Takarítónőket a magyar sportba! – Kiss Antal publicisztikája

A minap nagy, amolyan összegző interjút adott sportkérdésekben Orbán Viktor miniszterelnök a Nemzeti Sportnak. A számos, tőle megszokott kiváló meglátás között számomra a szertárosokra és a takarítónőkre tett megjegyzése volt a legfontosabb: „Ahhoz, hogy a Fehérvár egyszer meg tudja verni a Chelsea-t, amellyel legutóbb is csak döntetlent játszott, az is kell, hogy a szertárosa jobb szertáros legyen, mint a Chelsea-é. És a Fradi akkor tud tartósan ott ragadni a Bajnokok Ligájában, ha a takarítónője is ott van Európa harminckét legjobb takarítónője között.”

Mielőtt bárki megkövezne, hogy ezt az apró részletet ragadom ki a kétkolumnás anyagból, kicsit visszakanyarodnék a múltba, talán érthető lesz mondandóm. Szakos Gyula akkoriban volt Székesfehérvár püspöke, amikor 1985-ben a Videoton UEFA-kupa-döntőt játszott. Békeszerető, csendes ember volt, aki még a két háború közötti Magyarországon szocializálódott. Vasútvidéken a Prohászka-templomban nála ministráltunk testvéreimmel, édesanyám a kórusban énekelt. Püspök úr szerette a nyáját, esténként reverendáját ügyesen felcsatolta a gallérjához, fekete kabátot vett, feltette a kalapot, és elindult családokat látogatni. Hozzánk is eljött, a két sarokra levő, ötvenhárom négyzetméteres sztálinbarokk tömbben levő lakásunkba. Kellemes este volt, kisgyerekként sok mindenre nem emlékszem, de egyvalamire igen. Bárhova ment, mindig elment a mellékhelyiségbe, mert ahogy szüleimnek mondta, az mindent elárul egy családról.

Ha már a miniszterelnök úr szóba hozta a Vidit, amelyet most éppen Fehérvárnak hívnak, nos abban a nagy szerencsében volt részem, hogy apámmal ugyanebben a kommunizmusvégi világban bejáratos lehettem a nagycsapat szertárába, ténfereghettem az öltözőfolyosón, a pályán, akkor, amikor Kovács Ferenc vezetésével csúcsra járatták az évtized végére tetszhalálba szenderülő magyar focit. Nagyon szerettem a gerozánszagú szertárban lenni. Megfoghattam azokat a piros-kék mezeket, amelyekben a hősök játszottak, végigfuttathattam a szemem a fényesre pucolt gyönyörű bőrcsukák (!) muzeológusi pontossággal elrendezett tárlóján. A kávéillat is elvarázsolt, szépen sorakoztak a salgótarjáni mokkás csészék is, várták a hörpintőket. Itt is rend volt László Mikinél, a hórihorgas, göndör hajú szertárosnál, semmi összevisszaság, hányavetiség. A sarokban elegáns, barna utazótáskák várták a sorukat, hogyha menni kell Párizsba, Manchesterbe, Madridba, ne kelljen szégyenkezni. Minden és mindenki a helyén. A sofőr, Viktor Imre busza volt a fehérvári fiúk álmainak netovábbja, a gyönyörű ezüst, piros-kék dekoros Vidibusz, igazi, helyben (!) gyártott Ikarus. Benne patikarend! Ki ül a hátsó kártyaasztaloknál, ki mikor szállhat fel, le. A több mint harmincöt éves siker kulcsa egyetlen szó: rend. Rend volt a pálya környékén Batári Pista bának és családjának köszönhetően, Dérfalvi Imre személyében – főállásban a Videoton számítástechnikai részlegének főkönyvelője – több nyelven beszélő, korábbi futballista volt a szakosztály igazgatója. Ő volt garanciája a magas szintű nemzetközi kapcsolatoknak és annak, hogy nem folyt el a főszponzor pénze sem… Ha hiszi bárki, ha nem, már akkoriban volt klubkultúra Fehérváron, és nemzetközi eredmény lett belőle, mai fogalmi rendszerekben Európa-liga-döntő. Persze akkor könnyebb volt, vágja rá mindenki. Nem volt könnyebb, akkor, ott, olyan körülmények között az volt a nehéz, de az előbb leírtak miatt sikerült.

A magyar gazdaság helyzetét ismerők mindig Ausztriával példálóznak, ha növekedésünk célját kell meghatározni, s nem vagyunk messze, ha a sportgazdaságot és a futballt is ide soroljuk. Harmincéves a rendszerváltoztatás, van előttünk tíz év. Ha már a fehérvári példánál maradunk, előhívom emlékeimből azokat a teremtornákat a Münnich Ferenc iskola tornaterméből, amelyekre határ menti (magyar felmenőjű kapcsolatok nyomán) településről érkeztek gyerekcsapatok. A „krasznajamoszkva” szagához szokott gyerekorrnak is feltűntek a szép ruhás, finom illatú anyukák, elegáns apukák. Ugyan csapataikat rommá verték, ők mégis mosolyogtak, az esti banketten fogyott a kéknyelű és a bikavér, a cigányzenekar betegre kereste magát. Kaptunk tőlük Milka csokit, hoztak banánt. Nyáron pedig irány a kistelepülés, visszavágók a szabadban. Mellesleg akkoriban, ott Kirchschlagban készült Johann Scharner mester műhelyében Regőczy Krisztina korcsolyacipője. Mellette, aki a sport nagy barátja volt, a polgármester, a hentes, a vendéglős, a helyi fuvarozó, mindenki várta a magyarokat. Takaros pálya, gyönyörűen takarított, rendben tartott épület, finom virsliillat, habzó sör, a mellékhelyiségben illatos habzó szappan, tisztaság. Mi, akik a Béke téri iskolában a fogatlan, kicsit lecsusszant, pléhvödröt himbáló, a rozoga korhadozó felmosófán rossz, húszfilléres, szürke koszcsimbókoktól hemzsegő rongyot fityegtető, a TMK-sokkal és konyhásokkal büdös cigarettát szívogató takarítónőkhöz szoktunk, akik főműsoridőben gázolajjal kevert fűrészporral söpörték a követ iskolánkban: megdöbbentünk. Ilyen is van? A félreeső hely olyan tiszta volt, hogy öröm volt visszajárni, ha másért nem, még kétszer az illatos FA szappannal kezet mosni. A kisvárosi pálya minősége a hozzáértők szerint pedig vetekedett a Vidi stadionjáéval. Ha ezekre az ausztriai napokra visszagondolok, van bennem egy érzéskombó színekből, illatokból, hangokból, a vajasperec sórögeinek érintéséből. Ezt akkor nem tudtam, de ez volt az 5D különbség a két ország között.

Nehéz felkapaszkodni a papír és szappan nélküli, mindig csöpögő csapos reterátok világából a Bajnokok Ligája csoportkörébe. A Fradinak sikerült. Megmondom, miért. Mert Kubatov Gábor elnök szereti a rendet. Nehéz ember, ahogy ő is mondja Szerhij Rebrovról és Hajnal Tamásról. Odakerülésekor, tíz éve is láttam a teljes intézményrendszert stadionostól, klubházastól, birkózócsarnokostól a népligeti bázis minden szegletéig, és látom ma is. A nehéz emberek többek közt azért nehezek, mert szeretik a rendet, ismerik a világ egyik legrövidebb, de legmesszebb mutató mondását: „Tarts rendet, a rend megtart téged!” Amikor átvette az elnök a Fradit, az akkor tisztesen szegényes infrastruktúra volt, semmi egyéb. Azonban azonnal került szappan a mosdókba, lett hypó a felmosóvízbe, mindenütt sarkos lett a rend, fűben, fában, úton, útfélen, nem utolsósorban a gazdálkodásban. Megszületett a magyar sporttörténet újkori iránymutató mondata: „Minden szakosztály annyit költhet, amennyi bevétele van.” Jé, tényleg? Igen. A rend sikert szült, sikert szül, és fog is. Ennyi! A kormányzati támogatással, sokak szemét szúró országszerte épülő stadionok, vidéki pályák, sportépületek ugyanis kultúrát teremtenek, ami nevel, ahol jó érzés meccsen lenni, és ma már ausztriai szinten lehet „félreesni” is, ahol már illatos a szappan, és most már a tőlünk keletebbről jövők mosnak kétszer kezet, ahol már nem elég a „Csapd le csacsi!” című filmből is jól ismert szocialista világ takarítónői ideálja, mert több kell!

Rendkívül egyszerű a recept. Ahol minden és mindenki a helyén van, ahol tiszták a feladatkörök, az elvárásrendszerek, ott van és lesz siker. Az elmúlt évben volt szerencsém egy Bundesliga-klub mindennapjainak legapróbb részleteit megismerni mint családtag. Egyes magyar élcsapatokénál szerényebb körülmények vannak, de ott az utolsó részletekig a rend uralkodik, ez a siker kulcsa, semmi más. Minden, a mai magyar sportban – ilyen anyagi feltételek mellett – dolgozó, a maga szintjén eredménytelen szövetség, egyesület, szakosztály ne kezdjen el porhinteni, hogy ez nincs, az nincs, még ez kell, még az kell. Ahol nincs siker, sajnos ott rend sincs, ott nincs klubkultúra, nincs szakági kultúra, csak a fanyalgás, nyafogás a még több pénz után. Nem kell ide semmi más ebbe a magyar sportba, csak négy betű: rend. Elsősorban a fejekbe, de oda nagyon. Tisztelet a kivételnek! Ugyanis még kevesen tudják, hogy a siker a részletekben rejlik, ahogy az ördög is. Na, ezért kellenek „bajnokokligás” takarítónők, hogy az ördögöt kiseprűzzék.