Piros-kék függönyben a kakasülőn – Schiffer András és a sport

– Május elején e szöveggel posztolt egy képet a Facebook-oldalán: „Két Sinopharm után, feljutás előtt.” A járvány, szerencsére, lecsengőben, ellenben a Vasas maradt az NB II-ben. Milyen most a hangulata?
– Beletörődő – felelte Schiffer András ügyvéd, az LMP korábbi társelnöke és frakcióvezetője, aki kisgyermek kora óta elkötelezett szurkolója az angyalföldi együttesnek. – A negyedik idényt kezdjük a másodosztályban, ilyen hosszú „száműzetésre” 1945 óta nem volt példa.

– Melyik a nagyobb csalódás: a legutóbbi, 2018-as kiesés, vagy hogy háromszori nekifutásra sem sikerült visszajutni?
– Az előbbi, mert az akkori menedzsment és a játékosok máig adósak a magyarázattal a történtekre. A 2016–2017-es idényben a bajnokság megnyerésére is esélyes volt a Vasas, végül bronzérmes lett és kupadöntőt vívott. Úgy tűnt, Michael Oenning irányításával tudatos építőmunka zajlik. Hogy a kiesés ellenére mennyire nem a vezetőedzővel volt a gond, arra ékes bizonyíték, hogy Oenning az idei tavaszon a „halál torkából” rángatta vissza az Újpestet.

– A legutóbbi idény záró meccse után – az akkor még érvényben lévő járványügyi korlátozások ellenére – spontán tüntetés zajlott az Illovszky-stadionnál.
– Már akkor erős elégedetlenség mutatkozott, amikor a csapat még feljutó helyen állt. Szakadék tátongott ugyanis a menedzsment bajnokság előtti sajtókampánya, a leigazolt nagy nevek, az elköltött pénz mennyisége, illetve a pályán mutatott teljesítmény között. Pedig a tábor a szerény sikert is képes értékelni. Az Oenning-éra első évében hősies küzdelemben maradtunk benn, egy ponttal előzve meg a Puskás Akadémiát. Életemben nem voltam részese olyan ünneplésnek Vasas-meccsen, mint amikor az utolsó játéknapon Dunaújvárosban legyőztük az MTK-t.

– Mikor lehetett borúsabb a Vasas-drukkerek kedve: 2003-ban, amikor az NB I B tizenötödik helyén rostokló csapatot visszasorolták a Budapest-bajnokságba, a szurkolók pedig rituálisan eltemették a kilencvenkét éves csapatot a Fáy utcai stadionban, vagy most?
– Tizennyolc éve komorabb volt a hangulat, ezúttal düh, elkeseredettség és értetlenség volt az arcokon. Az, hogy 2003-ban mi vár ránk, láttuk előre a folyamatokból; az akkori klubvezetőség szétverte, amit az elődök felépítettek. Most viszont ment a csinnadratta, a teljesítmény mégis szerény maradt.

– Az ön viszonya is hullámzó a csapathoz…
– Az Oenning-érához képest kevésbé vagyok lelkes. Én sem szeretem, ha hülyének néznek, s nincs kedvem hadakozni azokkal, akik nem a klubhoz, hanem a mindenkori menedzsmenthez hűségesek. Politikai küzdelemből volt elég az életemben. Az ember a stadionba szórakozni jár, s nem azért, hogy nemtelen megjegyzéseknek, támadásoknak legyen kitéve a neten.

– …előfordult, hogy a kemény maggal vonult a kupadöntőre, ám arra is volt példa, hogy éveken át elkerülte a Fáy utcát…
– A nyolcvanas évek derekán az irapuatói csapást a Vasas mélyrepülése is követte, rám pedig az érettségi, majd a felvételi várt. Gellei Imre edzősködése és a Váczi Zoltán fémjelezte csapat játéka szoktatott vissza a lelátóra, külföldre is elkísértem a csapatot az Intertotó-kupában és az UEFA-kupában. Az összeomlást követően a csodás újjászületés először lelkesített, csak hát 2004 után a Vasas játékoskereskedésre rendezkedett be. Újabb kiesés jött, ami elvette a kedvemet, majd amikor a meglehetősen kétes hátterű befektetőket újra Jámbor János követte, és Szanyó Károllyal, illetve Michael Oeninggel nemcsak visszakerültünk, hanem meg is kapaszkodtunk az NB I-ben, újra jártam meccsekre. A harmadik hely Oeninggel a kispadon a 2003-as szimbolikus temetés óta a Vasas egyetlen igazi sikere.

– Érdemes-e a hetvenes-nyolcvanas évek klubkötődéseit keresni a huszonegyedik század labdarúgásában?
– A magyar futballra kétségkívül rányomja a bélyegét, hogy a felnövekvő fiatalok nem Nyilasik, Váradyk, Törőcsikek akarnak lenni, hanem – számomra elkeserítően – külföldi bajnokságokat néznek, külföldi futballisták mezét viselik. Nálunk a testnevelésórák előtt ádáz zrikák mentek, hogy ki a fradista, a dózsás vagy a vasasos – én egyedül voltam az –, sőt akadtak ETO- és Videoton-drukkerek is. Ez a kötődés sajnálatosan kezd kikopni, ami azonban nem a Vasas és nem is Magyarország, hanem a félperiféria problémája, de a Vasast és tradicionális klubjainkat egészen más probléma sújtja! Ellenzéki képviselőként is azon kivétel voltam, aki a futballra költött állami pénzek volumenét nem kifogásolta, a struktúráját annál inkább: teljes tévedés létesítményekbe fektetni, amíg, mondjuk, az utánpótlásedzők nincsenek megfizetve. Azt is bíráltam, hogy az Orbán-kormány a hetvenes-nyolcvanas években kialakult futballmocsárra öntötte rá a szekérderéknyi pénzt anélkül, hogy a mocsarat lecsapolta volna. Komoly szakmai feltételeket kellene megfogalmazni a látványcsapatsportágakban, véget kellene vetni, hogy az MLSZ ulibuli okleveleket, licenceket osztogathasson, miközben közpénzből működtetünk sporttudományi felsőoktatást, és így tovább. Rendkívül egészségtelennek tartom azt a folyamatot is, ahogyan összeáll az élvonal mezőnye.

– Mi akadálya lenne, hogy a Vasas feljusson vagy a Diósgyőr megkapaszkodjon az NB I-ben?
– A parlamentben 2010 után többször zrikáltam Kósa Lajos képviselőtársamat, hogy „amióta a DVSC a BL-ben szerepelt, idényről idényre gyengébbek vagytok”. Ezt a visszaesést a Fradinál is megtapasztaltuk a kilencvenes évek közepén. Igaza van: nem a Gyirmót vagy a Mezőkövesd tehet arról, hogy Szima Gáborék miként aknázták ki a Loki BL-szereplését, hogy mi történt a Vasassal az utóbbi húsz évben, vagy hogy az Újpest tulajdonosa nem a klub hagyományaihoz méltóan viselkedik. Ám kizárt, hogy fair piaci viszonyok közepette a hazai futballgazdaság jelenlegi rendszere fenntartható lenne. Komoly állami felelősség van abban, hogy a tradicionális, tömeg- és utánpótlásbázist felmutatni képes klubok a futottak még kategóriába kerültek, s a magyar labdarúgást a Ferencvároson kívül szerény hagyományú egyesületek fémjelzik.

– Nem kapacitálták, hogy vállaljon szerepet klubvezetőként?
– Viccel? A VIP-páholyba se léptem be, én a Fáy utcába szurkolni járok. Amúgy meg nem vagyok kormánypárti, s nem vagyok sportszakember sem, sokakkal ellentétben nem is akarom szakértőnek mutatni magam. Nekem két-három évesen egyértelművé vált, hogy ha valakinek szurkolok, az csak a Vasas lehet, tizenegy esztendős korom óta viszonylag rendszeresen nézem a csapat és a magyar válogatott meccseit, de ennyi.

– Ha már a régi idők focija: ki volt gyermekkora idolja?
– Nagybátyámmal, a filmrendező Schiffer Pállal és két fradista osztálytársammal tizenegy évesen jártam először kettős rangadón. Egy idő után megszöktem a nagybátyámtól, mert ő nem akart a Vasas-táborban szurkolni, én viszont vágytam rá. Nagyanyám piros-kék függönyébe burkolózva mentem fel a kakasülőre. Ez a Kiss László, Izsó Ignác, Várady Béla alkotta csatártrió korszaka. Várady volt a sztár, de nagy kedvencem lett Birinyi István is, aki ugyanazon a lakótelepen lakott, ahol mi, vele még fociztam is a játszótéren. A kilencvenes évek hazai viszonyait jellemzi, hogy Váczi Zoltán nem tudta a képességeihez méltó karriert befutni, pedig ha külföldön születik, világsztár lehetett volna.

– Más klubok meccseire nem is járt?
– Azon kívül, hogy egy Fradi–Tatabányán debütáltam háromévesen, a riválisok akkor kerültek a látókörömbe, ha a Vasassal játszottak. A Mezey György vezette válogatottért viszont rajongtam, és bár a Vasas meg a Videoton kapcsolatát nem a barátság jellemzi, az UEFA-kupa-döntős gárdáért is lelkesedtem; ott voltam a finálé fehérvári meccsén! Egervári Sándor apám unokatestvérének a férje, Mezey pályaedzője volt, s én rendszeresen nyúztam dedikált csapatképért. Életemben egyszer írták be az ellenőrzömbe, hogy bukásra állok, mert a fizikaórák helyett a mexikói vb-re készültem. Nem akartam elmenni nyári táborba sem, ugyanis meggyőződésem volt, hogy az aranygép a tábor idején jön haza. Aki átélte az 1986-os magyar–brazilt követő eufóriát, tudja: nem én voltam egyedül ilyen bolond.

– Hasonló élményt adott a 2016-os Európa-bajnokság is.
– A magyar–belgát Toulouse-ban a helyszínen láttam, s az itthoni fieszta engem is magával ragadott, a Szabadság téren kivetítőn néztem a meccseket. Épp az a hangulat a bizonyíték, hogy a futballba befektetni nem fölösleges; a kérdés a hogyan. A válogatottal inkább lehet keresnivalónk, mint klubszinten, főleg, hogy 2010 után profi mentalitású edzők kezébe került a szakmai irányítás. Dárdai Pál, Bernd Storck, Marco Rossi kinevezése telitalálat volt, s bár nyilván az elfogultság beszél belőlem, az alapokat mégiscsak Egervári tette le. Ugyanakkor a magyar labdarúgás vezetőinek végre világossá kell tenniük a futballunk szerepét. A horvátoknak nem jobbak az adottságaik, náluk nagyságrendekkel kisebb az állami pénz a sportágban, mégis megtalálták a helyüket. Nekünk is meg kell békélnünk a gondolattal, hogy azzal tudunk gazdaságos futballipart csinálni, ha világsztárokat adunk az elitnek. Ehhez képest az akadémiák egyelőre – finoman szólva – nem ontják a nemzetközileg is piacképes tehetségeket. Még a kiemelt akadémiával, de NB II-es felnőttcsapattal rendelkező Vasas is villámgyorsan passzolja le az akadémistáit a harmadosztályba vagy más NB II-es klubhoz.

– Legutóbb negyvennégy éve volt bajnok a Vasas. Mit tippel, meddig kell még várni a hetedik aranyéremre?
– Több velem egykorú vagy fiatalabb szurkolótársam, aki az életét tette föl a klubra, erről már lemarad; remélem, én nem járok így. Túl sokszor voltunk a kapujában annak, hogy bajnokok lehetünk, ám mindig porszem került a gépezetbe. Nagy György és az az üzleti kör, amely jelenleg tulajdonosként és szponzorként szerepet vállal a Vasas működtetésében, nem csak jelentős anyagi áldozatot hoz, bizonyos elvekhez is ragaszkodik. Például az élvonalban sem kíván majd légiósokra alapozó játékoskereskedést működtetni, ami egyébként a magyar foci zsákutcája, függetlenül a Fradi BL-teljesítményétől. Bajnoki címünk akkor lesz, ha a biztos anyagi háttérhez és a Markovits László klubelnöksége óta jól karbantartott Vasas-brandhez végre szakmailag nívós menedzsment is társul.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. június 19-i lapszámában jelent meg.)