Ultramagyar – Vincze András publicisztikája

Változnak az idők, de az érzelgősség marad – ráadásul karácsony táján az ember hajlamos a szokásosnál is érzékenyebben reagálni a világ történéseire. Talán a téli szürkeség, a lelassult, hidegbe dermedő idő is teszi, hogy a fantáziavilágba egyre jobban befurkássza magát egy-egy, az esztendő számvetéséhez tartozó érzés. Az utóbbi években például azt vettem észre, hogy a mániákus hobbivá terebélyesedő futás témakörében decemberben megszaporodnak a gondolatmorzsák, s állnak össze aztán ide, a publicisztikaoldalra szánt „gondolatkenyérré”. A hosszú kocogások közben újabban azon merengek, vajon mennyit érzékelünk és mennyit raktározunk el magunkban mi, magyar milliók a hozzánk hasonlóan a mindennapok sodrásában élő, hétköznapi emberek országszolgálatából. Nehéz időket élünk mostanság, s nyilván a gyógyítók és nem a hobbifutók vannak fókuszban, ugyanakkor számomra továbbra is követni és szeretni való emberek azok, akik most is a saját erejüket és elszántságukat gyarapítják a békésebb időkben rendezendő versenyekre. S miközben általában a profi sport bűvöletében képesek vagyunk önfeledten ünnepelni győzelmet, továbbjutást, és gyarló módon szeretjük a siker értékét forintosítani (egy-egy érem, kupa, egyéb trófea ennyi és ennyi milliót ér), aközben most talán átválthatjuk az amatőrök dicsőségét is, mondjuk – érzelemre.

Itt vannak magyarságunk e különös figurái, akik valami rendhagyó küldetéssel a lelkükben futnak száz, olykor kétszáz vagy afeletti kilométereket. Ráadásul nemcsak maguk mögött hagynak ilyen irdatlan távolságokat, hanem vannak olyan bátrak és elszántak, hogy elsőként (vagy közvetlenül az első magyar mögött másodikként) érnek a célba. Mondják, az ilyesfajta bolondéria magán­ügy: felnőtt emberként kiszakítani az időt a pihenésből, a hosszú, monoton edzések és a lelket is próbára tévő viadalok miatt elszakadni családtól és picit a valóságtól is, nem hétköznapi, ennél durvábban fogalmazva nem teljesen normális eset.

Tényleg nem az, viszont rendkívül lelkesítő.

Talán bizony még azoknak is, akik amúgy egy kilométert le nem futnának, nemhogy huszonegyet, negyvenkettőt, százharmincat vagy kétszáznegyvenhatot. S nem véletlenül írtam e számokat egymás után: miközben a félmaratoni és maratoni távon manapság esély sincs arra, hogy világraszóló eredményt érjen el a magyar ember lánya és fia, aközben a száz és kétszáz, olykor háromszáz kilométer felett ennek a kis országnak a szülötte – legyen nő vagy férfi – csodákra képes. S nemcsak egyszeri csodára, hanem évről évre, sőt immár évtizedről évtizedre ismétlődőre. Ám miután a hosszú távú futásnál vannak populárisabb sportágak, így a gyermekkorunktól a felnőtté válásig szinte észrevétlenül sodródtunk el az ultratávok magyar dicsőségei mellett. De azért a rendkívüli tettek és a tettekhez kapcsolódó legendás nevek megmaradtak az emlékezetünkben. Az NB I-es futball-összefoglalók, s nagyobb sportesemények blokkja után olykor-olykor szerényen bekerült a régi Telesport-híradásokba (vagy sportnapilapunk „rejtettebb” oldalaira) a Spartathlon-dicsőségekről szóló beszámoló, a hajdanvolt Bécs–Pozsony–Budapest szupermaratonin elért sikerek eredménye. Az esti sporthírek kapcsán a televízió képernyőjére tapadva, ha már csak fél szemmel figyelve is, de láttuk, hogy az utolsó rövid, filmes összefoglaló narrációja alatt megviselt arcú nők és férfiak küzdik magukat előre az országutak mentén. A történeteknek azonban így is megvolt az üzenetértékük: az eszméletlenül hosszúnak tetsző kétszáz, háromszáz kilométeres futásban a magyarok jók, sőt nagyon jók. Na szóval biztos vagyok abban, hogy ha a negyvenes-ötvenes, azaz erőteljesen focibeállítottságú korosztály tagjai közül valaki leporolja az emlékpolcait, akkor – visszagondolva – ismerősen cseng majd Bontovics Tímea, Bérces Edit, Sipos István, Kis-Király Ernő, Bogár János, Vozár Attila neve. A nyolcvanas, kilencvenes, majd a kétezres évek elején ők voltak a magyar futóhősök, akik győztesként értek célba a négy-, öt-, hat- vagy akár hétmaratonis távon. S ugyanígy kultikus alakja volt és maradt is a magyar életnek Monspart Sarolta, akit tájfutósikerei kapcsán őriz a magyar sportrajongói lélek, sőt, ha van valaki, aki a hobbifutás kapcsán rengeteget tett e kis hazáért empátiájával, emberségével, ügyszeretetével, és aki százezrek példaképe, hiszen minden olyan eseményen szerepet vállalt, ahol biztatni kellett a távval küzdőket, akkor az Saci néni, és így ő, immár a Nemzet Sportolója az, aki nem hagyható ki semmilyen, a hobbisporttal kapcsolatos felsorolásból.

A névsor pedig korántsem teljes, ám a legendák révén szeretnék oda kilyukadni ezzel a történettel, hogy a hosszútávfutás öröksége vagy inkább örökítése egyben a magyar élet része (hungarikum, ugyebár), amit bizonyít, hogy nem csupán azok a nyolcvanas-kilencvenes esztendők, hanem az interneten vibráló újkor is sorra produkálja az ultrás diadalokat. Lubics Szilvia, Maráz Zsuzsanna, Bódis Tamás, Csécsei Zoltán nagy futásai és sikerei az előbb említett „nagy öregekéhez” hasonlóan a kétezres éven jócskán túl is hirdetik szerte a világban a magyar tehetség, kitartás és győzni akarás jó hírnevét. Spartathlon-győzelmek, világbajnoki helyezések, arany- és ezüstérmek, világranglista-elsőségek fényesítik azt az utat, amelyen a magyar ultrafutók már sok-sok éve, évtizede haladnak, miközben – és ez lenne ennek az írásnak a másik „üzenete” – maguk után húznak ezer, százezer, de lehet, immár millió hétköznapi embert is, akik a hozzájuk hasonló családanyák és -apák, kétkezi munkások nagy futásain, sikerein, de leginkább életpéldáján keresztül mozdulnak meg nap nap után.

Kocognak, futnak – a maguk örömére. Ha már a nagy győzteseinktől is ugyanezt látták.

Márpedig az ilyesféle példakövetés a mai világban meglehetősen szokatlan, egyáltalán, az önerősítő sportolás is mintha kezdene kimenni a divatból, és mégis, ez az önsanyargató, szinte lehetetlen küldetést ígérő ultrafutás egyre többeket vonz. (Az persze más kérdés, hogy valójában ki marad a pályán, ki az, aki vállalja, hogy hosszú esztendőket szakítson ki az idejéből arra, hogy mindennap fusson, eddzen.) S miközben a világ a sztársportolók tetteit zengi, a profizmus vonzó (siker, pénz, csillogás), aközben itt van a küzdelem a kilométerekkel, amely körül nincs nagy csinnadratta, csupán futógatya és futócipő van, s a szabadidőből kihasított magányos órák a mindennapi edzésekre a meló, a család, a bevásárlás, a főzés, a mosás, a kerti barkácsolás mellett. S a különbség is pontosan ez, hiszen a legérzelmesebb magyar sikerágazatban (ultrafutás) nem adnak pénzt a sportolásért, ellenben elég sokba kerül: felszerelés, nevezési díj, utazás, szállás, frissítés, s bizony még az is előfordulhat, hogy fél távnál derül ki, az a sok kifizetett forint „repült a kútba”… A hétköznapok áldozatát is érdemes tehát mérlegre tenni, amikor arra gondolunk (vagy arról írunk), milyen jó, amikor dagadhat a keblünk, hogy évről évre arról hallhatunk, magyar induló ért célba elsőként a legendás Spartathlonon – megelőzve oroszt, amerikait, németet, spanyolt, japánt, lengyelt, franciát, britet, brazilt, argentint, vagyis tulajdonképpen az egész világot... Mert amúgy nem nézünk a teljesítés mögé: miért is tennénk, ha hobbisportról van szó? –, holott micsoda lelki és testi energiabefektetés kell ahhoz, hogy valaki lefussa a 246 kilométert, azaz majdnem hat maratonit teljesítsen egyben úgy, hogy szinte a rajttól a célig a háta mögött tudja a tekintélyes létszámú mezőnyt.

Tulajdonképpen csak ennyit akartam most megírni. Illetve a végére hagytam a legfontosabb részletet, ami már hónapok óta zötyög velem együtt a napi kocogásaim során: egy aprócska cikkben (csupasport.hu) olvastam, hogy talán a legmagyarabb és idehaza egyben az egyre nagyobb tömegeket megmozgató ultrafutás úgy vághat neki 2021-nek, hogy versenyszervezésre, időmérésre, szakágfejlesztésre, menedzselésre, marketingre, utaztatásra, erre és arra lesz másfél millió forintja.

Egész évre…