele a világot (többször jártak Magyarországon is), előfordult, hogy színültig megtelt 15 ezres csarnok közönségét szórakoztatták, s összességében mintegy négyezer alkalommal mutatták be felejthetetlen előadásukat. Secrétin halála persze még mindezek tudatában sem rázta úgy meg a világot, sőt hazáját Franciaországot sem, mint Maradona távozása, mégis hiszem, hogy fennmarad a neve.

Így kell lennie.

Nem elsősorban Secrétin személye miatt – bár élsportolóként majd később showmanként is igen szimpatikus volt –, inkább az elv okán, amit magaménak érzek: ha az életművével valaki a saját közegére, esetünkben a sportágára hatással van, nem veszhet a feledés homályába. Gondolják csak el, mennyivel másabb lenne a kosárlabda Michael Jordan, a jégkorong Wayne Gretzky, az úszás Michael Phelps, az atlétika Carl Lewis, a tenisz Björn Borg vagy a labdarúgás Pelé nélkül – s most csak olyanokat hoztam példaként, akik szerencsére még köztünk vannak. Nagyon bízom benne, hogy az ő fényük a következő generációk szemében sem halványul el, éppen úgy, ahogyan mi is őrizzük Puskás Ferenc, Papp László, Gerevich Aladár, Benedek Tibor vagy éppen Muhammad Ali, Ayrton Senna és most már Diego Maradona emlékét. A lista természetesen nem teljes, nem is lehet az, elvégre az őket jellemző tulajdonságok – tehetség, elszántság, kitartás és a számomra mindig a legfontosabbak közé tartozó könnyedség, játékosság, vagyis a szórakoztatás képessége – egyfelől időtállók, másrészt az érintettek köre megfelelési alapon a végtelenségig bővíthető.

Látszólag messzire jutottunk Secrétintől, de talán mégsem annyira. A halálát közlő francia portálok a tényeken túl azt is megjegyezték, hogy 71 esztendősen még nagy tervei voltak az expingpongosnak – készült a 2021 tavaszára éppen a franciaországi Bordeaux-ba tervezett veterán-világbajnokságra, ami az én szememben újabb bizonysága annak, hogy sohasem nyűgként élte meg sportolói létet. Még hetvenen túl is ott akart lenni az asztalnál, a maga és persze mindannyiunk szórakoztatására, azaz ő is egyértelműen a kiválasztottak közül való volt: a Maradonák, a Jordanek, a Gretzkyk, a Secrétinek, vagyis az igazán játékos játékosok kiirthatatlan „fajtája” miatt lesz a sport sokkal több a mindent elsöprő és mindenkit legyőzni akaró modern kori gladiátorok versengésénél.