Ötkarikás álom – Bobory Balázs publicisztikája

A nyáron (reméljük) lesz egy sportesemény. Pontosabban „a” sportesemény. Július 23-tól augusztus 8-ig Tokióban 49 sportági szakágban 339 aranyérmet osztanak ki, a győztesek pedig olimpiai bajnoknak vallhatják majd magukat diadaluk napjától – hacsak korábban már nem sikerült nyerniük a játékokon.

Nem túlzás, hogy a tokiói sikereknek megsokszorozódik az értékük, hiszen sosem látott előzmények és körülmények között rendezik meg az olimpiát Japánban. Elég csak annyi, ha nem telepszik rá a világra tavaly a koronavírus, néhány nappal ezelőtt az év végi ismétlő műsorokban, értékelő összeállításokban azt nézhettük volna, hogy 2020 nyarán milyen világraszóló eredmények születtek, hány magyar sportoló öregbítette ennek a kicsiny országnak a hírnevét, kik azok, akik minden képzeletet felülmúlóan túlszárnyalták a várakozásokat, míg mások elbuktak, összeroskadtak az öt karika terhe alatt.

A vírus megjelenésével és az olimpia elhalasztásával több ezer sportoló dobhatta sutba addig elvégzett munkáját, bosszankodhatott, hogy kizökkent a megszokott vagy éppen a játékokra gondosan felépített és megtervezett felkészüléséből, és hosszabb-rövidebb időre tétlenségre ítéltetett. Persze akadtak szép számmal olyanok is, akik időt nyertek – mondjuk, azok, akik hosszú sérülés után lábadoztak vagy éppen életkorukból fakadóan plusz egy esztendeig erősödhettek, rutinosabbak lettek, hogy 2021-ben még nagyobb esélyük legyen a jó eredményre.

Ami azonban bizonyos, hogy a legtöbb sportolónak jelenleg is olyan feladatokkal kell megbirkóznia, amilyenekkel soha korábban. Az élet – témánknál maradva konkrétan a sportélet – minden szegletében ott lappang a bizonytalanság és bizonyos fokú félelem. Aki mindezeket képes kizárni, mentálisan a legerősebb versenyzők, sportemberek közé tartozik, és lehet, az izolált környezet szárnyakat ad neki, és lényegesen jobb teljesítmény várható tőle, mint gondolnánk.

Azokban a sportágakban, amelyekben az olimpia a fő attrakció és a legfontosabb esemény (a legtöbb ilyen), egy sportoló négyéves ciklusban gondolkodik, ez alapján tervez, számolgat, indul viadalokon. Becsülettel gyakorol kontinenstornára, világkupákra, világbajnokságra, s már nemcsak a dicsőség, hanem legtöbbször a kvalifikációs pontok, helyezések miatt, amelyek a játékokra segítenek eljutni. A legrosszabb, ami történhet, egy sérülés vagy olyan tartós formahanyatlás, amely alapvetően befolyásolja a motivációt, a jövőbe vetett hitet. Ez az időszak, amely most egy évvel kitolódott, gyökeresen változtat esélyeken, lehetőségeken. Van, aki éppen tavaly nyárra jutott volna karrierje zenitjére, egy újabb készüléssel, várakozással teli esztendő lehet, hogy már csak leszálló ágat, következésképpen gyengébb produkciót eredményez. Akadhat olyan is, aki rosszul viseli vagy egyáltalán nem bírja a monotonitást, a megcsappant versenyzési lehetőséget, a tréningek végeláthatatlan sorát, és hiába győzködi magát, hogy már csak néhány hónapot kell kibírnia, és beteljesülhet az álom – a tudatalatti folyamatosan jelentkezik, és értékes tizedmásodperceket, centimétereket vesz el tőle, s ilyenformán nem tudja legyőzni magát. Sokaknak a megváltozott edzéslehetőségekkel, egészségügyi előírásokkal gyűlik meg a bajuk, és nehezen alkalmazkodnak a kialakult helyzethez. Megint mások egész évben azért küzdenek, hogy hozzák a súlyukat, indulhassanak a számukra ideális kategóriában, és két egymást követő évben a rendületlen fogyasztás megviseli a legtöbb sportoló szervezetét. A legrosszabbul pedig azok járnak, akik a felkészülés bármelyik szakaszában elkapják a vírust, és egy időre kiszállnak a mókuskerékből. Persze a korábbi olimpiák előtt is kellett számolni sérüléssel vagy betegséggel, azonban a koronavírus olyan tüneteket produkálhat, amelyek egyrészt nagy mértékben gyengíthetik a szervezetet, és ez jelentősen befolyásolja a tervezett menetrendet, befolyásolja a sikerességet. Másrészt nagyon alapos és precíz sportorvosi protokollt kell végigjárni az egészség szempontjából biztonságos versenyzésért, és ez akár hetekig is eltarthat.

A legrosszabb természetesen a bizonytalanság, mert senki sem tudja, mennyit kell még kibekkelni, hogy viszonylagos biztonsággal élhesse a hétköznapjait. Egy sportoló esetében ez kiváltképp igaz, mert folyamatosan az járhat a fejében, hogy csak ne fertőzödjön meg a közértben, akár egy szűk körű családi ebéden, esetleg az emberi léleknek oly fontos baráti, szerelmi találkozókon. A legtöbbünknek nélkülözhetetlenek a társas kapcsolatok, igazából nem is lehetünk meg ezek nélkül, így jó esetben betartva a létező és elérhető járványügyi óvintézkedéseket, próbálunk normálisan élni. Nyilván senki sem akarja elkapni a vírust, tudván, senki sem sejtheti, milyen lefolyású lehet a betegség, de ha egy civil esetében még enyhe tünetekkel is jelentkezik, a munkából akkor is kiesik és táppénzre kell mennie. A sportolónak viszont az élettartamra vetített rövid pályafutása során nagyon kevés lehetőség adatik meg, hogy olimpián sikeres legyen, ezért fokozottan ügyelnie kell, hogy ne boruljon fel a menetrendje, ami elképesztő mentális megterheléssel járhat.

Ha csak szűk, országhatáron belüli környezetünket nézzük, riasztó azt látni, hogy legnagyobb aranyesélyeseink közül például az úszók mennyi viszontagságon mennek át. Hosszú Katinkának a versenyek elmaradása miatt kellett letérnie jól bevált, rengeteg próbatétellel kikövezett útjáról, és most kettőzött erővel, akarattal gürizhet, hogy a trónon maradjon. Milák Kristóf sem érezheti magát annyira nyeregben, mint egy éve, hiszen a vírussal folytatott küzdelem után még nem találta meg önmagát, a riválisok viszont erősek – mondjuk, az egyiket szerencsére úgy hívják, Kenderesi Tamás... Kapás Boglárka felkészülése is messze van az ideálistól – és ha mindezt számba vesszük, aggódhatunk is egy-egy nemesfém színe vagy akárcsak a megszerzése miatt. És ez csak egyetlen sikersportágunk...

Szerencsére azonban – ahogy azt már említettem – bőven benne van a pakliban, hogy a játékokon olyan sportolónk bukkan fel szinte a semmiből és szerez dicsőséget hazánknak, akitől ezt egyáltalán nem várjuk. Éppen ezért nehéz és talán felesleges sokat matekozni arról, mi történhet Tokióban, annyira sokismeretlenes még az egyenlet. Nem tudjuk, hogy ha lecseng a vírus második hulláma, következik-e rá a harmadik? Ha igen, az elmúlt hetekben forgalomba kerülő vakcinák tudnak-e már védelmet adni? Lesz-e a jelenleg ismerteknél hatékonyabb módszer a megfertőződés elkerülésére? Ha javul a helyzet, visszatérhetnek-e a szurkolók a lelátóra, amely nyilván megint más lelkiállapotot eredményez a versenyzőknél? Mennyiben lesz más az olimpiai faluban eltöltött idő az ott kialakított biztonsági előírások közepette? Hogyan hat majd a sportolókra egyénenként, ha esetleg buborékba kényszerülnek? Megannyi kérdés, egyelőre megnyugtató válaszok nélkül.

Az szinte biztos, hogy lesz olimpia, és a sportolók már látják a célt, ráfordulhatnak a célegyenesre. Nyilván mindenki megindítja saját felkészülésében a hajrát, vagy éppen megküzd a kvalifikációért, és ha szerencsét keresünk a szerencsétlenségben, akkor szinte mindenkinek van már tapasztalata abban, hogyan lehet élni, sportolni ebben a helyzetben. Az állandó tesztelés nyűgje, kellemetlensége, a viszonylagos elzártság és a beszűkülő lehetőségek elviselésében is rutin alakulhatott ki, de abban talán mindenki egyetért, hogy ez nem mehet az idők végezetéig.

Az, hogy legyünk pozitívak, most nem jó kifejezés, de reménykedni kötelező. A közhely szerint azé a szerencse, aki tesz érte; biztos vagyok benne, hogy a magyar sportolók mindent megtesznek céljaik megvalósulásáért, s bízzunk abban, hogy ha minden jóra fordul, Tokióban többször is szól majd a magyar himnusz.