Csonka család – Malonyai Péter publicisztikája

Figyelemre méltó diplomáciai húzással tárta ország-világ elé a számomra elfogadhatatlant a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB). Ha Wekerle-telepi szomszédomról lenne szó, a rafinált kifejezést használnám, ám ez aligha méltó egy ilyen patinás szervezethez.

Igaz, a megoldása sem.

Arra gondolok, hogy miközben azzal vagyunk elfoglalva, hogy mi lesz és hogyan a tokiói olimpián, a szervezet megszellőztette, hogy a 2032-es nyári játékokat az ausztráliai Brisbane-nek adná.

A megfogalmazás úgy szól, hogy a NOB Brisbane-t részesíti előnyben a több mint egy évtized múlva esedékes játékok megrendezésére, ám ez nálam csak porhintés. Köszönhetően annak, hogy Scott Morrison ausztrál miniszterelnök sietett közölni, hogy „a kormányzat minden szintje együtt dolgozik a 2032-es brisbane-i olimpia megvalósításán”, és az sem mellékes, hogy a helyszínkijelölésnél illetékes bizottság elnöke, Kristin Kloster Austin örömmel nyugtázta, hogy az ausztrál hatóságok és a közvélemény támogatja a rendezést, s kitért arra is, hogy létesítmények dolgában is jól áll a város.

Árulkodó jelek, a norvég hölgy magabiztosságára pedig jellemző, hogy mit tart döntő érvnek. „Brisbane kitűnő lehetőséget nyújtott arra, hogy biztosítsuk az olimpiai mozgalom jövőjét ebben a bizonytalan időszakban” – szögezte le, ahhoz pedig nem kell olimpiai funkcionáriusnak lennem, hogy megkérdezzem: honnan veszi bárki is a bátorságot, hogy kijelentse, mi jelent garanciát a jövőre – mondjuk 2032-ben. Az pedig az álszentség csúcsa, hogy Kloster Austin szerint Brisbane kedvezményezettségével a többi kandidáló megspórolhatja a pályázattal járó tetemes költségeket.

Persze hozzátette, „ez a lépés nem jelenti azt, hogy nemet mondanának a többi jelentkezőnek”. Hát akkor mit jelent? Aligha hihető, hogy Újdelhi, Jakarta, Isztambul, Szentpétervár, két kínai város, Csengtu és Csungking, valamint Észak-Rajna-Vesztfália és Doha illetékeseit megnyugtatta a kijelentés. Észak-Rajna-Vesztfália és Doha ezzel együtt – mint bejelentették – folytatja a harcot. Igazuk van, végül is kiderült, minden megtörténhet, csak lobbizni kell, ne adj' isten ígérgetni, meggyőzni.

Jó lenne ismerni az előzményeket, hiszen az ilyesmi nem pattan ki egy szervezet fejéből egyik pillanatról a másikra. A bejelentés előtt két héttel már pedzegette a NOB, mire készül, akkor az volt a hír, hogy „célzott tárgyalásokat” kezdeményeztek az ausztrál várossal.

Ők kezdeményeztek – ez fontos. Már csak azért is, mert nem hiszek a véletlenekben. És persze a múlt, a finoman érdekérvényesítésnek nevezhető gyakorlat szolgált már érdekes, a jó erkölcsnek ellentmondó történésekkel.

Például az 1996-os olimpiával kapcsolatban. Amikor az első játékok centenáriumán nem lett volna meglepő, sőt természetesnek tetszett, hogy Athén közfelkiáltással lehet rendező. Nem így történt, a hozzáértők szerint a görögök nem versenyezhettek a Coca-Cola és a CNN modern kori rangjával és erejével, szegény görögöket még arra sem méltattak, hogy „előnyben részesítsék” őket.

Vagy ott a téli olimpia Salt Lake Cityben (2002), amikor talán a leghangosabb volt a botrány. A pontos részletekre nem derült fény, de annyit azért tudunk, hogy az akkori NOB-elnök, Juan Antonio Samaranch két remek Browning-puskát kapott ajándékba a szervezőktől. Samaranch még bizalmatlansági indítványt is beterjesztett önmaga ellen, aztán persze maradhatott, de a gesztus jelzi a felháborodás erejét. Amit csak gerjesztett, hogy előkerült egy levél, amelyet a szervezőbizottság alelnöke, Dave Johnson írta alá, a címzettje pedig Sonia Essomba, egy kameruni NOB-tag lánya. Arról értesítik benne, hogy a mellékelt tízezer dolláros csekk az utolsó, amellyel a szervezők támogatják egyetemi tanulmányait. Kiderült, hogy összesen tizenhárman részesültek rendszeres támogatásban, közülük hat NOB-tag családtagja, a végösszeg 400 ezer dollár volt. A szervezőbizottság azzal igyekezett kivédeni a támadásokat, hogy segítségnyújtásról volt szó, egyértelműen a NOB szolidaritási programjának szellemében, így szó sem lehet vesztegetésről.

Az esetek még sorolhatók, biztos van közöttük igaz is meg hamis, mindenesetre emberek száz- és százmillióiról nem terjesztettek ilyesmit, ez azért aligha véletlen.

Végigböngésztem az olimpiai mozgalom, ha úgy tetszik az olimpiai család életét alapvetően meghatározó Olimpiai Chartát, s botcsinálta jogászként, ám jogvégzettként találtam némi ellentmondást a szabályok és a gyakorlat között – természetesen Brisbane kivételezettségét a középpontba állítva.

Ott van mindjárt az alapelvek 3. pontja, amely szerint „az Olimpiai Mozgalom egyetértésben szervezett, egyetemes és állandó cselekvési sorozat, amely a NOB legfelsőbb hatalma alatt kerül megvalósításra”. A legfelsőbb hatalom tiszta, ám az egyetértés esetünkben aligha általános. Ahogy a NOB küldetéséről szóló passzusban is sántít a kitétel, hogy „támogatja az erkölcs és a helyes irányítás előmozdítását a sportban”. Itt idézhetem Thomas Bach elnököt, aki az elmúlt év decemberében magabiztosan jelentette ki, hogy „értékeken alapuló szervezet a miénk, a kiválóságot, a tiszteletet és a fair playt képviseljük. Ebben az értelemben kettős kötelezettségünk a jó kormányzás és az integritás megőrzése mindenben, amit teszünk.”

Puff neki! – erre csak ennyit mondhatok.

Ami a brisbane-i kivételezést illeti, az ellenzőknek az a legfőbb gondjuk, hogy remek lufi, hogy olcsóbbá kívánják tenni a pályázást, a rendezést, ám esetünkben az eljárás enyhén szólva sem átlátható. Kezdve azzal, hogy vajon miért kell 11 esztendővel a játékok előtt szinte biztosra mondani a várható helyszínt, amikor a Charta arról beszél, hogy hét évvel előtte kell dönteni róla.

A Charta azt is rögzíti, hogy a NOB a játékok kizárólagos tulajdonosa. Értem én, miről van szó, ám kérdés, mit takar a tulajdonlás egy versenysorozat esetében. Ha a tulajdon klasszikus fogalmát nézzük, akkor már érthetőbb a helyzet, hiszen a birtoklás, a használat, a hasznosítás, a hasznok szedésének és a rendelkezés jogáról van szó, ám ez az én okoskodásom, a szabály csak jogokról, jelképekről beszél, így a zászló, a jelmondat, az embléma, a láng, a fáklya és az elnevezés szerepel a felsorolásban.

Nem akarom meddő jogászkodásra használni a terjedelmet, így a tulajdon elemei közül talán a hasznosítás a legérdekesebb. Gondolok itt arra, hogy a NOB kiadja a nemzetközi szövetségeknek, hogy szervezzék meg ötkarikás versenyeiket, övék tehát a főszerep. Ha ők nincsenek, versenyek sincsenek – sarkítok –, ehhez képest a szervezet összetétele nem tükrözi a jelentőségüket. A nyári játékokon 28, a télin hét az úgynevezett törzssportok száma, ehhez képest a NOB-tagoknál az a szabály, hogy „a nemzetközi sportági szakszövetségeknél vagy azok társszerveinél, valamint a NOB-elismerésben részesült szervezeteknél elnöki, végrehajtó bizottsági, illetve vezető tisztséget betöltő tagok létszáma nem haladhatja meg a 15 főt”. A NOB-tagok legnagyobb létszáma 115 lehet, ehhez képest a 15 – feltűnő aránytalanság.

Ez persze felveti a kérdést, hogy a folyamatosan sérülő hagyományokon túl mi indokolja a NOB túlsúlyát a világ sportjában – a választ ne tőlem várják.

Maradok Brisbane-nél, s rögzítem, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság sem érti igazán, mi történik, „ahogy az odaítélés folyamata sem egyértelmű, úgy a bejelentés valódi súlyát is nehéz pontosan megítélni” – véli a MOB. Én megtehetem, hogy megállapítsam a közlés valódi súlyát: ellentmondásban van majd' mindennel, amit állít magáról az olimpiai család.

Mondom én, aki az olimpia őszinte híveként még mindig komolyan veszem mind az öt karikát.

Egyre távolabbi, már-már kitagadott rokonaként a famíliának.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!